Immár harminc nyelven, köztük magyarul érhető el egy észak-koreai disszidens visszaemlékezése. A lány hét névvel című könyv hazai bemutatójára eljött a szerző is, aki a kommunista országból való menekülése után éveken át bujkált Kínában, majd Laoszon át szökött Dél-Koreába.
Zsúfolt programot szervezett a fiatal koreai nő születésnapjára a Libri Kiadó: az Andrássy úti szálloda kertjében félóránként cserélődtek az újságírók, kora este pedig közönségtalálkozóra várták az érdeklődőket a Mika Tivadar mulatóba. Ránk épp az ebédje közben jutott idő, így amikor meghallotta, hogy a riporter is többször járt Észak-Koreában, arra kért, amíg a könnyű étket elfogyasztja, meséljek neki arról az országról, ahonnan ő tizenhét éve elszökött. Többször könnyes lett a szeme, gyermeki örömmel válogatott az általam megmutatott, a Kim családot ábrázoló kommunista bélyegek között (születésnapi ajándékként választhatott is egyet magának), a beszélgetés után pedig közös fotózásra kért, és azzal váltunk el, hogy még találkoznunk kell valahol a nagyvilágban.
– Olvastam a könyvében, hogy az önök családja nem éhezett Észak-Koreában, miközben mások éhen haltak. Magasan álltak a kasztrendszerben, jó volt a család pedigréje?
– Hazámban a szongbun, vagyis a származási örökség a legfontosabb. Három fő kategória van: a rendszerhűek, az ingadozók és az ellenségek. A lényeg az, hogy mit csinált az apák családja az 1948-as államalapítást megelőzően, alatt és után. A három nagy kategórián belül összesen ötvenegy fokozat van – legfelül az országot vezető Kim család, legalul a politikai foglyok. A sors iróniája, hogy egy kommunista országban bonyolultabb a társadalmi berendezkedés, mint amilyen a császárok korában valaha is volt. Ráadásul nem mondják meg az embernek nyíltan, hogy hova tartozik, erre mindenkinek magának kell rájönnie. Lesüllyedni nagyon könnyű, elég egyetlenegyszer hibázni, felfelé viszont gyakorlatilag nincs út – ehhez a „nagy vezérnek” kellett vagy most a „bölcs vezetőnek” kell kitüntetnie valakit. A kérdésére válaszolva, az anyám családja hősi tetteket hajtott végre a második világháború idején: nagyapám beépült a japán császári rendőrségbe, és információkat adott a hegyekben bujkáló kommunistáknak. Elgondolkodtató, hogy a halála után a nagyanyám minden emléket eltüntetett róla, nehogy valaki véletlenül félreértse a beépülést, és kollaborációval vádolja meg a családot. Nagyanyám egyébként főiskolásként lett kommunista, és amikor a koreai háború idején az amerikai katonák bejöttek, a kéménybe rejtette a párttagkönyvét. Akik az amerikaiak jövetelének a hírére elégették a dokumentumot, azok később megbízhatatlannak és gyanúsnak lettek minősítve – nagyanyám haláláig a nyakában viselte a zsinórra kötött tagkönyvet. Apai ágon is jó volt a szongbunminősítésünk, hiszen apám a légierőnél szolgáló katonatiszt volt.
– Amikor Dél-Koreában találkoztam az északról elmenekültek rehabilitációját segítő úgynevezett Hanavon-centrumok szakembereivel, megdöbbentő dolgot mondtak: a disszidensek nyolcvan-kilencven százaléka egy idő után elkezd hazavágyni. Valóban így van ez? Ha igen, miért?
– Szerintem alá is becsülték a számokat: szinte mindenkinek honvágya van. Ennek számtalan oka lehet. Emberi lények vagyunk, ráadásul, amíg ott élsz, sokszor nem is tudod, hogy szenvedsz, hiszen így szokod meg, az lesz a normális életed. Gyerekként minden körülmények között boldog tudsz lenni, még egy menekülttáborban is lehet nevető gyerekeket látni. A másik ok a hazaszeretet – nem törölheted ki az emlékeidet, amikor eljössz. Én nagyon rég eljöttem otthonról, de még most is gyakran álmodom a szülőföldemmel. Az édesanyám, akit négy éve sikerült kimenekíteni, minden éjszaka sír. A másik ok nagyon összetett, de megpróbálom megfogalmazni. Ha valaki elhagyja azt az országot, nem egyszerűen lakhelyet vált, hanem egy másik univerzumba kerül. Ráadásul viszi magával az előző élete összes terhét – észak-koreai marad, a piaci körülmények között egyáltalán nem használható tudással és készségekkel. Édesanyám, aki otthon értelmiségi munkát végzett, délen csak takarítói állást talált, hogy az öcsém és én egyetemre tudjunk járni. Az új világ elképzelhetetlen mennyiségű új terhet jelent: mindent, szó szerint mindent újra kell tanulni. Gondolja el: ma már egy magyar gyerek is belenő abba, hogy tudja kezelni az okostelefont, számítógépe van, ahogy egy kicsit nagyobb lesz, saját bankkártyával fizet. Egy észak-koreainak fogalma sincs arról, mi a PIN-kód, de az új hazájában terhet jelent egy egyszerű fogkrém vásárlása is, hiszen a polcokon, még egy kisebb boltban is, tucatnyi termék közül kell választania. Otthon nem kellett döntéseket hozni, mindent eldöntött a kormány és a párt: a fogkrémes példánál maradva, vagy volt a boltban, vagy nem, de választani nem kellett közülük. Ez a magyarázat arra, hogy sokan, még azok is, akik valóban borzalmas szenvedéseken mentek át északon, egy idő után visszavágynak. Engem is sokszor megkísértett ez a gondolat: hiányzott a családom, a rokonaim, a barátaim, a táj, amelyet megszoktam, de még a petróleumlámpa fénye vagy a fűtésre használt szén illata is.
– Ezt a helyzetet pontosan értjük mi is Kelet-Közép-Európában: a rendszerváltás után nálunk és a környező országokban rendre visszaszavazták a hatalomba a szocialista utódpártokat, és az emberek jó része vágyakozik a magunk mögött hagyott rendszer hamis biztonságérzete és stabilitása után.
– Az agymosásnak a hatása túléli a változásokat. Attól tartok, hogy nálunk is hasonló dolgok történnének egy esetleges rendszerváltás során. Vagy talán még durvábbak, mert itt még erősebb volt az elnyomás és az ideológiai hatás. De ez egyelőre csak elmélet: amíg a Kim család el nem tűnik, és a rendszer nem omlik teljesen össze, nem várható változás. Korábban még reménykedtem abban, hogy a Svájcból hazatérő fiú bevezet valamiféle reformokat, de mára kiderült, hogy talán még keményebb, mint amilyen a nagyapja vagy az apja volt. A svájci neveltetésnek jelenleg egyetlen eredménye látszik: a drága alpesi sajtok szerelmese lett, így arra mindig van pénz, miközben emberek ezrei halnak éhen az országban. Amikor gyerek voltam, nekünk azt mondták, hogy a vezetők velünk éheznek, ugyanazt eszik, mint az egyszerű emberek.
– Olvastam, hogy önt is megtámadták: a CIA emberének mondták, akit azért fizetnek, hogy hazudjon Észak-Koreáról.
– Nagyon rosszulesnek az efféle támadások, de erős vagyok, ki fogom bírni. A vádakra azt szoktam felelni: harmincezer észak-koreai menekült nem hazudhatja mind ugyanazt. Amerikában is vannak olyanok, akik ideológiai okokból istenítik a kommunista rendszereket.
I Hjonszo (Hyeonseo Lee) 1981-ben született, az észak-koreai Hjeszanban nõtt fel. 1997-ben szökött el szülõ- hazájából, tíz éven át Kínában élt illegalitásban, majd Dél-Koreába költözött. Szöulban él, angol–kínai szakon végzett az egyetemen. A lány hét névvel címû életrajzi könyve a Libri Kiadónál jelent meg Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Annak idején hasznos idiótáknak hívták őket még a szocialista országokban is. Beszéljünk inkább egy kicsit az országról, ahol felnőtt! A civil szervezet, amelynek dolgozom, és amelynek tagjaival többször is bejutottam Észak-Koreába, éveken át ajánlotta az ottani vezetőknek egyik specialitását, a mozgássérült gyerekek rehabilitációját. Sokáig ugyanazt a választ kaptuk: Észak-Koreában annyira tökéletes az egészségügyi rendszer, hogy nem születnek beteg gyerekek. Aztán két éve valami változott: delegációt küldtek Magyarországra, és felkérték a Baptista Szeretetszolgálatot, hogy a Phenjanban elsőként megnyitott, összesen huszonöt mozgássérült gyereket ellátó intézményben képezzük ki a konduktorokat. Mi változhatott? Azt gyanítjuk, valamelyik magas rangú politikusnak születhetett sérült gyereke.
– Ha valóban született ilyen, akkor annak a vezetőnek van rá lehetősége, hogy külön szakembert hozzon és fizessen annak az egy gyereknek a rehabilitációjára. Szerintem a változás annak köszönhető, hogy a párt rájött, ezzel a témával tud pénzt kérni a világtól – tavaly parajátékokat is szerveztek az országban. Ráadásul demonstrálják, hogy Észak-Korea tiszteletben tartja a sérült emberek alapvető jogait is. Gyerekkoromban a törpéket és a nagyon látványosan sérült embereket összeszedték, és a hegyekbe, elzárt falvakba küldték őket, rendkívül embertelen körülmények közé – így a nagyvárosokban nem lehetett látni őket az utcán, mondhatta azt a propaganda, hogy mi egy egészséges társadalom vagyunk. Később, az éhség idején már nem tudtak erre figyelni, és ekkor szembesültem azzal, hogy mennyi borzalmas állapotban lévő ember van az országban. Emlékszem, gyerekként azon gondolkodtam, ezek az emberek hogyan tudnak feltolakodni az amúgy is túlzsúfolt tömegközlekedési eszközökre.
– Hogy tudja tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal?
– Nekünk nagy szerencsénk volt azzal, hogy egy politikailag nagyon kényesnek számító területen, a kínai határfolyó, az Amrok partján laktunk. Ennek köszönhetem a sikeres szökésem is – egyáltalán nem volt nehéz átsétálni a befagyott folyón, és én tulajdonképpen kalandvágyból mentem át, hogy megnézzem a bőség földjét, amelyet a tévében láthattam. Akkor nem voltam tudatában annak, hogy ha kiderül, hogy átmentem, utána soha többé nem mehetek haza. Ennek a közelségnek köszönhetően a csempészek az élelem és mindenféle áruk mellett kínai mobilkártyákat visznek át, ezeken lehet tartani a kapcsolatot a rokonokkal. Volt olyan, hogy órákat beszélgettünk, de mostanában szigorodik a helyzet, néhány perc után leteszik a telefont, nehogy bemérjék őket az ottani titkosszolgálat, a Bovibu ügynökei.
– Van még, akit ki szeretne menekíteni? Édesanyja és öccse már biztonságban van.
– Van, persze, de elképesztőn megemelkedtek az embercsempészeknek fizetendő díjak, és a határőröket is sokkal nehezebb korrumpálni – míg anyámék menekülésekor összesen tízezer dollárt fizettem, most már tizenötezer sem elég egy személyre. Kínából még el kell jutni Laoszon át Thaiföldre, onnan vannak biztonságban. Pár napja arról is hallottam, hogy a phenjani kormány elkezdett egy falat építeni a folyópartra, hogy megelőzzék a szökéseket. Amikor gyerek voltam, lemehettünk mosni a partra – természetesen figyeltek ránk a katonák, de nem tiltották a lejárást –, és este gyönyörködhettem a fényárban úszó kínai határtelepülés fényeiben – most ez sem lesz lehetséges.
– Van egyfajta szolidaritás, netán élő kommunikáció a menekültek között? Tartja a kapcsolatot például Szin Donghjokkal, a Menekülés a 14-es táborból című könyv főhősével?
– Tudok róla, hiszen mindketten emberjogi harcosok vagyunk, és Észak-Koreáról beszélünk a nagyvilágnak. De nem mondhatom azt, hogy barátok vagyunk, vagy szoros lenne a kapcsolat.
– I Szunszilt ismeri? Találkoztam vele nemrég Szöulban, ő katonaként szolgált északon, de aztán megszökött az országból.
– Voltam egy tévéműsorban vele, de nem tartjuk a kapcsolatot.
– Önnek sikerült megszoknia Dél-Koreát?
– Túl későn, huszonnyolc éves koromban érkeztem meg oda, soha nem fogom megszokni teljesen. Lehet, hogy Amerikában fogok élni, és az is megtörténhet – ehhez persze meg kellene változnia a rendszernek északon –, hogy egyszer hazatérek. De ha ez a ma még álomszerű helyzet el is jönne, valószínűleg idegen lennék a saját hazámban is. Aki egyszer eljött onnan, feloldhatatlan identitásválságba kerül. Ezt én úgy oldom fel, hogy egyszerűen koreainak mondom magam, de jelenleg ilyen nevű ország nincs.
– Különféle okok miatt hét neve volt az élete során, legtöbbször biztonsági okokból kellett váltania. Hogyan jutott a legutóbbihoz?
– Dél-Koreába érkezve magam választottam. A hjon napfényt, a szo jó szerencsét jelent. Fényre és melegre van szükségem a sok árnyék és balszerencse után.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 09. 26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
