Az alábbiakban Kuzmányi István, a Magyar Kurír igazgató-főszerkesztőjének újévi gondolatait adjuk közre.
Nehéz dolog évről évre jókívánságot megfogalmazni az új évre. Azt gondolná az ember, hogy a pandémia, a háborús helyzet – a folyamatosan, részletekben zajló világháború, ahogy Ferenc pápa mondja –, a társadalmi feszültségek, az egyre sekélyesebbé váló közbeszéd, az, hogy mindinkább azt fogadjuk el igazságnak, ami megegyezik az előítéleteinkkel, egyszóval a kirajzolódó földi helyzet mintha évről évre nemhogy jobb, hanem rosszabb irányba mutatna. És persze, amikor ránézünk minderre, hisszük és tudjuk, hogy Krisztus a reményünk, a jövőnk. Ő, és csakis ő váltotta meg a világot.
Az óév egyik meghatározó élménye volt Ferenc pápa apostoli látogatása Magyarországon. Ma is elevenen él bennünk tartalmas ittlétének élménye – gondolom, nem vagyok egyedül ezzel –, amikor, ha csak pár nap erejéig is, együtt járhattuk vele az élet zarándokútját. (Nem véletlen a döntésünk, hogy az Új Ember kalendárium kiadványunk borítójára éppen a Szentatyát helyeztük.) Amit nem feledhetünk, az a valóságlátása, amely végső soron a gyermekeké. Azoké a gyermekeké, akikké válnunk kell, ha méltók akarunk lenni Isten országára. Ferenc pápa bárhol járt is, bárkivel találkozott is – legyen szó egyszerű vagy különféle hivatalokat viselő emberekről –, soha nem másra figyelt, nem a múltba vagy egy elképzelt, idealizált jövőbe tekintett, hanem a jelenben élve fordult oda mindenkihez.
Ha nem azzal foglalkoznánk, hogy mi minden próbál lehúzni bennünket, vagy mennyi elintéznivalónk van még (meg nem válaszolt e-mailek, megnézésre váró sorozatok a tévében, szűnni nem akaró lájkolnivalók a telefonunk idővonalán). Legyünk egymás számára jelenlévők. Nézzünk a másik szemébe, tudjunk vele együtt örülni, ha öröme, s vele együtt sírni, ha bánata van, hogy bennünk váljék élővé a szentmise egyik kánonja: „Adj ajkunkra vigasztaló szavakat, ha elmagányosodott és reményvesztett emberekkel találkozunk.”
Egy másik élmény egy eldugott kis Heves megyei településhez, Mezőszemeréhez és lakójához köt. Májusban a kollégákkal felkerestük a faluban élő Bukta Imre festőt, képzőművészt, aki nem sokkal azelőtt kapott Kossuth-díjat. A településre megérkezve, megismerve életét és munkásságát, óhatatlanul felmerült a kérdés:
Bukta Imre válasza egyértelmű: „Azt éreztem, kiürült a tarisznyám, és ahhoz, hogy újra megteljen, hogy adni tudjak, vissza kellett költöznöm a szülőfalumba.” Kulcsot ad kezünkbe a prózai helyzethez, és a válaszra ráerősít a leszakadó Magyarország képét mutató falucska főterén álló alkotás, amelyet a művész a millennium évében készített szülőfalujának. A kompozíció címe: Faültető. A szobor üzenete egyértelmű: egy idős ember letérdel, szinte odabújik a mű részét képező, apró házakból és templomból álló falucskához, s a kezében egy facsemetét tart. Teszi ezt alázattal, derűvel az arcán, és mindent összevetve személyesen – hiszen a facsemete egy-egy ága belőle, a testéből hajt ki, egy vele. Úgy gondolom, ez az alkotás mindennemű reménytelennek tűnő helyzetben a jóra tanít bennünket, arra, hogyan éljünk.
Ne szerepeket játsszunk, hanem életünk facsemetéjével adjuk magunkat, tehetségünket, időnket egymásnak, a társadalomnak és az Egyháznak. Alázattal és szeretettel. Hiszem, hogy ha így teszünk, Isten áldását tudhatjuk életünkön, szolgálatunkon, munkánkon. Azt az áldást, amely Isten részéről soha ki nem fogyó kegyelemmel árad felénk. A kérdés csak az: mi hogyan válaszolunk erre a személyes, a jelenben zajló, alázatos és tékozló szeretetre.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
