Sajtóhír, hogy kőolajat talált Szolnokon az egyik földtani kutatással foglalkozó cég. Volt, aki már egyenesen a boldogult Jockey Ewing szellemét idézte meg, ennek ellenére most sem fogunk úszni az olajban. Ezek a kutatások nem számítanak újdonságnak, csupán korábban elérhetetlen bányakincseket fejlettebb eszközökkel tártak fel. Nem leszünk olajsejkség, de a hazai földtani kutatás története ettől még érdekes história.
Csodabogaraktól kezdve vadnyugati körülményeken át koncepciós perig minden előfordult ugyanis ebben a történetben. Gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza, amikor a föld fekete kincsének természetben könnyen hozzáférhető változatait kocsikenőcsként, bőrpuhításra és világításra is hasznosították. A felszínhez közeli kőolajat először a Muraközben gyűjtötték össze földbe ásott gödrökben, jelentősebb kitermelése és felhasználása a mélyfúrások, illetve az olajszármazékokra épülő ipar megjelenéséhez köthető.
A varázsvesszős geológus és társai
Az egyik korai, kőolajat feltáró hazai szakember nem volt más, mint a telefonhírmondó feltalálója, a székely földbirtokoscsaládból származó ditrói Puskás Tivadar mérnök, de a zsibói kőolajra alapozott paraffinüzeme hamar tönkrement. A magyar kormány megbízásából Böckh János bányamérnök, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója végzett kezdeti kutatásokat, melyek látványos sikere inkább a véletlen számlájára írható.
Közkeletű nézet, hogy a magyarokat inkább a föld felszíne, mint a mélye érdekli, ezért a bányászatot meghagyták másnak, főleg német szakembereknek. Ennek a vélekedésnek részben ellentmond a hazai földtan nagyjainak arcképcsarnoka, amelyben éppúgy találunk dzsentri- vagy földbirtokoscsaládból származó nagy formátumú személyiségeket is.
Az első hazai földgáz- és kőolajlelőhely, a zalai Budafapuszta kutatását például Papp Simon geológussal együtt Pávai Vajna Ferenc geológus, bányafőtanácsos kezdte 1919-ben. Papp Simonra egy rossz emlékű politikai hadjárat kapcsán még visszatérünk, most Pávai Vajna Ferencről ejtsünk szót, aki rokonaihoz, a Bolyaiakhoz hasonlóan robusztus természetű ember volt. Háta mögött varázsvesszős geológusnak nevezték, mivel látványos eredményei ellenére valamiféle garabonciásként mindvégig idegenkedett a modern műszerek alkalmazásától. Emellett ellenfeleit is sikeresen tudta megválogatni. Idősebb korában a Waffen-SS-szel, majd az AVO-val is összetűzött, így egy kis bányászfaluban, Mázán végezte be nyomorban töltött utolsó éveit. A nyughatatlan geológus haló porában sem tudott megbékélni a világgal. Első temetésén szertartás közben kigyulladt a szemfödele, kis híján leégett vele a koporsó, pár év múlva pedig porhüvelye kezdte meg földöntúli vándorútját. Támasz nélkül maradt özvegyét szolnoki rokonok vették magukhoz, így Mázáról ő is a szolnoki református temetőbe költözött egy időre. Sajnos az akkor olajipari központnak számító város nem tekintette saját halottjának, ezért az általa naggyá tett Hajdúszoboszlón talált – remélhetőleg most már örök – nyugodalmat.
Szintén geológus volt a kalandos életű Nopcsa Ferenc báró is, aki dinoszauruszkutatóként, az albán trón egyik várományosaként s nem mellékesen a Monarchia hírszerzőjeként is nevet szerzett magának. Nopcsa halála is méltó volt regényes életéhez. Őséhez, Jókai Fatia Negra néven elhíresült hősének, Nopcsa László főispánnak regénybeli halálához hasonlóan saját fegyverével vetett véget életének.
Aki olajtermelő országgá tett minket
Nem a most Szolnokon kutató cég volt az első külföldi érdeklődő a magyar szénhidrogénvagyon iránt. 1921-ben az angolok kaptak koncessziót a budafai területre, többéves sikertelen működést követően adták át helyüket az amerikaiaknak. Az angolok kudarcában az is közrejátszhatott, hogy vonakodtak pénzt áldozni a földtani kutatásban kiválóan alkalmazható magyar találmány, a torziós műszer továbbfejlesztésére, melyet báró Eötvös Loránd alkotott.
Újra termelésbe állított olajkút 2001-ben Kuvaitban, ahol a magyar kitörésvédelmi csoport oltotta el adott idő alatt a legtöbb irakiak által felgyújtott kutat (forrás: a kint dolgozó kitörésvédelmiek felvétele)
Az amerikaiak hozták létre 1938-ban a Standard Oil Company leányvállalataként a Magyar–Amerikai Olajipari Rt.-t. A MAORT, amíg egy koncepciós perben fel nem számolták, a legkorszerűbb technológiával dolgozott nálunk. Ők tárták fel a lovászi, újfalui és hahóti mezőket, majd a háború miatt egy időre elhagyták az országot. Ezzel a további kutatások megszűntek, a meglévő telepeket pedig a haditermelés szolgálatába állították. Az amerikai eszközök nagy része Németországba került, csak akkor kapták vissza őket, amikor újra felvették a munkát.
A további történet rövid időn belül katasztrófába fordult. Az állam teljesíthetetlen mértékű termelésre kötelezte a céget, majd szabotázzsal vádolta, és 1948-ban államosították. Papp Simon bányamérnököt, a MAORT magyar vezetőjét koncepciós perben halálra, társait fegyházbüntetésre ítélték. Papp Simon büntetését végül életfogytiglani fegyházra módosították. 1955-ben szabadult, életében kárpótlására és teljes rehabilitációjára nem került sor. Csak halála után húsz évvel ismerték el a posztumusz Széchenyi-díjjal, hogy olajtermelő országgá tette hazánkat. A történtek igazolására Gyarmat a föld alatt címmel propaganda-játékfilm is készült, de Papp Simon életének igazi irodalmi lenyomata Galgóczi Erzsébet Vidravas című regénye lett.
A MAORT-ügy folytatása, hogy a magyar koronázási jelvények visszaadásának egyik feltétele a Standard Oil kártalanítása volt. Az ország keleti felén a magyar kincstár is tervezett kutatásokat. Ennek eredményeként kezdődött 1937-ben a bükkszéki olaj feltárása és kitermelése, ami egyben az idén nyolcvanéves rendszeres és iparszerű hazai olajtermelés kezdetét is jelentette. Bükkszék legmaradandóbb emléke végül az olajkutatás során megtalált világhírű Salvus víz maradt.
A hazai anyagi források szűkössége miatt az Alföldön is először a külföldiek jutottak szóhoz. A német Winteshall AG alapította meg a Magyar–Német Ásványolajművek Kft.-t, amely a front közeledtéig 15 mélyfúrást végzett az Alföldön. A németek elég közel kutattak a később feltárt algyői, illetve szeghalmi területhez is, amelyek általuk történő feltárása igen kellemetlen lett volna az országra nézve. A szeghalmi túlnyomást az akkori technikai lehetőségek között valószínűleg nehezen tudták volna kezelni, Algyőt pedig jó időre elintézte volna az erőltetett háborús kitermelés. Az ásványolajművek a háború végén német érdekeltségként orosz kézbe került, 1946-ban magyar–szovjet közös vállalatot csináltak belőle.
Fénykor
Ez a korszak néhány látványos melléfogás mellett, mint a Tótkomlóson elsüllyedt fúrótorony vagy a nádudvari kútkitörés, szintén kitermelte a maga szabotázsperét is. Áldozata, a tíz évre elítélt Angyal Ferenc főmérnök a börtönben hunyt el. Végül 1954-ben a magyar állam megkapta az iparág szovjet részét is, és három év múlva létrehozták a Mol jogelődeit, az Országos Kőolajipari Trösztöt, illetve a Magyar Kőolaj- és Gázipari Trösztöt. Innen számítjuk a hazai szénhidrogén-kutatásnak a komor végkifejletig terjedő fénykorát.
A Dunántúlon és az Alföldön évtizedekig két, egymástól független állami cég dolgozott a szénhidrogénkincs kutatásán és feltárásán, aminek legfontosabb állomásait a hajdúszoboszlói, pusztaföldvári, üllési szénhidrogéntelepek jelentették, illetve ekkor találták meg az ország legnagyobb kőolajkészletét Algyőn. Utóbbi siker nem nélkülözte a humort sem. A területen már dolgoztak az Algyő–1 jelű szénhidrogén-kutató fúráson, amikor onnan négy kilométerre, Tápé határában egy, a vízkutató vállalat által a helyi téesznek mélyített termálkútból tört fel az olaj. Akkora meglepetést okozott, hogy először egy közeli halastó lakóit boldogították vele, jobb híján abban tudták csak felfogni.
A magyar olajipar innen kezdve évente kétmillió tonna kőolajjal és hatmilliárd köbméter földgázzal látta el az országot, ez ugyan nem fedezte a szükségletet, de jelentős importot takarítottak meg vele. Az Alföldön működő Kőolajkutató Vállalat az ország egyik leggazdagabb cégeként ekkor több mint háromezer embernek adott jókora szelet kenyeret, sokak által irigyelt biztos megélhetést.
Tény, hogy azok számára, akik közvetlenül a „munka frontján” dolgoztak, nem éppen kényelmes körülmények jutottak. E sorok írója, amikor bő negyvenöt éve beállt fúrósnak, igen civilizálatlan körülmények között kezdte pályafutását. A fúróberendezések éjjel-nappal dolgozó személyzete családjától távol vándorolt az országban, többnyire maga kotyvasztotta koszton, sokadmagával élve egy fedél alatt, gyakran télvíz idején is fúróiszaptól átázott ruhában dolgozva. Műszak végeztével lavórban mosta le magáról a ragaszkodó mocskot, és nyitott vagy legfeljebb ponyvás teherautón járt ki télen is a határban lévő széljárta munkahelyére.
Nem kell a tavalyi gitár
Színes volt a terepi gárda összetétele is. Téeszből szabadult parasztembertől egykori horthysta altisztig vagy leszerelt rendőrig sokféle emberből állt össze egy fúróbrigád. Voltak, akik azokban a falvakban csaptak fel fúrósnak, ahol egy időre megfordult a berendezés. Sokan ott is maradtak végleg, mivel ez az élet anyagi és fizikai szabadságot is kínált abban az időben. Mindennapjaikra talán jellemző az egyik fúrómesterről fennmaradt anekdota, aki két műszak között némileg borközi állapotban bolyongva kereste a szállását, míg egy kapuban álló ismerős ábrázatú embertől megkérdezte, hogy ő ott lakik-e. De hisz maga az, hangzott a válasz. Azt tudom, hogy én ki vagyok, de hogy itt lakom-e, azt nem!
Ugyanakkor ez a társaság nagyon magas szinten oldotta meg az eléje tornyosuló feladatokat. Ugyanezt lehet elmondani a műszaki vezetésről is: ez akkor lett szembetűnő igazán, amikor a magyar olajbányászok már külföldön is megmérethették magukat. Teljesítményük nemzetközi viszonylatban is bőven állta az összehasonlítást, nem beszélve olyan, világszerte figyelmet keltő tevékenységükről, mint a hazai kitörésvédelem szakembereinek a kuvaiti olajtüzeknél végzett bravúros munkája. Hazai fejlesztésű felszerelésükkel magasan ők voltak a legjobbak az erős nemzetközi mezőnyben.
A másik, nem túl szerencsés oldalt a hazai olajbányászat és a politika viszonya jelentette. Egy akkora és olyan gazdag vállalkozásra, mint az olajipar, törvényszerűen telepedtek rá a mindent elárasztó káderek, akik között a Terror Háza mosolyalbumának ávós sztárja mellett többé-kevésbé ártalmatlan, bár szerény képességű emberig mindenféle akadt. Az ő emléküket idézi meg az egyik párttitkár aranymondása, aki a kulturális kiadások tárgyalásánál, félrehallva a hawaii gitárt, szót emelt azért, hogy ne vegyenek tavalyi gitárt, elég gazdag a cég, telik ideire is.
Végül sajnálatos módon a politika húzta meg a lélekharangot is a hazai olajbányászat fölött. Bár földtani adottságaink egy, a korábbinál kisebb vállalkozást még el tudtak volna tartani, a privatizáció meg a hazai hatalmi harcok pontot tettek ennek a szép és hosszú történetnek a végére. De ez már másik, szintén cifra história. Egy biztos: nekünk nem feltétlenül van szükségünk arra, hogy bármikor olajhatalommá legyünk, mert a tapasztalat azt mutatja, annak gyakran nagyobb a korma, mint a lángja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
