Ladányi István: A családi csomagról Lakatos Krisztina2026. 01. 10., szo – 18:57
Tárca a Szalonban.
Ne felejtsetek el!
Tolnai Ottó: Tigristincs
Kávai ugyanazon az útvonalon szeretett volna még egyszer végigmenni, amelyiken a nagyapjával végigment nyolcévesen, este, holdvilágnál.
A haslót becsatolni
A herekévéket összerakni vitte el a nagyapja, gyalog mentek a falu szélén kezdődő kis parcellába, gyorsan keresztbe rakjuk a bálákat a holdvilágnál, mondta a nagyapa, mielőtt leszáll a harmat. Akkor már megvédi magát a kereszt, amikor a tetejibe tesszük a papkívít, így mondta, hosszú í-vel, meg hogy akkora ez a kíve, hogy le se lehet tegezni, ilyeneket mondott, és nevetett. Néhány ilyen emlékbe sűrűsödtek össze Kávai emlékei, visszajártak ugyanazok a mondatok. Most már leginkább csak magában mondogatta őket. Befogni, végezni, megaljazni, kinek is mondaná, hogy ezek mit jelentettek, eridj befogni, vagyis fogd be a lovakat a kocsiba, végezz el, vagyis adj enni meg inni a jószágnak, és aljazz meg, vagyis takarítsd ki alóluk a piszkot, szórj alájuk szalmát, még csak az hiányozna, hogy elkezdje ezeket magyarázni. Néha most is hallja, hogy rászól a felesége, hagyd már ezeket a régi dolgokat, nem olyan érdekes ez mindenkinek.
Egyszer, amikor a gyerekkori barátja meglátogatta, az éjszakába nyúló beszélgetésben fejben befogtak a kocsiba, először egy lovat, aztán kettőt, egymás szavába vágva sorolták, hogyan kell felszerszámozni a lovat, aztán ráhurkolni az istrángot a hámfára, két lónál a gyeplőt (gyeplű az!) keresztbe fogva áthúzni a hámok karikáin, aztán rácsatolni a zabla gyűrűire. Pedig milyen jókat röhögtek annak idején a Skorpió együttes dédapámos, lovon járó, nosztalgiázó számán. Hol volt az a Doorstól, a Jefferson Airplane-től, az Allman Brothers Bandtől, amiket kamaszként hallgattak! Hasló!, a haslót ne felejtsd el becsatolni, rikoltotta diadalmasan Kávai. Szerencsére most csak magában, ahogy eszébe jutott a jelenet, amin akkor a felesége is jót nevetett. Akkor sem voltak már fiatalok, és hány éve már, talán harminc is lehet, és talán keveset mondok, mondta magában Kávai.
The West is The Best
Aztán az üdülési kínálaton gondolkozott, amit délelőtt nézegetett a háromórás repülőúton, az ülés háttámláján lévő kijelzőn. Régebben, amikor még a gyerekekkel jártak üdülni, megközelítőleg sem volt ekkora kínálat. Ez most valamiért rosszul esett Kávainak, igazságtalanságnak érezte, pedig mindig azt mondogatta, hogy haladni kell a korral. Különösen a családi csomag bosszantotta. Ha most lennének fiatalok, és meglenne még a felesége, együtt mehetnének a gyerekekkel, mennyivel gazdaságosabb lenne az üdülés. Talán ha az unokáival menne, vagy befizetné a lánya családját, és velük menne el üdülni, akkor jobban megérné. De nem merte szóba hozni a dolgot. Talán ki is nevetnék, vagy mondanának valami kifogást, hogy most miért nem lehet. Rosszul esett neki, hogy úgy kezelik, mint egy gyereket. Mennyit aggodalmaskodtak a repülőút miatt is. Pedig csak egy vacak belföldi járat.
Nem is a veje miatt aggódott, hogy mit szólna egy közös üdüléshez, az úgyis olyan nyámnyila, még egy biciklit sem tud megszerelni. Az unokáinak is ő épített annak idején játszóvárat csúszdával, akkor még közelebb laktak, reggel beültek a feleségével a Rangerbe, és délre már ott voltak, egy-két éjszakát náluk is aludtak, közben megcsinált ezt-azt, főleg az unokáknak. Mennyit játszottak! És folyékonyan beszéltek a kicsik magyarul! Miattuk aggódott, hogy most már nem jönnének el vele, legalábbis nem szívesen, más érdekli már őket. Hol van már a Ranger! A colstok, a vízmérték, a szöghúzó kalapács! A bőrkalapja, azt hogy szerették, még a szagát is, amikor ráizzadt a fejére, szagolgatták a kalapot, hogy milyen jó szagú. A vastag bőrszíj a Levi’s nadrágon! Hányadik Levi’s lehetett már, te jó ég! Sokáig eltartott, mire a lévisz helyett ki tudta mondani amerikaiasan, hogy livájsz. Úgy érezte, mintha az egész fiatalságát, a barátait, mindannyiukat árulná el ezzel a livájsszal, a Triesztből csempészett lévisz farmerek egykori boldog birtokosait. Pedig ide vágytak mindannyian, a Levi’s hazájába, Kaliforniába, amikor együtt üvöltötték Jim Morrisonnal, hogy The West is The Best.
Egy öreg indián
Kávai ezeken töprengett, miközben érdeklődve nézte az elé kerülő arcokat. Jó időben itt volt, szinte még üres volt a templom, hátul ült le, így az udvari oldalajtón keresztül érkezők rendre vele szemben vonultak a helyükre.
Korán indult, nehogy elkéssen az éjféli miséről az ismeretlen városban, ahová a lányáék költöztek, megint egy új munka után. Így is elbizonytalanodott, amikor fél órával a kezdés előtt megpróbált bemenni a templomba, és zárva találta a bejáratot. Talán nincs is éjféli mise, vagy eltévesztette a templomot, netán elavult az interneten talált információ, amit minden körültekintése ellenére sem vett észre? Pedig Kávai nagyon kitanulta az internetet, megmutatta, hogy ő még nem leírható, képben van az új dolgokkal. Sokszor a fiataloknál is jobban! Most sem engedte, hogy elhozzák, taxit rendelt magának, és mise után hazaviteti majd magát. Mióta egyedül maradt, azóta különösen sokat barangolt a világhálón, mindig felfedezett valamit, és ezeket a felfedezéseit meg is osztotta a gyerekeivel meg az unokáival közös csoportban. Elmagyarázta, hogy mit talált, miért fontos erre odafigyelni a mai világban, aztán belinkelte a cikket vagy a honlapot. És karban tartotta, sőt „felhozta” az anyanyelvi tudását, előszeretettel használta a családi chatben, vagyis beszélgetésben, javította ki magát. Csak a hosszabb, bonyolultabb vagy különösen fontosnak ítélt üzeneteket írta angolul, hogy biztosan megértsék. Meg nem kell mindig ezzel a nyelvvel nyomasztani az unokákat, mondogatta, nehogy elunják a habókos öreget. Végül is ő jött ki Amerikába, és sose bánta meg a döntését, hogy nekivágott a nagyvilágnak. Hiszen mire is jutott volna otthon!
Megkerülte a templomot, megnyitotta az oldalajtót, de ugyanúgy zárva volt, mint a főkapu. Az udvarba nem mert bemenni, talán nem is a templomhoz tartozik, visszament a főbejárathoz, megint megnyitotta, de hiába. Pedig alul látta, hogy fény szűrődik ki. Újra próbálkozott a kilinccsel, hátha nem nyomta le elég erősen, és talán erre a zajra, vagy egyébként is később szokták kinyitni a főkaput, belülről kizárták az ajtót, és egy öreg indián, Kávai legalábbis így nevezte magában, beengedte.
Ne aggodalmaskodjatok!
Régebben náluk karácsonyoztak, otthoni módra, csak 24-én este jött meg a Jézuska, később, amikor nagyobbak lettek az unokák, akkor velük díszítették a fát, aztán elmentek együtt az éjféli misére, és amíg ő az indulást vezényelte, a felesége gyorsan kipakolta a fenyő alá az elkészített ajándékokat. Most nem jöttek vele, nem divat ez már, mondta a lánya. Tízkor volt az angol nyelvű mise, éjfélkor a spanyol. Kávai nem tanult meg spanyolul, elég volt neki az angollal megbirkózni, azzal bárhol boldogul. Most mégis a spanyol mise mellett döntött. Az éjféli mise legyen éjfélkor.
Hallgatta a misét, nézte ezeket a mexikói, közép-amerikai arcokat, a nagyapja tekintetével meg a saját gyerekkori tekintetével, odatette őket azok mellé az arcok mellé, akiket gyerekként nézett vasárnapról vasárnapra a saját templomukban. Nem tudott nevet adni annak, amit érzett. Azok a régi arcok voltak a világ, olyan valóságosak, hogy másmilyenek nem is lehetnének. Native American, mondta magában Kávai, ahogy most a papra nézett. Hallotta is magában, ahogy kimondja és aztán rögtön fordítja is, hogy őshonos amerikai. Kávai, mielőtt Janis Joplint meg a Doorsot kezdte volna hallgatni, elolvasta az összes indiános regényt, Karl Maytól a Nagy indiánkönyvig, ami csak a kezébe került, és megnézte a filmeket Gojko Miticcsel, sokáig ő jelentette számára az indiánt. Ennek a papnak nem sok köze volt Winnetouhoz, állapította meg Kávai, igaz, hogy az előtte lévő padban ülő kétszáz kilós szőke óriásnak sem Old Shatterhandhez. Talán még nem hülyültem meg teljesen, töprengett magában Kávai, hiszen régóta tudom, hogy a világ nem olyan, mint a Winnetou-filmekben. De most gyengének érezte magát, zavart, csalódottságot érzett, mintha becsapták volna, tulajdonképpen mintha mindenki becsapta volna, nem erről volt szó, valahogy nem volt része a számításnak, hogy megöregszik. Ráadásul a csalásból ő is kivette a részét a Rangerjeivel, a Levi’s farmerjeivel és kockás ingjeivel, a szépen berendezett világával. Mintha minden örökké tartana!
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mondta a pap, legalábbis Kávai ilyesmit vélt kiérteni a prédikációjából. Megpróbálta felidézni, hogy is hangzott ez annak idején, amikor még ministránsként hallgatta a kistemplomban, és valamiért tetszett neki, talán a közvetlensége, talán a jövő megszemélyesítése miatt, hogy ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, majd aggodalmaskodik az maga miatt. Minden napnak elég a maga baja. Lehet, hogy nem pont ezt mondta a pap a maga nyelvén, vagy lehet, hogy ő sem a maga nyelvén mondta, talán Kávai sem pontosan emlékezett a szavakra, és hát azok a szavak is csak fordítás voltak, amire ő emlékezett, mégis azt érezte szentírásnak, amit ő annak idején először hallott. Mintha ezek itt angolul meg spanyolul nem stimmelnének teljesen, mintha csak utánoznák, eljátszanák azt, ami annak idején olyan valóságos volt.
Aztán hallgatta a Hitvallást, követte a liturgiát, felállt, letérdelt, amikor kellett, és kimondta a „La Paz”-t, amikor a szomszédai széles mosollyal nyújtották a kezüket. Egyikük megölelte, és Kávai világosan hallotta, hogy azt mondja a fülébe, Béke veled.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
