És bár idén már szinte előre mentséget találtam számukra, hogy esetleg miért feledkeznek meg rólam, mégsem ez a forgatókönyv vált valóra. A nagyobbik lányom mentsége az lett volna, hogy ő is anyai örömök elé néz, az utolsó métereken pedig nem lenne csoda, ha kiesne a fejéből, hogy épp engem köszöntsön. Hiszen ilyenkor a hormonok érdekes dolgokat művelnek az agyunkkal is… Jövő évben ilyenkor már őt is lehet köszönteni, milyen csoda is ez! A kisebbiket meg azért oldoztam volna fel az esetleges mulasztásért, mert végre kiszabadult az egyetemi vizsgák után rögtön rászakadó további hajszából, és a hétvégére elpattantak kirándulni a barátaival.
Nem vártam el tehát a gyermekeimtől, hogy különösebben velem foglalkozzanak ezen a május eleji vasárnapon. Azért titokban reméltem, hogy megcsengetnek, akkor is, ha már előre felmentettem őket, ha netalán mégsem teszik meg. És különben sem egy nap az élet, ugye? Errefel mi történt? Nemcsak hogy megcsengettek a közös, családi csoportunkban, hanem mondták, hogy nyissam ki a bejárati ajtót. És mit találtam ott? Két szép cserepes virágot, mert tudják, hogy ilyenkor szoktam elkezdeni a terasz szépítgetését. Azt már nem árulom el, hogy miként oldották meg, de sikerült nekik.
Nem tegnap óta vagyok anya, de első perctől fogva folyton kételkedem magamban, hogy jól teljesítek-e ebben a kicsit sem könnyű, de számomra mégis a legszebb „szerepben”. Ezt nem rám osztották, ezt én vállaltam önként, a legnagyobb örömmel. És ez az egyetlen szerep, amit soha nem teszek le, ez a „szövegpéldány” nem kerül soha a fiók mélyére. Ezen egy életen át folyamatosan dolgozni kell, javítgatni, újragondolni, átírni, frissíteni. A legbonyolultabb, legizgalmasabb feladat, amivel valaha is találkoztam. De amikor ilyen meglepetés ér, arra gondolok, hogy az összes hiba ellenére, amit biztos elkövettem, vagy mindazzal szemben is, amit mulasztottam akaratom ellenére, talán ezt a szerepemet mégsem rontottam el teljes mértékben. Nem dőlök hátra, mint ahogy a színházi bemutatók után sem tettem, mert mindig tudtam akkor is, hogy a munkának itt még koránt sincs vége, sőt!
Hiszen rövidesen egy új szerep vár rám: nagymama leszek. Rettentő izgalommal várom, új érzések, helyzetek, feladatok gyűrűznek be az életembe. Bár itt már nem ugyanaz a felelősség, a feladatok sem elsősorban engem fognak megtalálni, de azért mégis: egy másik, nagyon izgalmas szerep ez. Amit most megint mások osztanak rám, még ha nem is ér olyan váratlanul, meglepetésszerűen, mintha egy próbatáblára kifüggesztve találkoznék vele. Igazából sosem voltak szerepálmaim, de erre már nagyon vártam, és bejött – köszönöm a rendező(k)nek! Nekem nagyszerű nagymamáim voltak. Ha csak negyedrészt tudom azt nyújtani, amit én tőlük kaptam, hátha ezt a szerepet sem szúrom el nagyon. Mindenesetre kíváncsiam várom az első próbát…
Fotó: Albert Levente
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
