A balliberális értelmiség lelkesedése érthető: végre egy radikális kisebbségi mozgalom, amelynek a szószólója lehet. Milyen elnézők tudnak lenni ilyenkor a véres túlkapásokkal szemben! Kiderül, hogy a politikailag korrekt eljárás rigorózus hívei a forradalmi terrort, ha nem őket terrorizálják, megengedhetőnek, esetleg szükségszerűnek találják. De vajon miért volna tiszteletre méltóbb az új, „baloldali” populizmus primitív világképe, romboló dühe, leegyszerűsített elitellenes jelszavai, mint volt a jobboldali populizmusé? – teszi fel a leginkább költői kérdést Lányi András. Persze nem olcsó balliberálisozás következik. A filozófus az amerikai ribillió mélyére fúr.(…)És akkor Minneapolisban az intézkedő rendőr megölt egy – történetesen fekete – férfit. A rendőri brutalitásban rasszista indíték ezúttal nem játszott szerepet (az intézkedő rendőrök sem mind voltak fehérek, Minneapolis rendőrfőnöke pedig maga is afroamerikai), mégis: ebből a szomorú incidensből támadt minden idők egyik leglátványosabb antirasszista megmozdulása, amely az internetnek hála ugyanúgy körbejárta a Földet, mint a vírus. Többé senki sem beszél ökocidiumról, klímaváltozásról, a világméretű járvány okairól, de magáról a járványról is alig, amely ezekben a napokban tetőzik az utcai erőszak lázában égő Egyesült Államokban.Ki törődik ilyenkor a bioszférával vagy az emberiséggel? Potomságok ezek, amikor végre kiderül, hogy a világ rasszistákból és antifasisztákból áll, és az is rasszista, aki az egészből szeretne valahogy kimaradni. Mert azt nem lehet.Mégsem értek egyet azokkal, akik a mozgalom viharos sikerét a multinacionális tőke elterelő hadműveletével magyarázzák. Az etnikai háború kiújulása ugyan kapóra jött azoknak, akiket nyugtalanít, hogy a világ népei végre elkezdtek a valódi sorskérdésekről meditálni. Ilyenkor a leghelyesebb egymásnak ugrasztani őket. Ehhez azonban nem volt szükség titkos machinációkra. A globalizáció labirintusában eltévedt áldozatok, mint a kísérleti patkányok, egymást marják halálra, mielőtt még a kiutat megtalálnák. Látható ellenséget követelnek végre a láthatatlanok helyett (a vírusok, hálózatok, árfolyamok, üvegház-gázok, cserearányok, nanorészecskék és megabájtok helyett), akin sérelmeikért bosszút állhatnak, akivel szemben a gyűlölet közössége egyesíti őket sorstársaikkal, s így végre tartozhatnak valahová.Mert a globalizáció nem teremt újfajta, mondjuk, globális identitást, de erodálja önazonosságunk hagyományos kereteit. A hely, ahol élünk, az állam, melynek polgárai vagyunk, a nemzet, az osztály, a hivatás vagy akár a munkahely közössége, amelyhez az ember valaha tartozott, a ma élők számára csak viszonylagos, esetleges és ideiglenes vonatkoztatási pont lehet. Ez nem hűség és nem elhatározás kérdése, sokan és sokféleképpen megírták már: ez a világháló és a globális mozgósítás korának realitása. Kozmopolita identitással azonban legfeljebb a globális elitek tagjai rendelkeznek. Sehová sem tartozni pedig elviselhetetlen frusztráció. Ez az, ami posztmodern korunkban felértékeli az identitás archaikus vagy éppen biológiai dimenzióit.(…) „Black lives matter”. A mondvacsinált apropóból támadt világméretű felháborodás figyelemre méltó vonása, hogy kizárólag azokban az országokban terjed, demonstrál, rombol és terrorizálja a közvéleményt, ahol a faji megkülönböztetést szigorú törvények tiltják, és amelyek az elmúlt évtizedekben látványos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mérsékeljék a bennszülöttek és a többnyire színes bőrű bevándorlók/behurcoltak közötti kulturális és társadalmi különbségeket.Amikor a Winston Churchill szobrát meggyalázó csőcseléket London (pakisztáni eredetű) polgármestere és a brit kormány (hindu) belügyminisztere azzal próbálja csillapítani, hogy megígérik, felülvizsgálják a főváros szobrait, mert azok, úgymond, nem tükrözik a lakosság etnikai összetételét, ezeknek az erőfeszítéseknek, azt hiszem, a tökéletes kudarcát kell beismernünk. Nem azért, mintha a nyugati demokráciák ne értek volna el komoly sikereket a távoli földrészekről érkező embermilliók integrálása terén. Éppen ellenkezőleg. Most éppen azzal szembesülnek, hogy az egyre számosabb és egyre öntudatosabb, könnyen mozgósítható színesbőrű népesség döntő politikai tényezővé vált országaikban. Kulturális különállását többé nem kívánja, de nem is tudná feladni, az ebből származó hátrányokat ellenben egyre hevesebben sérelmezi. Olyan sérelmi politikát folytatnak, melynek követelései a befogadó társadalom számára elfogadhatatlanok. Ugyanis a múltjukat követelik. (…) Kérdés, hogy lehet-e másképp. Kell-e, szabad-e új lobogót varrni, régi szobrokat ledönteni, átírni, azaz meghamisítani azt a kulturális örökséget – a nyugati civilizációét – , amelynek unikális vívmányaival, nevezetesen a szólás szabadságával és a kisebbségek iránti szolidaritással a tüntetések népe most visszaél? Vagy létezhet-e egy politikai közösség keretei között több, egymást kizáró „nagy elbeszélés”, egymás nyelvét elutasító hagyomány? Élhet-e békében több nemzet egy hazában?A multikulturális illúzióknak leáldozott: a kultúrák nem akarnak összeolvadni. Samuel Huntington jövendölése vált valóra: civilizációk harcolnak egymással a soknemzetiségű metropoliszokban, és a nyugati („fehér”) civilizáció minden vonalon defenzívába szorul.(…)A balliberális értelmiség lelkesedése is érthető: végre egy radikális kisebbségi mozgalom, amelynek a szószólója lehet. Milyen elnézők tudnak lenni ilyenkor a véres túlkapásokkal szemben! Kiderül, hogy a politikailag korrekt eljárás rigorózus hívei a forradalmi terrort, ha nem őket terrorizálják, megengedhetőnek, esetleg szükségszerűnek találják. De vajon miért volna tiszteletre méltóbb az új, „baloldali” populizmus primitív világképe, romboló dühe, leegyszerűsített elitellenes jelszavai, mint volt a jobboldali populizmusé? Márpedig abban kiváló szerzők sokasága ismerte fel a demokratikus jogállamra leselkedő veszélyt. Hol van most az akkoriban oly’ kritikus értelmiség?Csak nem a tüntetések élén?Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
