Garda Benedek mindössze 21 éves volt, amikor nekivágott a több száz kilométeres útnak 2024 nyarán. Egyedül, de nem magányosan. A Jóistennel közösen zarándokolt az El Caminón. Alább olvasható a vele készült beszélgetés.
– Számtalan útikönyv, dokumentumfilm, illetve mozi is készült már a témában. Akár ezzel is kipipálhattad volna az El Camino iránti kíváncsiságodat, ahogyan sokan mások is teszik. Te mégis azt választottad, hogy a nyakadba veszed ezt a nem rövid, ugyanakkor rendkívül megterhelő utat. Ráadásul egyedül. Hogyan reagáltak a szüleid? Nem éppen a megszokott, fiataloknak szóló nyári program.
– Az az igazság, hogy már megvettem a Spanyolországból visszafelé szóló útra a repülőjegyet, amikor elmondtam nekik a tervemet.
– Semmi felvezetés? Csak kész tények?
– Nem vagyok az a puhítós típus (nevet). Már februárban kitaláltam, hogy szeretnék ide eljutni. Benne volt a pakliban, hogy nem osztják az ötletemet, de hál’ Istennek ők is belátták, hogy már elég nagy vagyok ahhoz, hogy bevállaljak egy ilyen utat. Még a költségeket is én álltam – természetesen. Munkát vállaltam előtte, hogy összehozzam a keretet.
– Ha nem indiszkrét a kérdés, mennyiből sikerült kihozni? Aki esetleg kedvet kap erre a zarándoklatra, mennyivel kell számolnia?
– Viszonylag alacsony költségvetéssel dolgoztam, összesen 1000 eurót költöttem, plusz a repülőjegy. Nyilván lehetett volna előkelőbb helyeken is megszállni, vagy elegánsabb vendéglőkben vacsorázni, de ezt kihagytam. Tonhalkonzerv volt a menü (nevet).
– Ha nem is a konzerv miatt, de a diáktársaid most igencsak felnézhetnek rád. Mit szóltak az utazáshoz?
– Elismerően bólogattak az ismerősök. A korábbi iskolámban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban (Franka) hallottam először az El Caminóról, egy filmet néztünk meg róla, Vándorút volt a címe. Meghal egy fiatal srác a zarándokúton, és az ő tiszteletére az édesapja végigjárja az utat. Akkora hatással volt az osztályra, hogy néhány évre rá az egyik diáktársunk le is sétálta az El Caminót. Persze egyedül.
– Nyilván nem maradhattál ki te sem ebből a kalandból. Ettől azért nagyobb indíttatásra számítottam.
– Volt is. Nehéz évem volt. Olyan élethelyzetbe kerültem, amikor úgy éreztem, erre van szükségem. A Jóistennek szerettem volna felajánlani ezt az egész utat, bíztam benne, hogy majd Ő terelget, így teljesen rábíztam, hogy mi lesz velem. Az volt az elvárásom, hogy legyen meg a Jóisten akarata, és akkor annak én is örülök.
– És meglett?
– Igen.
– És elfogadtad?
– És elfogadtam.
– Bölcsebb lettél, mikor hazaértél, mit gondolsz?
– Mondhatni, de az biztos, hogy sok mindent másként látok azóta. Egy ilyen út során tud rájönni az ember, hogyha a saját kis kobakunk után akarunk menni, abból csak önző, önfejű tettek születnek, és az nem feltétlenül a jó irányba vezet. Ráébredtem, hogy ha tényleg rábízzuk magunkat a Jóistenre, akkor az rosszul nem sülhet el. Erre az egyik legjobb példa az El Caminón, hogy senki nem használ térképet. Mindig megtaláltuk a kék alapon sárga kis kagylócskát, és követtük, akárcsak Krisztust az úton. Mondjuk elég sűrűn fel vannak festve a jelzések.
– A Camino Francést, vagyis a francia utat tetted meg. Saint-Jean-Pied-De-Port a kiinduló pont, át Logroño, Santo Domingo de la Calzada, León, Portomarín településeken és végül a célpont, Santiago de Compostela.
– Azért vittem bele egy kis csavart is. Santiago de Compostela után még lementem az óceánig, Muxiába, majd Fristerrába, és vissza Santiagóba. Így lett meg a körülbelül ezer kilométer.
– Nagyon hosszú út. 32 napod volt rá. Mikor érezted először azt, hogy sok ez neked, akár fel is adhatnád? Volt egyáltalán benned ilyen érzés?
– Persze, az első nap (nevetünk). Igen nagy szintkülönbséggel indul a Pireneusokon át az első szakasz. 1400 méterre mentem fel, és még 800-at kellett lefele megtenni, örültem, ha próbáltam tartani a tervezett tempót. Ráadásul felhős is volt az ég, kicsit esett is. 25 kilométeren keresztül sehol egy város, egy falu nincs. Hát tényleg megfordult bennem, hogy hazamegyek, de azon kívül egyszer sem.
– Ha lehet ilyet mondai, nem túl fiatalon élted át ezt az élményt?
– Találkoztam fiatalabb sráccal is. Egy 18 éves, angol fiú, Sam az apukájával zarándokolt, vele most is tartom a kapcsolatot. Aztán összefutottam egy 22 éves lánnyal is, aki Texasból jött. Még egy nyolcvanéves bácsi is jött velem párhuzamosan az úton. Sőt, egy fiatal család is zarándokolt a kisbabájukkal. Nagyon sokféle emberrel ismerkedhettem meg. Nem, nem hiszem, hogy korán ért az élmény.
– Hogyan zajlott egy napod?
– Fél hatkor keltem általában. Vasárnaponként hétkor, akkor megadtam a módját a pihenésnek. De alapvetően hajnal hatkor már úton voltam, és akkor nagyjából délután egy órára megérkeztem az aznapi szállásra. Naponta általában 25–35 kilométert tettem meg. Ha megérkeztem, már csak pihentem, kényelmesen ettem egy halkonzervet (nevetünk), és ki is mostam az aznapi ruhámat. Nem vittem sok dolgot, ezért muszáj volt mosni.
– Mit érdemes bepakolni a táskába?
– Egy inget, egy pólót, egy túranadrágot, egy alvós ruhát, három fehérneműt, zoknit, papucsot, egy túracipőt és egy esőkabátot vittem. Vízzel együtt 6 kg volt a táskám. Vittem a kis Bibliámat is. Amúgy az volt a legnehezebb a táskámban.
– Olvasgattál?
– Igen, a napi rutin része volt. Emellett rózsafüzért is imádkoztam, méghozzá a pompeji rózsafüzért. Ez 54 napig tart. Mindennap elimádkozunk három rózsafüzért, az első nap három örvendeteset, másnap három fájdalmasat, majd három dicsőségeset, utána pedig ismét folytattuk az örvendetes rózsafüzérekkel.
– De hát te egy görögkatolikus srác vagy!
– Nyilván közben Jézus-imát is mondtam.
– Egy ilyen zarándoklatra fel kell készülni lelkileg és fizikailag is.
– Nekem bevált az, hogy előtte sokat imádkoztam. A fizikai felkészülés során pedig konditerembe jártam. De igazából hamar kiderült, hogy fejben kell erősebbnek lenni. Sokszor az elhatározás volt az, ami tovább vitt az úton.
– Nem írtál memoárt?
– Dehogyisnem! Körülbelül hatvanoldalas lett. Fel van jegyezve benne a dátum, hogy mikor érkeztem meg, hány kilométert sétáltam aznap, és persze a gondolataim is helyet kaptak benne. Egyfajta útinaplót csináltam, tele személyes élménnyel, érzéssel.
– Milyen volt a megérkezés? Santiago de Compostelában már igen sok turista van, zsúfoltnak is mondhatjuk, hiszen a különböző útvonalak itt találkoznak.
– A hangulata is más, pont ezért. A Szent Jakab-katedrális elé ér be minden zarándok. Igazán magával ragadó látvány. Monumentális épület. Ott mindenki leül, áttekinti magában, hogy mennyi minden történt vele az úton. Az egy varázslatos pillanat. Aztán persze bementem szentmisére hálát adni.
– Hogyan alakult át az istenkapcsolatod?
– Bátran mondhatom, hogy elmélyült. Reggel imával kezdtem, az egész napot így sétáltam végig, az egész napomat Vele töltöttem. A való életben, munka, tanulás közben annyi behatás ér minket, hogy erre nincs lehetőség. Egy olyan szoros bizalom alakult ki köztünk, amire itthon nem feltétlen lett volna lehetőségem.
– Van egy olyan érzésem, hogy visszamész…
– Még egyszer biztosan le fogom sétálni, ha nem többször. Szerintem lesz még az életemben olyan állapot, amikor szükségem lesz rá. Lehet, hogy nem feltétlenül a francia utat, hanem egy másikat választok, de mindenféleképpen vissza szeretnék menni. Életem egyik meghatározó élménye marad.
– Egyedül mennél?
– Jó kérdés. Ma már ezt is a Jóistenre bízom.
Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
