Második világháborús helytállásunk kapcsán makacsul tartja magát az az 1989 előtti téveszme, miszerint a vezérkari tisztek biztonságos távolságból osztogatták parancsaikat és elkerülték az első vonalat. Ez dőreség, hiszen a valóságban – mint például a Donnál – a vezérkari tisztek osztoztak csapataik sorsában, s ha kellett, fegyvert is ragadtak.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1943. január–februári harcai során, 1943. január 19-én Ilovszkoje körvédelmében halt hősi halált nemes zetényi Csukás Kálmán vezérkari alezredes, a budapesti 2. repülődandár vezérkari főnöke és Létz József vezérkari százados, a soproni 7. könnyű hadosztály vezérkari főnöke. 1943. február 3-án Ivanovka mellett – a szovjet hadifogságot elkerülendő – pisztolyát önmaga ellen fordította vitéz nemes ilenczfalvi Sárkány Jenő vezérkari ezredes, a szombathelyi III. hadtest vezérkari főnöke, míg nemes csatószegi Csató Ernő vezérkari őrnagy, a szombathelyi III. hadtest I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője parancsnokával, gróf Stomm Marcel altábornaggyal együtt esett szovjet hadifogságba, Dárdai Ernő vezérkari százados, a III. hadtest I.b. (hírszerző és kémelhárító) osztályának vezetője pedig nyom nélkül eltűnt.
Akadtak azonban szerencsésebb vezérkari tisztek, mint például lovag Kern Károly vezérkari őrnagy (Hánta, 1907. szeptember 17. – München, 1975. november 23.), az egri 20. könnyű hadosztály vezérkari főnöke, aki esküjéhez híven, legjobb tudása szerint igyekezett embereit megmenteni a „doni pokolból”. A fiatal vezérkari tiszt 1942. június 29-én vonult el a 20. könnyű hadosztály vezérkari főnökeként a magyar 2. hadsereg hadműveleti területére és több hadi kitüntetést is elnyert, így a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal, a Bronz Signum Laudist hadiszalagon a kardokkal, a Tűzkereszt 1. fokozatát és a német Vaskereszt II. osztályát. Seregtestével – amelyben felvidéki honvédek is szolgáltak – 1942 nyarán részese volt azuriv–sztorozsevojei szovjet hídfők elleni támadásoknak, majd az 1943. január 12-i urivi szovjet betöréskor Sztorozsevojénál két napon át próbálta állásait megtartani, végül a magyar 2. hadseregtől elszakított III. hadtest alárendeltségében, hatalmas veszteségek árán tudott kitörni a szovjet bekerítésből.
Doni helytállását a személyével kapcsolatos, 1943. április 16-i hadosztályparancsnoki búcsúparancs a következő szavakkal méltatta:„A mozgósítás, a felvonulás és a Donra való előremenet alatt minden nehézséggel dacolva a számára is újszerű orosz viszonyokhoz alkalmazkodva kezdeményezően vette ki részét a hadosztály vezetéséből és parancsnokának már ekkor nélkülözhetetlen támasza, munkatársa volt.
A hadosztály első bevetése alkalmával az [1942.] augusztus 10-i ütközet alatt kezdeményező javaslatokat tett beteg hadosztályparancsnokának, melyekkel bebizonyította, hogy a mindenkori helyzeteket mindenkor helyesen ismerte fel és helyesen ítélte meg.
[Az] 1942. szeptember 9–16-i sikeres támadás alatt bizakodó és kezdeményező magatartásával az új hadosztályparancsnokának is nélkülözhetetlen támasza volt.
A téli védelmi vonal kialakításának pillanatától kezdve éjt nappallá tevő munkával az első vonalakban is személyes jelenlétével támogatta nehéz munkájában a hadosztály csapatait.
1942. október 3-án, midőn elöljáró német hadtestparancsnoka, hadosztályparancsnoka és a 14. gyalogezred parancsnoka [Willibald Freiherr von Langermann und Erlencamp páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnoka, vitéz Nagy Géza ezredes, a 20. könnyű hadosztály parancsnoka és vitéz Mike József ezredes, az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred parancsnoka] szeme előtt estek el és életét maga is csak a Gondviselésnek köszönhette, e súlyos csapás, amely őt személy szerint is érintve, szeretett elöljáróitól fosztotta meg –, sem tántoríthatta meg őt lelkes és áldozatos munkájában; sőt megerősítette elszántságát és kitartását.
A januári orosz tél elhárító harcaiban éppúgy, mint annak előkészítésében, elszánt nyugalmával, mindenre kiterjedő, részleteiben is megfontolt tevékenységével parancsnokának és az egész vezetésnek támasza, pillére volt. Az, hogy a hadosztály csapatai állásait tartották az igen erős és állandóan megismétlődő orosz tömegtámadásokkal szemben, nagyrészt a hadosztály vezérkar főnöki tevékenységének is köszönhető. De Kern vezérkari őrnagy később is, mikor az ellenség oldal- és hátbatámadása a hadosztályt kényszerítette, hogy állásait feladja, dacos, kemény elszántsággal és személyének fenntartás nélküli latba vetésével igyekezett a védelemnek újabb és újabb szervezésével az orosz térnyerést lassítani.
[1943.] január 25–30-ig, mint a Deseő csoport [vagyis a dr. nemes Deseő László vezérőrnagy, a III. hadtest tüzérparancsnokának alárendeltségébe tartozó magyar és német alakulatok] vezérkari főnöke igen nehéz körülmények között, nagy területen elszórt, vegyes csapatkötelékekből álló körvédelmek széttagolt harcainak, vezetésének harcaiban tűnt ki és feladatát nagy túlerejű ellenséges támadások ellenére meg is oldotta.
E csoport feloszlása után törzsével és egy szétszórt részekből alakított csoporttal [a Kern-csoport élén], fegyverrel a kezében tört ki az orosz gyűrűből.
Lovag Kern Károly vezérkari őrnagy elöljáróinak és munkatársainak, valamint a hadosztály minden tagjának megbecsülését, szeretetét és tiszteletét nyerte el. Fanatikus, lelkes magyarnak, nagy tudású, de elszánt harcos katonának, erélyes, de megértő, igazságos elöljárónak, nyílt szívű, önzetlen bajtársnak tanulta őt mindenki ismerni, a legnehezebb körülmények között.
Most, midőn áthelyezése alkalmából búcsút vesz a hadosztálytól, a szolgálat nevében teljes elismerésemet nyilvánítva, mint első és közvetlen munkatársamnak pedig köszönetemet fejezem ki hosszú időn át, nehéz körülmények között kifejtett eredményes munkájáért.”
Lovag Kern Károly vezérkari őrnagy hagyatékában fennmaradt egy, a második világháborút követően készült feljegyzés, amelyben az 1943. január 29. és február 18. közötti eseményeket rögzítette és tudósított megpróbáltatásaikról. Csoportja Vjasznovatkáról indult el, január 29-én Novaja Olsanka és Krutovaja Gora falvaknál repülő alacsonytámadást kaptak, s február 2-án részesei voltak a Sztaro Rogovoje mellett sikerrel végrehajtott kitörésnek. Harckocsitámadás két ízben érte őket – január 31-én és február 9-én –, február 5–7. között pedig több alkalommal kerültek ellenséges tüzérségi tűzbe. Január 30–31-én és február 5–7. között nem jutott számukra szálláshely, amiért kénytelen voltak a farkasordító hidegben a szabad ég alatt éjszakázni. 387 km kimerítő gyalogmenet után, partizánveszély közepette, február 18-án érkeztek meg a számukra kijelölt gyülekezőhelyre, Szumiba.
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
