Hát persze. Hiszen mindenki volt már levert. Az élet sajnos ad rá alkalmat, eleget. Sokszor még akkor is elér bennünket a rosszkedv, ha egyébként vidám természetűek vagyunk, ha tudatosan kerülünk mindent, ami elszomoríthat.
Elkeseredettségünknek számtalan oka lehet. A világ általános folyása sem ad okot a túl nagy derűlátásra. Ám ezt még könnyebben elviseljük annál, mint amikor a közvetlen környezetünkben történik valami, ami miatt elönt minket a bánat. Persze nem mindegy, mennyire esünk kétségbe, milyen mélyre taszít a depresszió. Mint ahogyan az sem mellékes, hogy mikor kezdődött, mi az oka, és meddig tart. Alább három, magas művészi igényességgel elkészített filmet veszünk górcső alá, melyek valamiképp a szomorúságról, a depresszióról, a kétségbeesésről szólnak.
Búskomorság a köbön
Grace (Jennifer Lawrence) és Jones (Robert Pattinson) vidékre költözik, a férfi meglehetősen elhanyagolt szülőházába. Természetközeli, csendes életük egészen addig akár harmonikusnak is mondható, amíg meg nem születik a gyermekük. Mivel Jones napközben nincs otthon, Grace nagyon egyedül érzi magát, a munka sem megy – amúgy író –, és valahogy a gyerek is csak teher, tutujgatása nem neki való. Ahogy telnek a hónapok, csak kóvályog a házban és egyre furcsábban viselkedik: a legkülönfélébb elfoglaltságokat eszeli ki az unalom elűzésére. S bár még a környéken motoron kószáló szomszédjával is összejön, ez sem űzi el az őrjítő semmit.
Lynne Ramsay Dögölj meg, szerelmem (Die, My Love) című filmje leginkább ezt a lelket felemésztő űrt próbálja megmutatni, nemcsak a dramaturgia, de a képi eszközök révén is. A magárahagyottság, az ingerszegény környezet egyre inkább felemészti a nőt. Elsőre ez tőről metszett szülés utáni depressziónak látszik, ám később arra juthatunk, e krónikus rosszkedvnek vannak előzményei. Vagyis egy érthető, nem is olyan ritka állapot ábrázolása helyett sokkal inkább azt mutatják be nekünk, hogy az élet úgy általában üres, céltalan és hosszú távon kibírhatatlan. A film alkotói ugyanakkor sajátos módon összemossák e kettőt. Nem tudni, hogy a gyermek megszületése miatti levertség erősíti a mélyebben rejlő rosszkedvet, vagy fordítva, a szülés utáni depresszió csupán manifesztálja a női létben mindig is ott szunnyadó kétségbeesést.
Összeomlás
Mary Bronstein filmjében – Ha tudnék, beléd rúgnék (If I Had Legs I’d Kick You) – egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy a főhős nem tud kimászni a gödörből. Linda (Rose Byrne) kislánya krónikus beteg, ezért állandóan kezelésre kell járniuk, s most éppen egy csövön keresztül táplálva próbálnak nála némi súlygyarapodást elérni. Egy nap minden előzmény nélkül leomlik lakásuk egyik szobájának a mennyezete, emiatt pedig kénytelenek átköltözni egy motelbe. Bár Linda nekifog a válságkezelésnek, nemcsak hogy nem jut vele semmire, de újabb bajokkal kell szembenéznie. Egyik páciense – a nő pszichológusként dolgozik – eltűnik, a gyerekének vásárolt hörcsög pedig megszökik, és elüti egy autó.
Bronstein is él a képi eszközökkel, csak másként, mint Ramsay. A lyuk konkrét valósága mellett szimbolikus értelmet is hordoz. Linda egyre többet iszik, a drogot sem veti meg, így nem csodálkozhatunk azon, hogy hallucinációi vannak. Látomásaiban a mennyezeti hasadék átlényegül valami félelmetes, sötét és mélységes űrré, ami arra készül, hogy elnyelje. Van valami mögötte, amivel semmiesetre sem szeretne találkozni. Csak a film vége felé válik érzékelhetővé, hogy a kislány hasán lévő lyukat juttatja az eszébe, azokat a szörnyű perceket, amikor bevezették a szondát. A nőnek egyébként nem csak az a baja, hogy képtelen megoldást találni a saját problémáira. Bár neki kellene másokon segítenie, erre egyre kevésbé képes, mivel ő maga is támogatásra szorul.
Anyaság és magány
A Ha tudnék, beléd rúgnék két ponton is összeköthető a Dögölj meg, szerelmem felvetéseivel. Mindegyikben megjelenik a gyötrelmekkel teli anyaság és a magárahagyottság. Valamiképp Grace és Linda is csődöt mondanak – vagy legalábbis így érzik – anyaként. Napjaink filmjei, sorozatai természetszerűleg visszatükrözik a korszellemet, a trendi kérdésfelvetéseket és válaszokat. Ezek közé tartozik a női szerep boncolgatása, amihez szorosan kapcsolódik az anyaság, ami sok évszázada – évezrede – a női mivolt fontos eleme volt, és úgy gondoltak rá, mint ahol kibontakozhat a női lét lényege. Manapság azonban gyakran megkérdőjelezik ezt, rámutatva, hogy ez csak idejétmúlt társadalmi elvárás, ami akár tönkre is teheti a nőt. Itt persze művészfilmekkel van dolgunk, vagyis sokkal árnyaltabban és a valósághoz jobban ragaszkodva közelítenek az anyasághoz. Grace és Linda is szeretne jó anya lenni, csak valahogy nem sikerül nekik. Utóbbi egyik páciense is azért szívódik fel a kezelés kellős közepén, mert úgy érzi, lassan agyonnyomja a gyermekével járó felelősség. E filmek is úgy ábrázolják az anyaságot, hogy elsősorban a terheit mutatják be, mintha nem lenne sem értéke, sem szépsége.
Grace és Linda nehézségeinek egyik része a lelkük mélyéről jön, a másik a túlzó társadalmi elvárásból fakad, ám van egy harmadik is: magukra lettek hagyva. Egyikük mellett sincs ott a férjük. Nemcsak hogy nem segítenek nekik, de nem is értik meg, mi a gondja a feleségüknek. Biztos, hogy sok olyan nő van, akinek egyedül kell megküzdenie a problémákkal, ám a férfi legtöbb esetben nem közömbössége okán van távol: dolgozik és pénzt keres. (Bár ez a kettő nem mindig kapcsolódik össze.) Úgy tűnik, ez itt nem szempont, a férfiak csak kívülállók, még akkor is, ha – főleg Grace férje esetében – ők is szenvednek attól, hogy feleségüket szenvedni látják.
Művészetterápia
Sokan hordoznak olyan lelki terhet, melyek mélyen gyökereznek, eredetük visszanyúlik a múltba, és amelyeknek a következményeit akaratlanul is átadják a következő nemzedéknek. Joachim Trier Érzelmi érték (Affeksjonsverdi) című filmjében Gustav, a sikeres filmrendező (Stellan Skarsgård) már sok éve elhagyta a családját. Volt felesége halálakor találkozik a lányaival, a történész Agnesszel (Inga Ibsdotter Lilleaas) és a színész Norával (Renate Reinsve). Utóbbinak felajánlja, hogy játssza el legújabb filmjének a főszerepét. A forgatás helyszíne a házuk lenne, már csak azért is, mert ez az alkotás Gustav gyerekkorát idézné fel. Nora elutasítja a felkérést, ezért a hollywoodi Rachel (Elle Fanning) kapja meg a szerepet.
Trier visszafogottan, heves reakciók nélkül meséli el történetét. Ha e három filmet egymás után nézzük meg, ez még inkább feltűnik. A színészek finomra hangolt játéka ugyanakkor azt sejteti, a mélyben ott rejlik a keserűség, a feldúltság, a harag, de a megbocsátás és a kiengesztelődés vágya is. Gustav a gyerekkorában átélt megrázkódtatástól soha nem tudott szabadulni, valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy apaként kudarcot vallott. Az apátlanság mind a két lányt megviselte, de Norát láthatóan jobban: a színpadon sok esetben tör rá a pánik. Agnes férjhez ment, van egy kisfia, vagyis úgy tűnik, sikerült maga mögött hagynia a gyermekkor megpróbáltatásait…
A film abban a – kegyelmi – pillanatban kezdődik, amikor az apa és lányai közötti kapcsolat gyógyulni kezd. Ehhez azonban szükség van arra, hogy még jobban elmerüljenek a bánat tengerében. Úgy tűnik, hiába próbálnak meg beszélni gondjaikról, a szavak önmagukban nem sokat érnek, már csak azért sem, mert nehéz megtalálni a megfelelő hangot, főleg akkor, ha a másiknak nincs füle a hallásra. Akkor kerülőutat kell választani, ezt pedig Gustav egy filmben – mi másban? – találja meg. Ehhez szükség van arra, hogy Rachel és Agnes is észrevegye, miről is szólna Gustav tervezett mozija.
A címek üzenete
Egy pillanatra elidőznék a három film címénél. Nem véletlen, hogy az első kettő kifejezetten erőszakos szavakat használ, annak ellenére, hogy nincs bennük konkrét agresszió. Azt viszont jelzik, hogy milyen érzések kavarognak a szereplőkben. A depresszió, a kétségbeesés, a szomorúság terheit a Dögölj meg, szerelmem esetében nincs esély letenni, illetve van: ki kell lépni mindenből, az életből. A Ha tudnék, beléd rúgnék történetében a dolgok súlya alatt összeroskadó nő is abba akarja hagyni az egészet, ám míg Grace a tüzet választja, és láthatóan sikerül neki, Lindát visszadobja a tenger. Ez a film ugyanakkor egy sajátos képi eszközzel él: a kislány arcát csak a legutolsó jelenetben mutatják meg, ez pedig azt sugallja, hogy a végső elkeseredettség idején a szülő pusztán a gyermek létezéséből is erőt meríthet. Ehhez azonban meg kell őt látnia. Az Érzelmi érték hőseinél a művészetterápia sikeres lesz. Nemcsak Gustav és Nora lép a megbékélés útjára, a két testvér közötti kapcsolat is megújul, erősebbé és szorosabbá válik.
Mindhárom esetben fontos szerepet kap a lakóhely. Ramsay és Bronstein alkotásánál az élettér is az ellenségek közé tartozik. Előbbinél a ház ki akarja vetni magából Grace-t, aki állatszerű viselkedésének színteréül inkább a vad természetet választja. Lindára pedig egyenesen rátámad a lakása, és amikor vissza-visszatér, még el is akarja nyelni. Az Érzelmi érték szereplői is tekinthetnének olyan helyként a családi házra, mint ahonnan menekülni kell, ám végül rájönnek, ez nem megy olyan egyszerűen, hiszen érzelmi értékkel bír ez is. Vagyis az idő mellett meg kell váltani a teret is.
Joachim Trier filmjében hangzik el, hogy az ima a végsőkig elkeseredett ember csalóka vigasza. Lynne Ramsay és Mary Bronstein alkotásában viszont még említés szintjén sincs szó semmiféle vallásosságról. Isten, a hit nem opció. A létbe vetett ember vagy maga oldja meg a problémáit, vagy belesétál a tűzbe, esetleg nekiindul a tengernek. A kortárs filmek valláshoz való viszonya ugyanakkor van annyira érdekes és fontos téma, hogy egy másik írásban majd részletesebben is szóljunk róla.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
