Boldog Salkaházi Sára 80 esztendővel ezelőtt, 1944. december 27-én szenvedett mártírhalált a Duna-parton. Az évfordulóról a Szociális Testvérek Társasága emlékezett meg a vértanúság helyszínén Budapesten, a Salkaházi Sára rakparton lévő emléktáblánál.
A koszorúzáson beszédet mondott Kővári Magdolna, a Szociális Testvérek Társasága központi elöljárója, Radnóti Zoltán, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) főrabbija, a záróimát Erdő Péter bíboros, prímás vezette. Az emlékezésen közreműködött Fekete László főkántor. A megemlékezés végén koszorút helyeztek el az emléktáblánál és három szociális testvér egy-egy vörös rózsát dobott a vértanúság emlékére a Dunába. Ezt követően az emlékezők szentmisét ünnepeltek az Egyetemi templomban, melynek főcelebránsa Erdő Péter bíboros volt.
Alábbiakban Kővári Magdolna, a Szociális Testvérek Társasága központi elöljárójának beszédét adjuk közre.
Összegyűltünk, hogy megemlékezzünk arról, ami itt ezen a helyen 80 évvel ezelőtt történt: egy csoportnyi ártatlan embert – üldözötteket és az őket menteni próbálókat – belelőttek a Dunába; egy, a megannyi hasonló Duna parti atrocitás közül. Az emlékezés fontos, de csak akkor van értelme, ha nem ragadunk bele a múltbéli eseménybe, hanem megtaláljuk annak üzenetét a mához. Különösen is fontos ez napjainkban, amikor a világ történései, bár más szereposztásban, de mintha újra a harmincas és a negyvenes évek forgatókönyvét követnék: közel és távol hatalmi vákuumok; szélsőséges erők térhódítása – gyakran vallási értékek hangoztatása által; pusztító háborúk; vérengzés, üldözés, vagy nyomor elől menekülésre kényszerülő embertömegek.
Az egyik áldozat, aki előtt most tisztelegni akarunk, Boldog Salkaházi Sára szociális testvér. Három fontos pontot szeretnék kiemelni abból, amire az ő példája tanít minket ma, amikor a jelen kihívásaival találjuk szemben magunkat.
1. Az Isten szeretetében átalakult szív látása, vagyis egy olyan látás, amelyet nem homályosít el sem elmélet, sem ideológia, és amely túllát az aktuális politikai retorikán, a félelem- és gyűlöletkeltésen, a megbélyegzéseken, és túllát az érzelmek, vagy loyalitás-elvárások kreálta barát- és ellenségkategóriákon is, mert számára csak az ember létezik az ő Isten-adta méltóságában. Hadd idézzek egy pár gondolat-foszlányt Sára testvérnek egyik 1943-as írásából: „Építsük a jövőt szeretettel, igazsággal, munkával […] Nem a… bomba rombol, pusztít, hanem az ezeket irányító lelkület: a gyűlölet! […] Mi szeretetet akarunk. És igazsággal akarunk építeni. […] Az igazság? Elismeri más országok jogát az élethez! Ledönti az elválasztó sorompókat… A különböző [nép]fajok sajátosságaiban Isten különböző gondolatait ismeri fel és azt mondja: egy Atyának vagyunk gyermekei, egyformán jogunk van élni s ezért összefogva kell támogatnunk egymást.” (ld. Salkaházi Sára: Építsük a jövőt szeretettel, igazsággal, munkával. Dolgozó Nő. XII. évf. 1943/44. 4. szám. December.)
2. A hitből fakadó erő: Az egyik legmegrendítőbb momentum Sára testvér történetéből az, ahogyan felvállalja a tanítványság árát. Nem volt az épületben, amikor a nyilasok megszállták a Bokréta utcai otthont. Hazafele menet már a sarokról látta, hogy mi történik.
A tanítványságnak következményei vannak és ára van. Mennyire könnyű megnyugtatnunk magunkat a vallásgyakorlatunkban való hűséges kitartással anélkül, hogy a mélyére tekintenénk annak, ami mindebből következik. Korunk milliónyi lehetőséget kínál, ami könnyen eltereli a figyelmet a lényegtől és közömbössé teszi a szívet a világ szenvedésével szemben. Ferenc pápa erre is figyelmeztetett karácsony este, a szentév megnyitásakor mondott beszédében: „Az ezen az éjszakán született remény nem tűri az önelégültek közömbösségét vagy a saját kényelmükkel megelégedettek letargiáját – és oly sokunknál fennáll a veszélye annak, hogy túlságosan elkényelmesedünk; a remény nem fogadja el azoknak a hamis óvatosságát, … akik csak magukra gondolnak. A remény nem fér össze azok távolságtartásával, akik nem hajlandók felszólalni a gonoszság és a szegények kárára elkövetett igazságtalanságok ellen.” A 25-i [Urbi et orbi – a Szerk.] üzenetében pedig továbbvitte ezt a gondolatot, arra biztatva, hogy ne torpanjuk meg a kapu előtt csak azért, mert az önvizsgálatra hív minket, hanem merjük megtenni a hit lépését, még ha az áldozattal is jár.
Sára testvér naplója arról tanúskodik, ahogyan nap, mint nap az Isten előtt töltött imaidőben kemény önvizsgálattal megküzdötte a harcot saját magával.
3. A halálon is túlmutató remény: Idézzük fel képzeletünkben azt 80 évvel ezelőtti napot: a fagyos estében, itt, ezen a helyen nyolc mezítelenre vetkőztetett ember háttal a kivégzőosztagnak, emberi méltóságukban a végletekig megalázva. Egy szemtanú szerint „mielőtt a sortűz eldördült volna egy alacsonytermetű, rövid, feketehajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult, majd letérdelt s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára…” (ld. Mona Ilona, Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága. Ecclesia Kiadó. Budapest. 1989. 90.old.)
Advent első vasárnapján hallottuk az olvasmányokban: „Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a földkerekséggel történik, [… de ti] húzzátok ki magatokat és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21, 26.28). A hitből fakadó remény felemeli a tekintetet és biztos jövőbe lendíti a szívet, még akkor is, ha éppen minden széthullani és elpusztulni látszik. A remény emberei nyitottak arra, hogy Isten álma, amely a béke és igazságosság világáról szól, kihívás elé állítsa őket.
Sára testvérünk tanításából és példájából merítve, mai, önmagával meghasonlott világunkban merjünk mi is megmaradni a hit, a remény és a szeretet útján, bármi is legyen annak az ára.
Fotó: Zuggó Zsolt/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
