Urunk színeváltozásának ünnepén, augusztus 6-án, pénteken délelőtt a pannonhalmi főapátság bazilikájában Michael August Blume SVD érsek, Magyarország apostoli nunciusa mutatott be hálaadó koncelebrált konventmisét (latin nyelvű, gregorián énekkel), köszöntve a papi jubileumukat ünneplő bencés szerzeteseket.
A jubiláns szerzetesek: az aranymisés Várszegi Asztrik püspök, emeritus főapát és az ugyancsak ötvenéves papi, szerzetes szolgálatát ünneplő Kiss Domonkos; a vasmisés Lövey Félix, a gyémántmisés Csóka Gáspár, az ezüstmisés Rainer Nagel.
Az ünnepelt szerzeteseket levélben köszöntötte Ferenc pápa.
Michael August Blume nunciussal együtt misézett Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke; Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Udvardy György veszprémi érsek, Beer Miklós váci emeritus püspök, Orosz Atanáz görögkatolikus miskolci megyéspüspök és Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát.
A szentmise kezdetén Cirill atya nagy szeretettel köszöntötte a megjelenteket és az ünnepelt szerzeteseket. Idézett Szent Péter második leveléből: „Mi hallottuk az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen” (1,16–19).
A jubiláns szerzetesek közül a vasmisés Félix atya és az aranymisés Domonkos atya rosszullét, illetve betegség miatt nem tudott részt venni a szentmisén. A főapát azt kívánta, hogy a mai ünnep legyen az égből jövő szózat kihangosítása, az ünnepeltek, mindannyiunk számára.
Az evangélium Szent Márk könyvéből hangzott el: Urunk színeváltozása (9,2–10).
A szentbeszédet Blume érsek, pápai nuncius mondta. Beszédét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Testvérek!
Urunk színeváltozásának misztériuma arra hív bennünket, hogy szemléljük Isten valóságát abban a személyben, akit a három apostol rabbinak nevez. Jézus színében átváltozott, ruhája ragyogó fehér lett. A három kiváltságos apostol, Péter, Jakab és János sosem látták így mesterüket, és sosem szemlélhették őt Mózessel és Illéssel együtt, akik most jelen vannak Jézussal a magas hegyen. Péter „nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve”, mert akit ők mesternek neveztek, sokkal több volt, mint ahogy valaha is elképzeltek.
A mai igeliturgia meghív bennünket arra, hogy mi is belépjünk ebbe a jelenetbe, s hagyjuk, hogy formálja Jézusról alkotott képünket. Arra hív, hogy ünnepeljük a színeváltozást, amely túlmutat azon, amelyet Urunk Jézus legközelebbi barátai valaha is el tudtak képzelni.
A felhőből szózat hallatszik, amely emlékeztet bennünket arra a felhőre, amely kísérte a választott népet a pusztai vándorlás során. A felhőből hallatszik az Atya hangja: „Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!” Amikor elhangzik az Atya parancsa, rögtön tisztábban látnak az apostolok. Csupán a látás segítségével sohasem tudjuk teljes egészében megragadni a mi hitünk titkait. A látásnál sokkal fontosabb a figyelmes hallgatás. Csak ez az út vezet a szeretett Fiúhoz. Kitartóan figyelni, állhatatosnak maradni a legfontosabb kritériumok az Isten misztériumába való belépéshez, amelyre mindannyian meghívást kaptunk.
Amit mi hiszünk, nem csupán a látásból fakad, fontos szerepe van a megtapasztalásnak, a gondolatoknak, elmélkedésnek. Gondoljunk Máriára, aki szívében elgondolkodott mindazon, ami vele történt. Mindezek formálják azt, hogyan érzékeljük a valóságot, s végül a hitvalláshoz vezetnek. Ha az apostolok nem hallották volna az Atya szózatát, nem tudták volna értelmezni a színeváltozás csodáját, s nem jutottak volna el a hit teljességére.
Kedves bencések és e közösség barátai! A ti hitetek nagyon különleges.
Olyan helyen ünnepeljük ma az Eucharisztiát, ahol nemzedékről nemzedékre szüntelenül figyeltek Isten Szavára, a lelki életet ápolták, és azt keresték, hogy a jelenben mi kell ahhoz, hogy örömmel szolgálhassák az Urat. Ebben a szent környezetben kitartóan valósították meg az Istenre irányuló imádságos figyelmet, az ő dicséretének éneklését, szavainak tettekre váltását. Még a 16. és 17. századi idegen betörések nehézségei közepette is, amikor a közösség néha arra kényszerült, hogy elhagyja ezt a szent helyet, mindig visszatért, s folytatta az Isten tiszteletét, amely meghatározó része volt életének. Az „Ora et labora”, az „Imádkozzál, és dolgozzál!” formálta, alakította e terület kultúráját: a becsületes munka, amelyet minden nap Isten nevében kezdtek és fejeztek be, az evangelizálás szavakkal és tettekkel, valamint a közösségi tanúságtétel által.
Nem szabad elfeledkeznünk e hit néhány kincséről: könyvtárak és levéltárak, amelyek megőrizték a több mint ezer év Isten iránti figyelem emlékeit. A ti szerzetesközösségetek több mint ezeréves jelenléte nélkül az egész környék és Magyarország is ma teljesen más lenne.
A szerzetesközösségeknek növekedniük kell, különben hamarosan teljesen kihalnak, amint azt már szomorúan tapasztaljuk. Látjuk, hogy számos szerzetesközösség, amely valaha virágzott, ma elindult azon az úton, hogy csak történelmi emlék legyen Magyarországon. Hűséges és kitartó tagjaik átadták magukat az Úrnak, de többségük már átlépett az örök élet kapuján.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy gyakran kérjük az Urat, hogy gyarapodjon azok száma, akik meghallják a hívást az Istennek szentelt életre.
Ma különösen hálát adunk Istennek öt bencés szerzetes életéért és szolgálatáért, jubiláns testvéreinkért. Megköszönjük Istennek, hogy ők jelenlétükkel táplálták, szolgálták, ha kellett, vezették a közösséget, valamint felelősséggel vezették az apátsághoz tartozó plébániákat.
Ha a jubilánsok papként megélt éveit összeadjuk, akkor összesen 250 év szerzetesi életről van szó. Életük során számtalan órán keresztül figyeltek az Úrra, aki sokféle módon szólt hozzájuk.
Jubiláns testvéreink hűséges szerzetesi életükkel, imádságukkal és munkájukkal gazdagították a Magyar Katolikus Egyházat.
*
A hálaadó szentmise után agapé volt a kolostor ebédlőjében. Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke egykori bencés diákként köszöntötte a megjelenteket. Felidézte, hogy győri gimnazista volt, amikor Várszegi Asztrik atya elkezdte éppen a prefektusságot.
A főpásztor kiemelte: Péterrel együtt mi is elmondhatjuk, hogy jó nekünk itt lenni. Itt vagyunk a hegyen, nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is. A jubiláns szerzetesek mindnyájan elmondhatják magukról: sokakat vezettek el a hegyre, az Eucharisztiával, a szentmisével. Egy pap számára nincs nagyobb ajándék, mint megmutatni a világnak az Eucharisztiában valóságosan velünk lévő Krisztust.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
