Az amerikai katonák a második világháború végével maradtak a németországi bázisokon, amolyan ideiglenesen állomásozó haderőként, csak ők nem vezettek be ideológiai nevelést, mint a szovjetek, egyszerűen odaadták a kólát a németeknek.
Az egész világot behálózó dominósor egyes elemeit állandóan ellökik láthatatlan kezek, s dőlnek a dominók, egész addig, amíg valaki be nem avatkozik, megállítja a hullámot, amellyel újabb lökést hoz létre és másfelé kezdődik a folyamat. Ezt röviden történelemnek hívjuk. Az egykor még ennek a végéről ábrándozó fantaszták – már akik ezt valóban el is hitték – ma már az utolsó szalmaszálba kapaszkodnak, hogy önmagukat fontosnak mutassák.
Donald Trump ugyanis nem szokott finomkodni, az ő diplomáciáját egy nap még tanítani fogják az iskolákban. Mert aggodalom nélkül odapörköl bárkinek, és várja a reakciókat. Nem zárható ki, hogy valóban kivonnak amerikai katonákat Németországból, akár ötezret, akár sokkal többet. Ebben a helyzetben nem tudni, minden attól függ, hogy dönt az amerikai elnök.
A reakciók azonban hamar jöttek, a német kancellár szerint ez hiba, az amerikaiak érdeke is a katonai fenyegetés fenntartása, no meg ez amolyan jelzés Oroszország felé, hogy nem tartják olyan fontosnak az ő háborújukat Ukrajnában. Csakhogy azt az ukrán–orosz háborút az Európai Unió menedzseli, nekik van szükségük arra a vérszivattyúra, nem Trumpnak.
A Fehér Ház ura most épp a Közel-Keletre figyel, és szívfájdalom nélkül jelenti be, a régi világnak vége. Az EU azonban nem veszi ezt észre, mert képtelen kilépni a saját, virtuális és teljesen életidegen buborékából, amelyben az öreg kontinens diktálja a világ eseményeit, a többiek pedig lelkesen bólogatnak. Pedig a többi nagy játékos csak hagyja az álmodozó, elhízott Európát, hogy dicsérje önmagát, mert nekik így sokkal könnyebb a dolguk. A dominókat már ők lökik meg, ők játszanak ki egyéb hatalmakat saját céljaikból, ők állítják meg a folyamatokat, ha úgy tetszik nekik. Európa csak azt látja, hogy a dominók dőlnek körülötte, és azzal nyugtatja magát, ura a helyzetnek.
Az amerikai katonák a második világháború végével maradtak a németországi bázisokon, amolyan ideiglenesen állomásozó haderőként, csak ők nem vezettek be ideológiai nevelést, mint a szovjetek, egyszerűen odaadták a kólát a németeknek. Németország megszokta, kicsit meg is szerette ezt az atyáskodást, hiszen saját haderejét a gyászos múlt miatt nem nagyon fejlesztette, vagyis maradt pénze és energiája másra. De ennek már nyolcvan éve, a világ megváltozott, újra és újra átalakult a nemzetközi helyzet, Amerika pedig jelenleg nem kívánja azt a régi rendszert működtetni, amelyben ő túl sokat ad és nagyon keveset kap.
Nem szabad naivnak lenni, Amerika nagyon is sokat kap a nagyon fejnehéz NATO-val, az európai befolyásával, de az elnök Donald Trump, s Amerikában az történik, amit ő mond. Ilyenkor lenne szükség bizonyos dörzsöltségre, vízióra, előrelátásra, hogy a zűrzavaros viszonyokban is lehessen Európának kivezető ösvénykéje.
Ehelyett az egész EU mindent azonnal elhisz névértéken, amit Trump mond, és hangzatos lózungokkal próbálja bizonyítani, milyen eltökélten hisz önmagában.
No meg az emberi jogokban, a zöldfordulatban, a klímaváltozás elleni harcban, s Ukrajna győzelmében. Nem kizárt, hogy az európai katonai központokban ma is azzal foglalkoznak, mikor szállják meg Kanadát, Panamát vagy Grönlandot az amerikai csapatok. Pedig valaha képesek voltak az európai államok is nagyon aktívan politizálni és nem csak reagáltak másokra. Nem tudhatjuk, megtörténik-e a csapatkivonás és milyen jövőt rejt ez a nemzetközi viszonyokra és a forrongó világkonfliktusokra nézve. De tilos folyamatosan egymás mögé bújni, másokra mutogatni, és a múltba révedni, amikor még minden jó és biztonságos volt. Ma már nem az. A felelősséget pedig vállalni kell.
Sitkei Levente – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
