Augusztus 19-én, szerdán az általános kihallgatást a Szent Péter-bazilikában tartották, ahol a Szentatya az Olaszországból és a világ minden tájáról érkezett hívőkkel és zarándokcsoportokkal találkozott. Leó pápa folytatta a II. vatikáni zsinat dokumentumairól szóló katekézissorozatát. Mai témája: A Sacrosanctum Concilium konstitúció. A szent zene. (Az elhangzott olvasmány: Kol 3,16–17)
Hangsúlyozta, hogy a zene nem pusztán a liturgia dísze, hanem a liturgikus cselekmény szerves része: segíti az imádságot, erősíti a hívők közötti egységet, és összhangba hozza szívünket testvéreink szívével és Istennel. Kitért a szent zene minőségének, az inkulturációnak, a gregorián éneknek és a szkóla szolgálatának fontosságára is, és arra buzdított, hogy a liturgikus zene mindig az ünnepelt misztériumot és a hívők tevékeny részvételét szolgálja.
Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium (SC) konstitúciójának hatodik fejezete a szent zenével foglalkozik. Ezt mondja: „Az egyetemes Egyház zenei hagyománya felbecsülhetetlen értékű kincs, mely minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és szerves része” (SC 112), majd hozzáfűzi: „A szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat” (uo.).
Itt találjuk a zsinati tanítás lényegét, amely megerősíti és elmélyíti a zene liturgiában betöltött szolgáló szerepét, amelyet már Szent X. Piusz is kiemelt az Inter sollicitudines motu propriójában (1903. november 22.). A zene ugyanis része a liturgikus cselekménynek, nem pedig pusztán a szertartás dísze.
A zene különösen az imádság érzelmi dimenzióját fejezi ki, ahogyan Szent Ágoston mondja: „Cantare amantis est”, vagyis „az éneklés a szerető ember sajátja” (Háromszázharminchatodik beszéd, 1). Ez nagyon fontos, mert segít megnyitni szívünket Isten kegyelmi működése előtt, és engedni, hogy alakítson bennünket.
Az ének ezenkívül elősegíti a hívők közötti közösséget. A hangok szimfóniája révén hozzájárul a lelkek egységéhez, áthidalja az emberek közötti különbségeket, és mindenkit egyesít Isten dicséretében. Így az Egyház epifániájává, a természetéhez lényegileg hozzátartozó közösség érzékelhető megnyilvánulásává válik.
A szent éneknek mint a liturgikus cselekmény szerves részének mély teológiai jelentéséből bizonyos követelmények fakadnak. Az egyik követelmény az, hogy a divatoktól és a szerzők egyéni érzékenységétől függetlenül
főként akkor, ha az egész gyülekezet énekli (vö. SC 121).
Ugyanezen okból a zsinat azt is ajánlja, hogy a szövegek megfelelőek, mély tartalmúak, ugyanakkor könnyen érthetők legyenek, és elsősorban a Szentírásból, a liturgikus könyvekből és az Egyház lelki hagyományából merítsenek. Erre ügyelni kell, hogy eleven maradjon és egyre jobban érvényesüljön az ősi „lex orandi lex credendi” elvben kifejeződő dinamika, vagyis hogy az imádság törvénye egyben a hit törvénye is.
A Sacrosanctum Concilium nagy teret szentel a hívők tevékeny részvételének (vö. 114). Ezt „az ünnepelt misztériumnak és a mindennapi élettel való kapcsolatának mélyebb megértéséből kiindulva kell felfogni” (XVI. Benedek: Sacramentum caritatis apostoli buzdítás, 2007. február 22., 52), „az állandó megtérés szellemében, melynek minden hívő életét jellemeznie kell” (uo. 55).
Arra pedig, hogy a hívők tevékeny részvétele miként valósulhat meg konkrétan a szent zene sajátos szerepe révén, a konstitúció világos választ ad: „Gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltározására, antifónáira, énekeire” és „a szent csendre” (SC 30), továbbá arra buzdít mindenkit, szolgálattevőt és hívőt egyaránt, hogy „csak azt tegyék, ami a dolog természete és a liturgikus szabályok szerint rájuk tartozik, de azt mind tegyék is meg” (SC 28), harmonikus egyensúlyt teremtve a különféle szolgálatok, a megszólalások és a csendek között.
A zsinat továbbá nagy értéket tulajdonít a gregorián éneknek, anélkül azonban, hogy kizárná a szertartásból a szent zene más műfajait. Külön figyelmet szentel az orgonának is (vö. SC 120), míg más hangszerek használatát akkor engedélyezi, „ha alkalmasak vagy alkalmassá tehetők a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és a hívők épülését valóban előmozdítják” (SC 120).
A zsinati reform egyik kiemelt témája az inkulturáció, a szent zene területén is. Különösen is hangsúlyozza, hogy
Ezért egyrészt azt ajánlja, hogy törődjenek mindenki „vallási érzületének ápolásával” (SC 119), másrészt pedig, hogy „amennyire csak lehetséges […], mozdítsák elő az adott nép hagyományos zenéjét mind az iskolákban, mind a szent cselekményekben” (uo.).
A liturgiában különleges feladatot tulajdonít a szkólának (schola cantorum). Ajánlja, hogy támogassák ezt a lelkipásztori eszközt, melynek feladata, hogy „a különböző énektípusoknak megfelelően gondoskodjon a rá tartozó részek pontos előadásáról, és elősegítse a hívők tevékeny részvételét az éneklésben” (Rítuskongregáció: Musicam sacram instrukció a zenéről a szent liturgiában, 1967. március 5., 19).
E célból a szent zene szerzőjének ismernie és őriznie kell az Egyház zenei örökségét, hogy ihletet meríthessen belőle új, a liturgia szolgálatában álló kompozíciók létrehozásához, tiszteletben tartva a mai kor érzékenységét és a különféle kulturális hagyományokat, hogy „megtisztítsa az istentiszteletet a stílusbeli kisiklásoktól, a hanyag kifejezési formáktól, a gondatlan és az ünnepelt cselekmény nagyságához kevéssé illő zenéktől és szövegektől, biztosítva a liturgikus zene méltóságát és formáinak kiválóságát” (Szent II. János Pál: Kirográf a szent zenéről, 2003. november 22., 3).
Mindezen okokból a zsinati atyák azt ajánlják, hogy mozdítsák elő a képzést és a gyakorlatot a szent zene területén „a papnevelő intézetekben, a férfi és női szerzetek noviciátusaiban és tanulmányi házaiban, valamint a többi katolikus intézményben és iskolában” (SC 115), továbbá gondoskodjanak a zenészek és énekesek alapos liturgikus képzéséről (vö. uo.).
Kedves testvéreim, az egyházatyák nagyra becsülték a liturgikus éneket, az Egyház tagjai közötti közösség jelképét. Ezért a mai katekézist Antiochiai Szent Ignác eme szép szavaival zárhatjuk: „Mindannyian kórusba tömörüljetek, hogy az egyetértésben összhangban legyetek, az egységben Isten hangszínét véve fel, egy hangon énekeljetek az Atyának Jézus Krisztus által, hogy meghallgasson titeket, jó cselekedetek által felismerje, hogy Fiának tagjai vagytok” (Levél az efezusiaknak, IV, 2).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
