A hosszú távú vonzalom fenntartásához szükséges a figyelem.
Elnézést, most nincs időm! Sietni kell, mert még dolgom van. Mindjárt indulnom kell, csak legyünk túl rajta…
Egyre kevesebb időnk marad mindenre. Olyan rohanó világban élünk, amelyben már szinte az étkezésünk is csak egy pillanatig tart. Ritkaság, ha valaki nyugodtan el tudja költeni az ebédjét, a vacsoráját, és nem tizenöt perc alatt fogyasztja el. A reggeliről ne is beszéljünk! Nincs időnk, majd a munkában, esetleg tíz körül valamit… Saját magamon is észrevettem, hogy ha lassan kell ennem, az már megerőltető számomra. De mi a helyzet az élet más területein?
Mikor szeretkeztünk egy jót úgy igazán? Gondoskodunk eleget a partnerünkről? Van még valami kötődésünk? Az intimitásban is megjelenik az idő hiánya a párkapcsolatok többségében. Fáradtság és kedvetlenség, stresszel fűszerezve. Egy-egy alkalommal persze toleráljuk, hogy a partner nem igazán érzi magáénak a helyzetet, de a sokadik alkalommal már jönnek a kétségek, a kérdések és a hiányérzet. Néha elég, sőt van, hogy teljesen kielégítő a spontán rövid együttlét, de a rendszeres gyorsított alkalmak nem feltétlenül tesznek jót a partnerségnek. A kielégülést, amire most szeretnénk célozni, nem az adott pillanatban szerzett orgazmus határozza meg.
A két fél közötti intimitás nemcsak a testiségről szól, hanem az intim kapcsolatépítésről is. Ha már csak a főzésre vagy egy rövid sorozatra marad idő közösen, akkor nem sok szexuális feltöltődésben reménykedhetünk. A hosszú távú vonzalom fenntartásához szükséges a figyelem és az idő. Az együttlétet megelőzik programok, amelyek megerősítik a köteléket, s az is bizonyított, hogy az aktust követően lehet igazából jót beszélgetni a partnerünkkel.
Egy szerelmi kapcsolatban három alaptényező kölcsönhatása uralkodik: a gondoskodás, a kötődés és a szex. Egyik sem működhet igazán a többi hatása nélkül. Természetesen vannak érdek- és kényszerkapcsolatok, amelyekből hiányzik a már említett triumvirátus egyik része, de ott már szemmel látható a boldogtalanság. Rá lehet vágni azt a bizonyos mondatot, hogy felszállt a rózsaszín köd, ennyi volt. De ez nem így van! A rózsaszín köd kezdetén mindent megtettünk azért, hogy eljuttassuk a kezdetleges párkapcsolatunkat a partnerségig. Utána a hanyatlás fázisában vagy a belefáradás, vagy pedig az időhiány kezdett dominálni, s így kerülünk vészesen közel a szakadék széléhez. (Természetesen vannak párkapcsolatok, amelyek nem működnek és válás/szakítás a végük, de az most nem ide tartozik.)
A jó kérdés az, hogy ebben a monoton, felpörgetett és gépesített világban tudunk-e elég időt szakítani a másik félre. A társadalmi nyomás és a környezet akkora terheket tesz az emberek vállára, hogy nyilván ez a „legkisebb” gondunk. Tényleg kell még az a harmadik munkahely? Muszáj még este is mással foglalkozni? Mi lesz, ha már a partnerségnek köszönhető erőd falai is leomlanak azért, mert túl sok nyomást engedtünk magunkra? Legyen bármennyi kifogásunk is, a fele valószínűleg inkább csak mondvacsinált indok azért, mert valamit, valamikor, valaminek köszönhetően elhagytunk, s már nem szeretnénk energiát és időt belefektetni, hogy visszahozzuk. A legtöbb menekülés a partnerségből így kezdődik, s érvénybe lép az, hogy már nincs időnk egymásra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
