Ladányi István: A szürke lovakról Lakatos Krisztina2025. 10. 20., h – 12:26
Tárca a Szalonban.
Ma már annyira hihetetlen, hogy el sem lehet mondani. Akkor is hihetetlen volt, amikor mindenki erről beszélt, mindenki kicsit másképp, ahogy ez már lenni szokott. Olyan volt az egész, mint egy ballada. Vagy egy megkésett Mikszáth-novella a Délvidéken.
Amikor hazafelé tartunk látogatóba, a nagy kanyar előtt mindig eszembe jut Fehér Béla. Nem ez volt persze a valódi neve, nem szeretném az emlékét és a hozzátartozók érzékenységét bántani. Meg hát ki tudná megmondani, hogy melyikünknek mi az igazi neve. Az-e, amit beírnak a keresztelési anyakönyvbe, vagy az, amin aztán elszólítanak. Ezt a történetet sem én mesélem. Én is csak kíváncsian hallgatom, hogy valaki elmeséli.
Sárgás folt
Már csak a sárgás folt látszik fent a parton, ahol a szántóföld felkapaszkodik a Telecskai-dombokra. Nem tudom, kié lehet most az a szántó, és arra sem emlékszem már, mikor és hogyan tűnt el a tanya. Most Fehér Béláé lenne, és most is tanya lenne. Traktorral, pótkocsikkal, kombájnnal, korszerű mezőgazdasági gépekkel, ahogy a többieknél is, akik még megmaradtak.
A Fehér-tanyát ismerték az egész környéken, piacoztak Kanizsán, Zentán, Csantavéren, vásárba még Topolyára és Szabadkára is elmentek, a hízókat meg a bikákat is mindig ott adták át a felvásárlóknak, ahol épp többet fizettek. Béla mindenhol ott volt az apjával, tanulta az életet. Nem volt könnyű dolga, kemény ember volt az apja, rövid gyeplőre fogta a gyerekeit, Béla különösen sokat szorult, mert mulyának tartotta. Nem vagy te életrevaló. Az anyja meg csak hallgatott.
Fehér Béla hirtelenszőke kisfiú volt, visszahúzódó természete, világos bőre, vékony arca, sovány tekintete szinte észrevétlenné tette köztünk az iskolában. A tanító bácsi nem szerette, de nem is volt számára ellenszenves, mindig voltak ilyen gyerekek, akik beleszürkültek a többiek sorába. Ráadásul összevont osztályokkal működött az iskola, a tanító bácsi vitte a másodikat meg a negyediket a 19. századból itt maradt, sokkal több diákra méretezett osztályteremben. Fehér Béla ott ült a negyedikesek padsorában, de a tanító mindig elbizonytalanodott, hogy másodikos-e vagy negyedikes, milyen feladatot adjon neki. Néha mintha Béla sem tudta volna, talán nem is igen érdekelte, hogy hányadik éve és miért jár oda.
Egyszer jelentkezett, amikor valaki felolvasott a könyvből. A másodikosból-e vagy a negyedikesből, erre már senki sem emlékezett, pedig sokáig mesélték a kis történetet. Fehér lóról volt szó a felolvasott szövegben, mire Béla egyszer csak felnyújtotta a kezét. A tanító meglepődve nézett rá, aztán felszólította. Mi van, Béla fiam? Tanító bácsi, az szürke ló. Milyen ló? Amit olvastunk. Fehér ló az nincs, szürke lónak híjják. A tanító nézett, aztán felfogta, hogy miről beszél. Igazad van, Béla fiam, ezt szerbről fordították, és a fordító biztos nem ismerte a lovakat.
Nemek, esetek
El is felejtettük volna az egészet, Bélát és a fordított lovakat, ha negyedik végén nincs az az osztályozás, amikor Bélának is be kellett írni szerb nyelvből valami jegyet. Béla tudása nagyjából a nullával volt egyenlő, nem tanult, hiába is tanult volna, nem érdekelte a szerb, nem is igen találkozott vele, nem volt rádiójuk meg tévéjük, áram sem volt még akkor a tanyán, és mindenhol csak magyar szót hallott maga körül. Többnyire azt sem, csendben dolgozott az apja keze alatt, és csatangolt a tanya körül, amikor nem volt befogva a munkába.
Sokat látott már addigra a tanító, tudta, hogy semmi értelme megbuktatni Bélát. A pótvizsgán sem fog többet tudni, ha meg osztályt ismétel, akkor szegény tanító nénire, a feleségére hárul a gond.
Na, Béla fiam, mondjál valamit szerbül, bármit, ami eszedbe jut. Biztos tudott valamit, de nem merte mondani, egy-kettő, jó napot, ezeket tudta, de ha ezt mondja, kinevetik. Sokáig nézett egyenesen maga elé, aztán, amikor a tanító már épp elfordult volna, kibökte, hogy dobra konja. Volt egy kis pusmogás, de senki sem nevetett, a tanító is érdeklődve fordult felé. Nem volt ez mondat, csak két szó, és abban is elrontotta, amit el lehetett. Szegény ló tárgyesetben állt, a jó jelző alanyesetben és grammatikai nőnemben, noha a ló nyelvtanilag hímnemű szó szerbül, akárcsak az ember, az út, a kutya, ahogy nőnemű a macska, a föld, a kocsi, és semleges nemű az ég. De ezt így talán a tanító sem tudta volna elmagyarázni, azt tudta, hogy ez így hibás. Derűsen húzta fel mégis az egyik szemöldökét, nagyon jó, dicsérte Bélát, majd megkérdezte, tudja-e, hogy ez mit jelent. Jó ló, vágta rá Béla, és mindenki felszabadultan nevetett.
Dobra konja, jó ló, visszhangzott sokáig a faluban, még dobogtak is hozzá a gyerekek, de a tanyáig ez nem hallatszott el. Mindenki kicsit másképp mesélte, kicsit mindig más lett a tanulsága, ahogy elmondták egymásnak ezt is a szürke lóval együtt, Fehér Béla hogy kitanította a tanítót. Mindenki hallotta többször, alig várták a húsvétot, amikor jöttek haza szabadságra a vendégmunkások Németországból, hogy nekik is elmondhassák. Már mindenki tudta, a Németben dolgozó gastarbeiterek különösen, hogy vége a régi világnak, leáldozott a lovaknak, a lovas kocsiknak, hogy Fehérék és a hasonszőrűek az utolsó mohikánok a gyönyörű lovaikkal.
Bella, Ciao!
Persze szerettük a mohikánokat, mohikánok voltunk mi is. Aztán, ahogy nőttünk, a mohikánokból rockerek lettek, jött a kemény rock, a blues, a kamaszok megkapták a Tomos motorkerékpárjaikat, az alsó konyhákból kialakított legényszobák falára pedig a Deep Purple és a Uriah Heep, a Honda és a Kawasaki poszterei kerültek, kötelező lett a Levi’s farmer és az Adidas tornacipő, vagyis hát az adidas patika. Originál trieszti lévisz, originál fehér adidasz patika, ez ám a legény.
A grammatikai esetek és nemek problémájával a katonaságnál szembesült újra. Először csak a Bélán röhögtek a szerbek, akik persze horvátok és szlovénok és bosnyákok is voltak, de Béla mindenkit szerbnek gondolt egységesen. Nem is tudtam, hogy már lányokat is besoroznak, mondta a tizedes, és a hatás annál nagyobb volt, hogy a hirtelenszőke, fehér bőrű fiú ebbe belepirult. Ennyit már megértett, válaszolni meg talán magyarul sem tudott volna. Aztán valaki rájött, talán valamelyik szintén ott szolgáló magyar elárulta, hogy a Fehér magyarul ugyanazt jelenti, mint a bela szerbül, a félig-meddig olasz dalmátok ehhez még hozzávették a „bellát”. Néhány hétig a Bela Belától, a Ciao Bellától és a Bella Belluccitól visszhangzott a laktanya. A kiképzés után Fehér Bélát a hegyekben lévő disznótelepre vezényelték, a fegyverraktár mellé, ahol folyamatosan cserélődött az őrség meg a sertésgondozó állomány, csak Béla maradt állandóra, amíg le nem szerelt.
A katonaság után ideje lett volna házasodni. A kommendálásoknak ekkorra már leáldozott, a lányok a tanyákról is bejártak a városba iskolába és partit keresni. Bélának is el kellett mennie szórakozni. Jól ismerték a környékbeli diszkókban, csárdákban, pénze is volt, jó természete is volt, az italt sem vetette meg, sosem maradt társaság nélkül. Csak épp lányokkal nem sikerült sehogy összejönnie. Mindegyiknek akadt valaki más, mire Béla odakeveredett volna mellé. Béla mindig hoppon maradt. Felöntött hát a garatra.
Látod, édesanyám
Mindenki kicsit másképp mesélte. Hogy belekeveredett valamibe, egyedül vagy a barátaival, adóssága volt talán, és a ló árával akart törleszteni. Vagy csak buta tréfa volt, nem is ő találta ki, hanem a rossz társaság vitte bele. Béla értett a lovakhoz, és meg akarta mutatni a haveroknak, hogy ő aztán igazán belevaló gyerek. A keresztanyjáék lovát lopták el péntek éjszaka vagy szombat hajnalban, hogy vasárnap eladják a csantavéri vásárban. Ott álltak a lovak a szabad ég alatt az udvarban, csak át kellett lépni a kerítést, tudta, hol keresse a fejzőt, a kantárszárat, nyereg nem volt, nem is kellett, igáslovak voltak ezek, csak szükség esetén lovagolták meg őket, pokrócot, régi kabátot szíjazva rájuk. Fehér Béla pedig szőrén is megülte a lovat.
Egész szombaton nem került haza. Az egyik elhagyott tanyán húzta meg magát a lóval. Várta a másnapi vásárt talán. Közben gondolkodott, hogy áll majd az apja elé vasárnap, mi lesz a lóval, mi lesz a pénzzel. Hogy már keresik azt a lovat. Hogy Csantavéren mindenki felismeri. Hiszen ő is ismer minden lovat ebben a Kanizsa és Zenta, Csantavér és Adorján által közrefogott világban, ismer minden egyes tanyát, tudja, hol laknak még, és honnan költöztek már be valamelyik faluba, kinek van még kocsija-lova, és ki fogja nemsokára kivinni a vásárba a magáét, mert traktort vesz, vagy felhagy a gazdálkodással, és elmegy valamelyik állami birtokra, gyárba, mert nem élet ez itt. Biztos már keresik, nemcsak a lovat, hanem őt is. Itt kellene hagyni a lovat, és átszökni a határon. De hová menjen, és egyáltalán, melyik határon? Magyarországon papírok nélkül rögtön lekapcsolnák. Vagy eladni a lovat, és a pénzből elszökni Amerikába. De hiszen meg se tud mukkanni semmilyen nyelven. Meg kinek tudná eladni? A cigányoknak? Azok ugyanúgy tudják, hogy ha nekik kínálja, akkor valami baj van vele. Becsapnák, hogy most épp nincs pénzük, majd a jövő héten, vagy kiszúrnák a szemét néhány ezressel. Vagy egyszerűen megkéselik, ha odaállít a lopott lóval, törvényen kívüli lett, bármi megtörténhet vele.
Azt is mesélték, hogy megjelent az egyik lakodalomban szombaton, de senki sem emlékezett, hogy mikor jött és meddig maradt. Sokat ivott, mondták, és a Látod, édesanyám, látod, édesanyám, mért szültél a világra kezdetű nótát húzatta.
Az apja talált rá az istállóban, amikor körbejárta a környékbeli tanyákat. Levágta a kötélről, feltette a speniterre, a kocsi után kötötte a lopott lovat, és lassan, hogy ne rázkódjon a kocsi a rossz úton, elindult hazafelé.
Egy hétvége alatt történt az egész. Mint egy balladában, csak itt nem volt egy Fehér Anna, aki feláldozza magát. A pap nem akarta eltemetni a megszentelt földbe. Aztán már csak ahhoz ragaszkodott, hogy legalább ne vasárnap legyen. Hétfőn temették, lezárt koporsóban vitték el a tanyáról.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
