A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt.
Húszéves korára már 5 könyvet írt és saját lapját szerkesztette. Keresztény meggyőződéséből belépett a Katolikus Akció Mozgalomba, aminek rövidesen vezetőjévé vált. A jogtudomány, politológia, teológia, archeológia, képzőmûvészet és filozófia éles eszû tanulmányozójaként Degrelle 26 éves korában, értelmi és érzelmi képességének teljes bevetésével megalapította a Rexista Pártot, hogy véget vessen a belgiumi plutokrácia könyörtelen uralmának, és létrehozzon egy nemzeti és keresztény értékekből táplálkozó nemzeti közösséget. 29 éves korában az ő pártja lett a legnagyobb a Belga Parlamentben: az ő lenyûgöző írásai, szónoki képességei és emberfeletti energiája 1936. május 24.-én 36 rexista választott képviselőt juttatott be a törvényhozás házába. Hitler, aki nagyon csodálta a nyílt, dinamikus Degrelle-t, egyszer azt mondta neki: Ha lenne fiam, azt szeretném, ha olyan lenne, mint Ön.
Amikor elkezdődött a háború, létrehozta a maga Waffen-SS elit gyalogos ezredét, amely a félelmetes keleti fronton harcolt. Ott az egykori kiváló szónok rövid idő alatt a kézitusákban vívott harcok során a legmagasabb tiszteletben és kitüntetésben részesült. Degrelle, a harcos arra kényszerült, hogy bajtársai temetésén is ott legyen: a vörös gőzhenger ellen vívott harcok után az ő ezrede 800 harcosából csak ő és két bajtársa maradt életben.
A következő írásával, amely az Forradalmi életem címû könyvének egy részlete, emlékezünk a nemzeti és jobboldali erők 60 évvel korábbi tragédiájára, és egyben bemutatjuk olvasóinknak a hazánkban kevésbé ismert Leon Degrelle-t, az elbûvölő írót, aki a sikerei mellett türelmesen elviselte az üldöztetéseket és a rágalmakat, és humora, lelkesedése segítségével a háború után is folytatta küzdelmét szóval és tollal a képmutató ellenségeivel szemben, lelkesítve a igazságért harcolók következő nemzedékeit.
Mihez van még joguk közülünk azoknak, akik elmenekültek a Keleti Front végső poklából 1945-ben, sebektől elborítva, szomorúságtól letaglózva, fájdalomtól gyötörve? Halott emberek vagyunk. Halott emberek, akiknek van kezük, lábuk és lélegeznek de halottak. Kimondani egy igaz szót nyilvánosan vagy leírni néhány sort hazugság nélkül, miután fegyverrel a kézben harcoltunk a Szovjet ellen mindenekelőtt egy fasisztának nevezett vezért követni ez a demokraták számára azonnal provokációnak tûnik.
Egy köztörvényes bûnöző számára mindig lehetséges a kimagyarázkodás és az önigazolás. Az apját ölte meg? Az anyját? Bankárokat? Rokonait? Visszatért-e azután a bûnöző élethez? Majd a világlapok közölni fogják az emlékiratait; bombasztikus címekkel adják közre bûncselekményei történetét, díszítve különféle csúf részletekkel. Nem tesz semmit, hogy a téma egy gyalázatos gyilkosság vagy tíz lelkes utánzójának egyike.
Amerikában egy legközönségesebb gyilkos klinikai jellemzését több kiadásban kinyomtatták, és dollár milliós hasznot hozott a megszállott, szőrszálhasogató elemző Truman Capot számára.
Más gyilkosok, nagyrészt olyanok, mint a néhai Bonnie és Clyde, hősként vannak ábrázolva filmekben, sőt divatot diktálnak a felső tízezer sétáló utcáin. A politikai okok miatt elítéltekre ez jelenleg nem érvényes. Politikai zászlójuk színe dönti el, hogy mentegetik vagy gyalázzák őket.
Egy bárdolatlan, vidéki fajankó, aki egy banda vezére lett a szélsőbaloldali Népfrontban az 1930-as évek Spanyolországában, aki gátlástalanul legépfegyverezte a hazafias nacionalistákat, képes volt ugyanabban a Spanyolországban, ahol a honfitársait legyilkolta szabadon, hosszasan, a madridi legnagyobb forgalmú újságban, több százezer példányban kifejteni a véres kalandjait, mint baloldali spanyol ember. De nekünk emlékeznünk kell, hogy ő a baloldal embere volt.
Neki joga volt gyilkolni és azután kérkedni a gyilkosságával. Valójában a baloldalon az embernek mindenhez joga van. Bármik is voltak a bûnök igen, a tömeggyilkosságok , amiket minden marxista rezsim elnéz, senki sem fog még görbe szemmel sem nézni a marxista gyilkos személyre. A konzervatív jobboldal azért nem, mert ostobán azzal büszkélkedik, hogy nyitott a dialógusra az esküdt ellenségeivel. A baloldal pedig azért nem, mivel mindig kitart a becsben tartott bérencei mellett.
Egy forradalmi agitátor, kommunista gerilla és Castrónak a Regis Debray-hoz hasonló bizalmasa rokonszenvező meghallgatásra számíthat mindenütt. Száz burzsoá újság fogja világgá kürtölni a legújabb eszméit. A pápa és De Gaulle tábornok siet majd a védelmére, és arra hivatkozik, hogy nem lehet kivégezni abban az országban, amelyet fel akart forgatni; az egyiket a pápa tiarája, a másikat egy tábornok kalapja alatt.
Hogyan kerülheti el valaki az ellentétes sorsot, Robert Brasillachnak, a háború alatti legnagyobb francia írónak a sorsát? A hazája iránti szenvedélyes szeretete ellenére, amelynek életét és munkásságát szentelte, az 1944-es felszabadulás a költő számára azt jelentette, hogy 1945. február 6-án könyörtelenül kivégezték. Egyetlen tiszti kalap sem volt látható a védekezése során, de egy paszományos kalapú tiszt adta meg a jelt a kivégző osztagnak, amely agyonlőtte ezt az írót.
A visszataszító anarchista Daniel Cohn-Bendit-et aki Németországban született, de éppen úgy Franciaországban is agitált csak tessék-lássék kereste a francia rendőrség.
Magától értetődő, hogy a rendőrség sohasem találja meg, még akkor sem, ha ő arra készül, hogy az egész országot a levegőbe röpítse.
Bombasztikus szólamait (amelyek amennyire lázítók, ugyanannyira középszerûek voltak) a kapitalista kiadók útján közzé tudta tenni, oly mértékben és olyan módon, ahogy óhajtotta. Számomra mulatságos volt, hogy bőséges honoráriumot jelentő csekkeket vágott zsebre, amiket azok adtak neki, akiket el akart pusztítani.
A szovjetek 16,5 millió ember csontjaira alapozták a diktatúrájukat. De ezt a tömeges mártíriumot a finom társaságokban nem illik említeni Nyikita Hruscsov, a tömeges halállal járó ukrajnai éhínség komisszárja, egy közönséges sertéspiaci szélhámos, paraszt orrán nagy csicseri borsó-szemölccsel, az izzadós ember, akinek öltözéke olyan volt, mint egy kacattár, miért ne járhatta volna körül diadalmasan az Egyesült Államokat, karján az öreg feleségével, kíséretében az USA kormányhivatalnokaival, talpnyaló billiomosaival, francia kán-kán-táncosokkal és a Kennedy-klán virágaival? Nyikita még azt is megengedte magának, hogy izzadt cipőjével verte az asztalt az ENSZ közgyûlése közben, anélkül, hogy kidobó embereket hívtak volna.
Ugyanilyen hangulatban hajtotta le méltóságteljesen Alekszej Koszigin, bolsevik miniszterelnök-helyettes a rosszul főtt krumplihoz hasonló fejét, hogy megkapja a babérkoszorút Franciaországtól. A franciák még mindig elájulnak az auschwitzi történetek miatt, mint a nők de teljesen elfelejtették a katyni néhány ezer lengyel tisztet.
Ezek a tisztek 1939-ben egy Franciaországgal szövetséges állam hadseregében szolgáltak; a lengyel társadalom elitjét alkották, és a Szovjetunió lelőtte őket, mint a kutyákat. Magának Sztálinnak, a huszadik század legszörnyûbb gyilkosának, a kérlelhetetlen zsarnoknak, aki évtizedeken át esztelen módon gyilkoltatta le a saját népét, munkatársait, tisztjeit és családtagjait, azok egyikének kellett lennie, akik csillogó aranykardot kaptak a legkonzervatívabb uralkodótól, Anglia királyától. őfelségének fogalma sem volt róla, hogy milyen hátborzongató ajándék volt ez egy ilyen bûnözőnek.
De ha mi, a második világháborút túlélő fasiszták olyan szemtelenek vagyunk, hogy kinyitjuk a szájunkat egy pillanatra, akkor a következő pillanatban az igazi demokraták ezrei őrjöngve sikoltozni és csaholni kezdenek megfélemlítve barátainkat, akik buzgón kérnek minket: Vigyázzatok, hogy mit mondotok!
Mivel kapcsolatban vigyázzunk, hogy mit mondunk? A Szovjet most ennyire tiszteletre méltó? A világ 44 éven át [a szerző ezt 1989-ben írta a szerk.] szemlélője volt sok mindennek, így számos alkalma volt tudatára ébredni a bolsevik gonoszság mélységének. A világ látta Kelet-Németország 1953-as és Magyarország 1956-os tragédiáját: mindkét országot szovjet tankok tiporták el, szabadságvágyuk feléledésének megtorlásaképpen. 1968- ban a ENSZ szemtanúja volt, hogy a kommunista betolakodók százezrei Csehszlovákiát eltaposták és szájkosarat raktak rá, mint egy állatra. Ez a nép egy megdöbbentő naivitásnak esett áldozatul: azt álmodta, hogy észrevétlenül ki tud csúszni a gályarabság jármából, amelyet Moszkva rakott a fejére.
A világ nem hivatkozhatott tudatlanságra annak láttán, hogy a Szovjetunió számos népet elnyomott a Finn-öböltől a Fekete-tenger partjáig. Ezek az agóniák világosan mutatják, hogy milyen borzalmakat szenvedett volna Európának nem az egyik, hanem mindkét fele, ha Sztálin Berlinen túl tudta volna vinni a tankjait, minden irányban, Anglia partjáig és a Gibraltár sziklájáig.
Az 1942. novemberi sztálingrádi pokoltól az 1945-i berlini pokolig 900 nap telt el borzalommal és félelemmel. Ez egyre elkeseredettebb küzdelem volt egyre borzalmasabb szenvedésekkel, és ennek esett áldozatul az a több ezer fiatal, akik önként, szabad akarattal elhatározták, hogy kimennek a frontra.
Egyesek önként vállalták a halált: a vörös tankok betûszerinti értelemben sárba taposták őket. Ezek mindenüket feláldozták, hogy a Vörös hadsereget a borzalmas számbeli túlereje ellenére feltartóztassák vagy lassítsák; hogy feltartóztassanak egy áradatot, amely a Volgától eredt és NyugatEurópa felé tart.
1940-ben csupán egy hét telt el attól, hogy a német Wehrmacht Szedánhoz közel áttörte a francia frontot, addig, hogy győzelmesen elérte az angol Csatornát.
Mi történt volna, ha a német Keleti Fronton az európai harcosok akik között 28 országból 400 000 nem-német önkéntes volt oly kétségbeesetten vonultak volna vissza, mint a belgák és a franciák? És ha a brutális küzdelem hosszú három évén át nem fejtettek volna ki méterről méterre egy valóban emberfeletti ellenállást a bolsevizmus áradatával szemben? Megmondom Önöknek: egész Európa el lett volna árasztva a megszabadulás lehetősége nélkül 1943 végén vagy 1944 elején, mielőtt Dwight Eisenhower tábornok megérkezett volna a tankjával az első almafájához Normandiában.
Azóta 44 év telt el. Minden európai ország, amelyet a szovjetek meghódítottak Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária az ő könyörtelen uralmuk alatt maradt.
Mihelyt a legkisebb felkelés történik Kelet-Berlinben, Budapesten vagy Prágában, megérkeznek a motorizált boxerek. A szovjet tankok leverik az álmodozókat a felkelés kezdeti stádiumában.
A nyugati szövetségesek, akik oly oktalanul együttmûködtek Sztálinnal, 1945-től kezdve lassanként kiábrándultakká válnak.
Az első jel az volt, amikor Churchill azt suttogta Trumannek, amikor távoztak egy tanácskozásról, amelyet Sztálinnal, a második világháború igazi győztesével folytattak:
A rossz disznót döftük le!
Mily patetikus és késői sajnálkozás: A rossz disznót döftük le!
Igen, Winston, az ön korábbi jó disznója jelenleg óriási sárkányként terpeszállásban áll Európa és Ázsia felett, tüzet lehel a vigadozása; a sárkány farka Vlagyivosztoknál, és az orra Franciaország határától 120 mérföldre.
Az orr 44 évvel később még mindig itt van, fenyegetőbb, mint valaha, olyannyira, hogy korunkban senki sem meri még megszólítani sem a sárkányt, kivéve, ha előbb hajbókol előtte.
1968-ban, a Prága lerohanását követő napon ennek a hitvány világnak Johnsonjai, De Gaulle-jai és Kisinger kancellárjai csupán tiltakozásokra, közhelyekre és félénk sajnálkozásokra szorítkoztak.
Eközben Európa fele megfulladt a Disznó hatalmas hasa alatt.
Mindez nem elég ahhoz, hogy igazolja a mi bolsevizmus elleni küzdelmünket?
Igazságos-e illő-e , hogy azokat, akik világosan előre látták a veszélyt, akik 1941-45 között útját állták a szovjet tankok vérrel szennyezett előrenyomulásának, akik feláldozták ifjúságukat, a családjukhoz fûződő gyengéd szálakat, fiatal energiáikat és vágyaikat, haláluk napjáig és a síron túl is úgy kezelik, mint a párjákat?
Igen, a párják azok, akiknek a száját összeszögezik attól a pillanattól kezdve, hogy meg próbálják magyarázni a rájuk vadászóknak: Mi is olyanok voltunk, mint ti.
Mielőtt önkéntesek lettünk, nekünk is boldog életünk volt, komfortos házzal rendelkeztünk, gyermekeink voltak, akik szerettek minket, és olyan dolgaink, amik könnyebbé tették az életünket.
Mi is fiatalok voltunk egykor, energiától vibráló testtel: testtel, amely gyönyörre vágyott, amely élvezte a tavasz friss leheletét, illatát és diadalmas lelkesedéssel ölelte magához az életet. Mi is szenvedélyesen szerettük a munkánkat. Mi fiatalok is eszményeink megvalósítására törekedtünk, de akkor a lelkiismeretünk arra indított minket, hogy tegyük félre normális életünk 20 vagy 30 évét, és minden álmunk elhalványult. Elmentünk a távoli, lidérces álmokkal járó szenvedésbe, a szüntelen szorongásba, az örök hidegtől való rettegésbe, ami behatol testünk minden egyes részébe. Olyan világba lépünk, ahol sebek szabdalták a testünket, és véget nem érő harcok gyakran közelharcok törték össze jobbról, balról a csontunkat. Ez a borzalmas hallucinációk ideje volt; mily borzasztó, amikor az ember tudatára ébred, hogy ezek jelentik a valóságot!
Mondja, uram, aki oly gyorsan elítél minket, látta-e bajtársainkat halálos agóniában? Hallotta-e a torkukra folyó vörös vér okozta csuklásukat? Látta-e az enyvszerû sárba folyó, vagy sötét viola színben a havon szétterülő vérünket?
Elgyötörten tértünk vissza a gyilkolás országából inkább élve, mint halva; de az életnél kevesebb léttel.
44 évvel később emlékezünk börtönben meghalt vagy meggyilkolt szüleinkre, éppen úgy, mint arra, amikor végső erőfeszítésünkkel megérkeztünk a távoli számkivetésbe. A haragtartó, bûnös demokráciák olthatatlan gyûlölettel azóta folyamatosan üldöznek minket.
Volt olyan idő, nevezetesen az 1625-ös hollandiai Breda-i ütközet után (ez jelenleg is megszemlélhető és értékelhető Velazquez mesteri festményén a madridi Prado múzeumban), amikor a győztes ölelését, könyörületét és szeretetét kínálta fel a legyőzöttnek. Egy emberséges gesztus! Mert legyőzöttnek lenni micsoda szenvedés ez önmagában véve és látni terveink és erőfeszítéseink összeomlását, összeszorított ököllel szembenézni a jövővel, ami mindörökre elveszett, és látni az utolsót lehelő Birodalom üres vázát ez olyan fájdalom, aminek kifejezésére nincsenek megfelelő szavak!
Micsoda büntetés ez számunkra, ha bûnösök lettünk volna!
Micsoda szenvedést kaptunk, de mi csak a tisztaság győzelméről álmodtunk!
Kevésbé vad korokban a győztes testvérileg kezet fogott a legyőzött ellenséggel, megértvén a mérhetetlen, titkos fájdalmat, amit az érez, aki annak ellenére, hogy az életét megkímélték, elvesztett mindent, ami életének értelmet adott. Mit ér az élet egy festőnek, aki elvesztette a látását, vagy egy szobrásznak, akinek levágták a karját?
Mit kínál még az élet egy politikai vezető számára, akit a sors összetört, aki hûségesen hordozta lángoló idealizmusát, akinek megvolt az akaratereje és energiája, hogy a látomásait megvalósítsa és megváltoztatni merészelje az életét a népéért?
Soha többé nem fogja megvalósítani a céljait, soha nem fog újra alkotni.
Számára a lényeg meghalt.
(Ford.: Tudós-Takács János)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
