Minden idők egyik legszebb magyar női portréja látható most a Nemzeti Galériában. Bittó Istvánné arcképe a szépség megtestesítője: nemcsak a hölgy csoda szép, hanem az a hófehér, selymes ruha is, ami rajta van – mintha csak egy habos cukrászsütemény lenne.
Barabás Miklós festőművész páratlanul kifinomult érzékkel és rendkívül puha ecsetkezeléssel igazi mesterművet hozott létre 1874-ben, a biedermeier korszak vége felé. Ezt a remek portrét persze jól ismerik azok, akik rendszeresen járnak a galériába, hiszen hosszú időn át az állandó kiállítás része volt.
Azért emeltem ki ez a képet az írásom elején, mert talán ez Barabás Miklós legismertebb műve, ezt reprodukálták a legtöbbet az alkotásai közül. Közismertek természetesen más festményei is, például a Vásárra menő román család vagy a Galambposta.
Hosszú élete során Barabás (1810–1898) nagy utat járt be a reformkor kezdetétől egészen a 19. század utolsó évtizedéig. Ismerte és megörökítette a kor jeles személyiségeit: Batthyány Lajost, Széchenyi Istvánt, Liszt Ferencet, Görgey Artúrt, Petőfi Sándort, Arany Jánost és még sokakat. Nagyszerűen rajzolt ceruzával, tussal, a sokszorosító technikák közül különösen a litográfiát szerette. Portrékon kívül festett zsánerképeket is, amelyek akkoriban nagy népszerűségnek örvendtek az érdeklődő közönség körében.
A kiállításon szereplő legtöbb műve azonban vízfestmény, láthatóan ezt a technikát kedvelte a leginkább, hiszen akkoriban az akvarell fénykorát élte a festők körében szerte Európában. Figyelemmel kísérte a Lánchíd építését is, rajzaival, képeivel tudósított a hatalmas munka minden fontos állomásáról. Az alapkőletételről egy különösen nagy méretű vásznon emlékezett meg; ez most nem látható itt, a Nemzeti Múzeum állandó kiállításának része. Barabás nemcsak Adam Clarkot, az építőmérnököt örökítette meg akvarellen és litográfián, hanem a tervezőmérnököt, Sir William Tierney Clarkot is – ezekkel a képeivel is találkozhatunk a mostani tárlaton.
Akkoriban a fényképezés még nem volt olyan elterjedt, hogy bárki élhetett volna a látvány megörökítésének ezzel a lehetőségével. Ezért a portré műfaja még a 19. század második felében is virágzott. Amikor azonban Budapesten megnyíltak az első fotoatelier-k, Barabás Miklós is érdeklődni kezdett a fotográfia iránt, később azonban visszatért a festészethez. Hasonló utat járt be Borsos József is, a Lányok bál után című nagyszerű kép alkotója, aki a Múzeum körúton nyitott fotóműtermet az 1860-as években.
1972-ben a Török Pál utcai Kisképzőben – ma sokan így nevezik az egykori Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot – az iskola legendás művészeti igazgatóhelyettese, rajz- és művészettörténet-tanára, Percz Jenő József felhívott engem és egy osztálytársamat a padlástérben lévő műtermébe, ahol akkoriban az archívum is volt. A sok hihetetlenül szép régi rajz és műtárgy közül elővett egy vastag, aranyozott szélű, keménytáblás könyvet, amelybe az akkor kétszáz éves iskolával kapcsolatos fontos feljegyzéseket rögzítették. Fellapozta, és megmutatta benne Barabás Miklós aláírását és saját kezű bejegyzését, amelyben véleményezte az intézményben látottakat – Barabás ugyanis, amint Percz tanár úr mondta, az iskola első szakfelügyelője volt annak idején.
Barabás Miklós a képzőművészeti munkássága mellett önéletrajzot is írt, ami a 19. század művészeti életének egyik legfontosabb forrása. Visszaemlékezéseit az 1870-es évektől kezdve mintegy tíz éven át vetette papírra. Emlékei egészen gyerekkoráig nyúlnak vissza, s a rendkívüli olvasmányból művészi pályájának fokozatos kibontakozása mellett utazásairól, kapcsolatairól, a korabeli jelentékenyebb vagy kevésbé jelentős eseményekről is érzékletes képet kaphatunk. Halála után több alaklommal is megjelent önéletrajza, a kiállításon sokszor idéznek belőle a kurátorok.
„Erdélyben, Háromszékben születtem 1810. évi február 22-én, Márkosfalván. Édesapám márkosfalvi Barabás János, édesanyám dálnoki Gál Teréz volt, dálnoki Gál István leánya. A teljes öntudatomra való fejlődés előtti viszonyokról és eseményekről csak édesanyám és mások elbeszélése nyomán jegyezhetek föl egyet-mást. Ezek szerint atyám a jobbmódú nemesek közé tartozott, Márkosfalván és Feltarján bírt ingatlanokat” – írta a festő élete első éveiről.
A kiállítás első részében családi képek, a szülői ház, korai önarcképek és a ma is álló városmajori Barabás-villa látható. Ha továbbmegyünk, tanulmányrajzok és akvarellek váltakoznak a falakon, nagyrészt itáliai utazásának élményeiből. A 19. század a vízfesték elterjedésének és továbbfejlődésének időszaka volt. Barabás képeinek nézegetésekor jól nyomon követhető ez a folyamat a kiállításon.
A művészek már a 16–17. században is használták az akvarellt, de akkoriban elsősorban nem a látvány gyors rögzítésére, hanem inkább a részletes, komótos kidolgozásra törekedtek. Ezt láthatjuk még Rudolf Alt (1812–1905) képein is, aki Barabás kortársa volt, és hozzá hasonlóan hosszú és termékeny művészpályát futott be. Grafikai művei, akvarelljei, bécsi és pesti vedutái párhuzamba állíthatók a magyar művész lapjaival. Finom, elegáns, a részletekre is nagy gondot fordító városképei azonban inkább statikus hatást keltenek, fotográfiaszerű pillanatfelvételek, szemben Barabás nagyvonalúbb ecsetkezelést mutató, a levegőperspektíva segítségével kinyitott Duna-parti látványképeivel, amelyek a világ változékonyságát kívánják megragadni. Rudolf Alt akvarelljei kissé szárazabbak, megfestésük kevésbé lazúros, alkotásain egyfajta szikár naturalizmus figyelhető meg. Jól mutatja ezt a kiállításon szereplő Buda és Pest a Lánchíddal című képe is.
„Valamelyik nap látok egy bajusztalan urat lekuporodni a festőszékére, és kivenni nadrágja zsebéből egy kis festékes dobozt, és rövid idő alatt olyan szép, szélesen kezelt aquarellt festeni arról a szobáról, ahol mi dolgoztunk, hogy szinte meglepő volt. Bajusztalanságából gyanítottam, hogy ez az ember angol, igen rokonszenves kifejezése lévén, szóba álltam vele. (…) Ez az angol úr William Leitch volt, inkább tájfestő, mint figuralista” – olvashatjuk Barabás önéletrajzi könyvében. Ez az élmény adta mesterünknek a lökést akvarellfestészetének megújítása felé. Barabás William Leitch-nek köszönhetően ismerkedett meg az angol akvarellfestés technikájával, amely Európában ekkor már általánosan elterjedt volt. Az angol akvarellezők a maga valójában használták a vízfestéket, nem a kontinensen elterjedt, kötőanyaggal sűrített, ezért javításokra is lehetőséget nyújtó formájában. Ez azt jelentette, hogy nagy rutinnal, gyorsan, „egyben” kellett felvinni a festéket a papírra; az állandóan változó motívum pillanatnyi benyomásának rögzítésére éppen ez az eljárás felelt meg a leginkább.
A lazúros, könnyed, gyors vízfestési technika akkoriban már nem számított ismeretlennek, de leginkább Angliában terjedt el. „Paul Sandby (1731–1809) és Richard Parkes Bonington (1802–1828) azok közé a 18. században és a 19. század első felében működő angol akvarellisták közé tartozik, akik kifejlesztették és elterjesztették a vízfestés új technikáját. A tiszta vízfestéket átlátszó formájában használták a ceruzával megrajzolt alapon, s a ceruza vonalai éppen úgy a mű részét képezték, mint a rá felvitt akvarellréteg. Az átlátszó felületnek köszönhetően az alkotás folyamatának minden mozzanata megjelent a művön, s az eljárás során még a papír felülete is a kompozíció részévé vált. Az angolokra jellemző, úgynevezett széles, laza ecsetvonások azt jelentették, hogy engedték látszódni az ecset munkáját. Nem az volt a cél, hogy az alkotás nehézségének nyomait eltüntessék, hanem hogy a könnyűségét és könnyedségét láthatóvá tegyék” – olvashatjuk a technika lényegéről a kiállításon, a magyarázó szövegek között.
Most pedig merüljünk el kicsit Barabás Miklós 19. századi csodáiban, a modern 20. század sokat emlegetett „rohanó világa” előtti korban. Ebben a motorizáció előtti időszakban, amikor az emberek még ráérősen beszélgettek, bandukoltak az utcán. Legalábbis így képzeljük azt a régi világot, s a festmények is valóban ezt mutatják.
Ahogyan Kosztolányi Dezső írja az Ének Virág Benedekről című versében: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen, / Vén századok bús mélyein, korábban, / Mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma / A buta »modern technika« korában.” (1915) Barabás egyik akvarellje a Róma a Ponte Rottónál, 1835 címet viseli. Az omladozó, de stílusos lakóházak és az antik Rómát idéző „félbetört” kőhíd közelében, a folyóparton ácsorgó, beszélgető horgászok várják a „csodálatos” halfogást. A részletező naturalizmus mellett ezen a képen is megvan a lazúrosság, a levegőperspektívának és a finoman, lazán felvitt felhőknek köszönhetően jól érezhető a távolság. A Vezúv kitörése Nápolyban, 1835 vagy A kék barlang, 1835 című akvarellek is méltán híresek Barabás életművében. És akkor még nem beszéltünk a pest-budai látképekről, mint például A pesti Aldunasor, 1842 című vízfestményéről, amelyen fából készült, vén bárkák horgonyoznak, a parton emberek nyüzsögnek, sétálnak, rakodnak, kínálják portékáikat. Igazi történelmi életkép ez, ilyen volt valaha a pesti Duna-part, amely ma már nem létezik.
Barabás Miklós élete során sokféle elismerésben részesült, 1883-ban megkapta az Osztrák Császári Vaskorona-rend kitüntetést. 1877-ben megünnepelték ötvenéves festői jubileumát. 1859-ben kezdeményezésére megalapították a Képzőművészti Társulatot, amelynek 1862-től haláláig ő volt az elnöke. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. 1896-ban aranyérmet nyert a millenniumi kiállításon. Reviczky Gyula versben emlékezett meg róla: „Együtt küzdöttél az egész hazával, / Ecsettel kézben és szivedben lánggal, / És hogy csodálják késő unokák: / Megfested korod arcképcsarnokát.”
Ha áttekintjük Barabás Miklós életútját, emberi kapcsolatait, virtuóz sokoldalúságát, megállapíthatjuk: ma már ez az életpálya elképzelhetetlen lenne. Napjaink világa egészen más, még akkor is, ha az internet sokféle lehetőséget kínál. „A portrékon érezni lehet, hogy ezek az emberek jelentős személyiségek voltak. Megkockáztatom, hogy ma is élnek közöttünk nagyon fontos emberek és jó emberek, de úgy gondolom, hogy a kortársainkról már nem lehetne ilyen erejű portrékat festeni. A 20. és a 21. század emberei mások, másképp nézünk az egyéniségre, az individuális értékekre, a nagy történelmi személyiségekre. Ma félünk a nagy történelmi személyiségektől, régen viszont valóban ezek az emberek formálták a történelmet” – fogalmazott Bellák Gábor művészettörténész László Fülöp kiállításának megnyitóján, 2019-ben. Ez a megállapítás Barabás Miklós portréira is igaz.
A Barabás Miklós. A rajz mestere című kiállítás 2024. január 14-éig tekinthető meg a Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
