67 éve, 1956. február 14-én nyílt meg Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa. A tanácskozáson hangzott el Hruscsov Sztálin bűneit leleplező híres beszéde, amelyben szembefordult a személyi kultusszal.
Joszif Visszarionovics Sztálin pártfőtitkár, „a népek atyja” a kongresszus idején már három éve halott volt. Miután Sztálin 1953. március 5-én elhunyt, az év júliusában az SZKP Központi Bizottsága Elnökségének Nyikita Szergejevics Hruscsov köré tömörült csoportja megakadályozta a diktátor belügyi-állambiztonsági gépezetét működtető Lavrentyij Berija hatalomátvételét, és a véreskezű hóhért kivégezték.
1953 szeptemberében Hruscsovot választották az SZKP KB első titkárává. Megindult a koncepciós perek felülvizsgálata, a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitálása, mérsékelték a rendkívüli centralizációt az állami és a pártélet, a közigazgatás és a gazdaság területén.
Ugyanakkor a Szovjetuniót még továbbra is átszőtte a koncentrációs táborok hálózata, a gulág, ahol milliókat tartottak fogva elviselhetetlen körülmények között, a legfelső vezetésben pedig ott ültek Sztálin közeli munkatársai, mint Molotov, Vorosilov és Kaganovics, akik – korábban Hruscsovval együtt – tevékeny szerepet játszottak a diktatúra működtetésében.
Az SZKP XX. kongresszusán 1436 küldött vett részt 7,2 millió párttag és tagjelölt képviseletében, és 55 külföldi kommunista párt képviseltette magát.
A 12 munkanap során megvitatták és elfogadták a hatodik ötéves terv irányelveit, s olyan, évekig hangoztatott, „történelminek” minősített megállapításokat fogalmaztak meg, hogy a szocializmus világrendszerré változott, a világkapitalizmus pozíciói pedig jelentősen meggyengültek.
Megerősítették a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésére vonatkozó lenini tézist, elvetették a forradalom exportjának gondolatát.
Kimondták, hogy lehetőség van a világháború megakadályozására, s hogy a szocializmusba való átmenet eltérő formákat ölthet a különböző országokban.
Nyikita Hruscsov
Belpolitikai vonatkozásban célként tűzték ki, hogy a legrövidebb történelmi időszakon belül gazdasági tekintetben utol kell érni és túl kell szárnyalni a legfejlettebb tőkés országokat.
A kongresszus a sztálini személyi kultusz és kísérő jelenségeinek leleplezése által vált történelmi jelentőségűvé. Hruscsov pártfőtitkár a tanácskozás utolsó napján, 1956. február 25-én zárt ülésen mondta el „A személyi kultuszról és következményeiről” című referátumát.
A küldöttek megrendülve és döbbenettel hallgatták a felsorolást a Szovjetunió korábbi vezetőjét terhelő bűnökről, az általa jóváhagyott törvénytelen elnyomásról, kegyetlen kínvallatásokról, arról, hogyan likvidálta a világháború előtt a Központi Bizottság kétharmadát, a XVII. pártkongresszus küldötteinek több mint a felét, hogy a német támadás küszöbén lényegében lefejezte a Vörös Hadsereg vezérkarát.
Hruscsov beszélt a „gazda” torz vezetési módszereiről, milliók életét kioltó, mindenkiben ellenséget sejtő, beteges üldözési mániájáról, a személye körül kialakult mérhetetlen kultuszról.
A beszéd fölött nem nyitottak vitát, s még aznap tájékoztatták az elmondottakról a jelen lévő külföldi pártküldöttségeket is. A dokumentum kijutott Nyugatra, s néhány hét múlva Washingtonban ki is nyomtatták.
Egyes vélemények szerint ez Hruscsovéknak is érdekében állhatott, mert ha a beszéd tartalma titokban marad, nem éri el a remélt hatást. A Szovjetunióban a kongresszust követően a helyi pártszervezetekben ismertették a zárt ülésen elhangzottakat, de magát a teljes szöveget először csak 1989 áprilisában publikálták.
A neves történész, Roj Medvegyev értékelése szerint Hruscsov „elsősorban a XX. kongresszuson mutatott rendkívüli bátorságának köszönhetően írta be nevét a világtörténelembe,… feledtetve minden korábbi és későbbi hibáját”. (Néhány hónappal később például ő adott parancsot az 1956-os magyar forradalom leverésére.)
Hruscsov itt még a vezér árnyékában
A főtitkár óriási személyes kockázatot vállalt beszédével, nem kisebbet, mint 1953-ban Berija letartóztatásával: csak a legszűkebb környezetének támogatására számíthatott, s nem tudhatta, nem fordul-e ellene Sztálin leleplezése.
Állítólag a kongresszust néhány nappal megelőző KB-elnökségi ülésen Molotovék azzal akarták visszakozásra késztetni az eltökélt ukránt: „És mit fogsz saját magadról mondani, Nyikita? Mi mindannyian benne voltunk…”
Ugyanakkor Hruscsov mellett szólt, hogy a sztálini terrorba már a felső vezetők is belefáradtak, a beszéd pedig nem ítélte el a sztálini elnyomás összes megnyilvánulását, így például a pártellenzék rehabilitációjának gondolata még fel sem vetődött.
A négyórás referátum elindította az ortodox kommunizmus bomlási folyamatát, addigi elveinek és gyakorlatának átértékelését. A nyugati országokban sokan elhagyták a kommunista pártokat, miközben Grúziában fegyverrel kellett fellépni a Sztálin mellett tüntetőkkel szemben.
A Szovjetunióban rövid ideig tartó enyhülés következett: sokakat engedtek ki a lágerekből, az egykori koncepciós perek vádlottjainak nagy részét rehabilitálták, emberibb és elviselhetőbb légkör volt kialakulóban.
A titkos beszéd közrejátszott abban is, hogy Hruscsov hatalmi helyzete megerősödött, ellenfelei elszigetelődtek. Molotov, Malenkov, Kaganovics és Sepilov „pártellenes csoportját” 1957 júniusában kizárták a Központi Bizottságból, s Hruscsov 1958-ban a miniszterelnöki tisztséget is átvette.
Végső soron e megváltozott politikai légkörnek is köszönhető volt, hogy amikor 1964 októberében ellenfelei Hruscsovot félreállították, meghagyták az életét, még csak nem is száműzték, és 1971-ben bekövetkezett haláláig nyugdíjasként élhette napjait, igaz, házi őrizetben.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
