A magyar államalapítás ünnepe előtt egy héttel tartották Bugacpusztán a nyolcadik kurultajt, a „hun és türk tudatú nemzetek” világtalálkozóját. A vakmerően száguldó lovas hagyományőrzők és a karikás ostort csattogtató műkedvelők között arra kerestük a választ, miért ilyen hatalmas az igény őstörténetünk tudományosan sokszor alig vagy egyáltalán nem megalapozható megismerésére, és baj-e, ha az íjfeszítő népek olykor nagygyűlést tartanak.
Mind Attila unokái vagyunk.
Az utóbbi néhány évben többször is hallhattuk ezt a mondatot politikusok szájából. Így foglalt állást Vona Gábor csakúgy, mint Orbán Viktor. Egy olyan összetett és nem eldöntött – sőt valószínűleg eldönthetetlen – vitában, amely élénken foglalkoztatja őstörténet-kutatóinkat.
Ősmagyar talkie-walkie-val
Aki a múlt hét végén elment a nyolcadik alkalommal megrendezett „magyar törzsi gyűlésre”, a Bugacon tartott kurultajra, két napra bátran elhessenthette minden kételyét múltunkkal és eredetünkkel kapcsolatban. Ez az a hely és rendezvény, ahol a résztvevők és a látogatók többsége evidenciaként kezeli hun–türk származásunkat. A lovas és harci bemutatóknak helyet adó aréna főhelyén magasodó, a puszta minden pontjáról jól látható hatalmas molinón például a miheztartás végett latin és rovott betűkkel az „Atilla – Etele nagyfejedelem” felirat olvasható.
Hogy mennyiben tekinthetjük magunkat rokonnak az úgynevezett sztyeppi népekkel, arra később visszatérünk, ám előtte tegyünk rövid sétát a Bugac község közelében lévő sokadalomban.
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
A már említett molinó mögött jókora homokos terület helyezkedik el, körben lelátókkal. Egymást követik itt a színvonalas lovas és harci bemutatók, melyek közben és között tanulságos mondatokat kaphat el, aki fülel.
– Csúszás van kicsit a gyalogosoknál, akkor gyertek, ha lerádiózom – mondja az ősmagyar viseletben sétáló férfi a kezében tartott talkie-walkie-ba.
– Hölgyeim és uraim, a hullák felkelhetnek – ez meg akkor hangzik el a hangosbemondóból, miután Árpád seregei alaposan helybenhagyták Szvatopluk morva fejedelmet a küzdőtéren.
– Az állatvédőket pedig csókoltatjuk!
Ez a politikailag kevéssé korrekt üzenet pedig akkor hagyja el a moderátor száját, amikor a közönséget ugyanitt megismertetik a levágott fejű kecske tetemével játszott ősi lovas csapatjáték, a köböre szabályaival. Mert a bugaci kurultajon a kecske feje bizony levágatik, itt nincs kecskepótlék vagy vizuális trükk.
Persze a hagyományőrzés és a modern kommunikáció, az ősmagyar vizualitás és a kortárs stílusjegyek helyenként megmosolyogtató, de összességében nagyon is elfogadható találkozására számos, a fentihez hasonló példát láthat az ember, ha ide kilátogat.
Erdogan és ’56
És a levágott fejű kecske korántsem zavaró látvány az időnként elmasírozó, erősen gárdista megjelenésű, fekete ruhás biztonságiakhoz képest. Ám az ideológiai finomságokra érzékenyebb szemlélődő számára még inkább zavaró a kortárs politikai klíma és közhangulat esetenként szándékos, sokszor pedig valószínűleg egészen öntudatlan egybemosása a rendezvény eszmeiségével. Amiről persze a szervezők nem feltétlenül tehetnek, mint ahogy arról sem, hogy sokan az efféle energiákat beszívni jönnek ide. Ahogy az a szemlátomást ázsiai származású, ám holland állampolgárságú férfi, aki lapunk fotósának bizonygatta: Attila király és a jelenlegi magyar miniszterelnök egyaránt komoly érdemeket szerez a harcban, amely a népek nagy országútján szokott zajlani, és amely most a migránshadak ellen folyik.
Tekintse meg galériánkat!
http://mno.hu/
Az efféle egyéni logikai bukfencekért nem felelős a kurultaj, de amellett már nem lehet szó nélkül elmenni, hogy a turáni tudatú népek nagy seregszemléjére mégiscsak rátelepszik az aktuálpolitika. Azt akár távlatos nagyvonalúságként, a régi családi sérelmek eltemetéseként (már ha éppen a turanizmus híveiként értelmezzük a múltat) is értékelhetnénk, hogy az egyik leglelkesítőbb eseményen, az ide érkező népek képviselőinek seregszemléjén körbevágtázó török lovas kapcsán a moderátor némiképp erőltetetten kívánta afféle barátságos civakodássá szelídíteni a százötven éves magyarországi oszmán hódítást. Ám az mindenképp a kínosabb pillanatok közé tartozott – függetlenül a pártszimpátiáktól –, amikor egy török diplomata vendég egyenesen az ’56-os magyarországi forradalmárokhoz hasonlította a jelenlegi török kormány hatalmát a tankokkal szemben megvédő tömegek bátorságát.
A történész szerint nagyon jó ötlet
Az ilyen és az ehhez hasonló mozzanatok ugyanis épp azt a lehetséges küldetését gyengítik az amúgy jól szervezett és számos látványos és rokonszenves mozzanatban gazdag rendezvénynek, amelyen keresztül mindenki – vagyis nem csupán az egyes pártok által meghatározott fogalmak szerint nemzeti érzelműként emlegetett honpolgárok – számára élményszerűen elevenedhetne meg és válhatna átélhetővé egy nagyon fontos kulturális hagyomány.
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
Merthogy, ellentétben a korábbi akadémiai hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó történészek egyre fogyatkozó csoportjának véleményével, ehhez a hagyományhoz nagyon is közünk van. Csak éppen az nem mindegy, kulturális vagy rokoni kapcsolatként tekintünk-e a sztyeppi, más szóval íjfeszítő népekhez fűződő viszonyunkra, mondja Sudár Balázs, az Akadémia magyar őstörténeti témacsoportjának vezetője.
– Bizonyítható és megalapozott állítás, hogy a szkíták, türkök, magyarok, avarok, mongolok között rokonság van. Kulturális rokonság – tudjuk meg a történésztől. – Sok hagyományőrző mozgalomban azonban összekeverednek a fogalmak. Genetikailag, etnikailag bizonyítható és „egyenes ági” rokonság nincs ezen népek között, még ha az idők folyamán különböző csoportjaik egyesülhettek, keveredhettek is egymással. Keleten ezt a rokonságot szépen meghatározták: ezek mind íjfeszítő népek.
Az ezek által alkotott sztyeppi civilizáció, magyarázza Sudár, fajsúlyos kulturális körként írható körül: az ide tartozó népek egykor hasonlóan éltek, harcoltak. A kurultaj, véli a történész, nagyon jó ötlet abból a szempontból, hogy ezeket a népeket egymás mellé helyezi.
– Annál inkább, mert az, hogy mi valamilyen módon, európaiként is ide tartozunk, igenis benne van a magyarok önmagukról kialakított gondolkodásában. Mi így látjuk magunkat belülről, de a nyugati népek is így látnak bennünket – furcsa lovakon száguldozó, vad népségnek – még bőven a honfoglalás kora után is.
A kulturális és etnikai kötődések összemosása azonban tudománytalan út, mondja a történész, amikor a már említett Attila–Etele-molinó kapcsán a közvetlen hun–szkíta és egyéb rokonságainkról kérdezzük.
– Amióta létezik hazai történetírás, abban szerepel az Árpád-ház Attilától való származása, illetve a magyarok rokonsága a hunokkal – mondja Sudár. – És ennek valamilyen alapja nyilván van is, valami van mögötte, csak éppen nem tudjuk, mi. A magyarok azonban, még ha az uralkodó dinasztiának volt is hun kötődése, biztosan nem hunok; ilyet a sztyeppi népalakulásokat ismerve nem is lehet mondani. Ezek a népek gyorsan és sokszor szétestek, felolvadtak egymásban, nyelvet váltottak. Ebben a folyamatban nem létezik olyan, hogy egy nép egy ötszáz évvel korábbi másiknak rokona.
Sudár szerint az őstörténet-kutatásban zajló összecsapások azért alakulnak ki, mert nagyon nehéz elfogadni, hogy esetünkben például csak a 800-as évekig tudunk visszanézni, korábbra, tudományos eszközökkel, bizonyíthatóan nem. Pedig, véli, emiatt sem kell szégyenkeznünk, számos nép akad, amely csak álmodik ilyen távoli őstörténetről. Hogy korábbról is tudjunk valamit, az csak vágy: a profikat és a dilettánsokat, mondja, épp az különbözteti meg egymástól, hogy a profi belátja, meddig láthat az időben. Azon túl a vágyak vannak, amelyekkel nehéz elbánni.
Sok a jó szándék és az amatörizmus is
Az ugyanakkor nagyon is érthető, hogy igény van a múltnak a megismerhetőnél távolabbi kutatására.
– Ez a rokonságtudat sokáig el volt nyomva, és csak az 1990-es évek közepén robbant vissza a magyar köztudatba – mondja Sudár. – Például a lovas íjász Kassai Lajos nyomán, aki élményszerűvé tudta tenni ezt a múltat. Ez óriási lépés volt, és a sztyeppi világhoz kapcsolódó hagyományőrzés azóta is él és virul. Ez tág dolog: benne van a tarsoly levetülésének tekinthető, ma már általános viseletként alkalmazott övtáska vagy éppen a rovásírás, akkor is, ha nem tudjuk elolvasni. Ráadásul ez a sokáig lenyomott igény ellenkultúraként működött, működik, aminek nálunk megvan a maga varázsa, hiszen mi, magyarok pár száz éve így működünk. Nagyon izgalmas világ, rengeteg érdekes és fontos kérdéssel – de úgy látom, most némileg kileng az inga a másik irányba, és olyat is belelátnak sokan, ami nincs, nem lehet benne.
– Sok a jó szándék, de sok az amatörizmus is – ezt pedig már Zsebők Csaba történész mondja, akivel a bugaci fűre letelepedve beszélgetünk a rendezvényről. A kurultaj alkalmi sajtóreferense, a bolgár–magyar akadémiai történész vegyes bizottság tagja úgy véli, amit a kurultaj hagyományőrzés szintjén felmutat, az nagyon magas színvonalat képvisel Bíró András Zsolt főszervező és társai jóvoltából.
– Amikor elkészítik és kiállítják a galgóci tarsolylemez hiteles másolatát, az fontos dolog – mondja Zsebők. – Azt persze, hogy mi volt a IX. században, sőt előtte, valóban nem tudhatjuk, de egyelőre honnan is tudhatnánk. Hiszen a Kádár-korról is sokszor csak most tudunk meg újdonságokat. Mindenesetre régészeknek, történészeknek, nyelvészeknek, néprajzosoknak, antropológusoknak és más kutatóknak érdemes összefogva vizsgálódniuk a korszakot illetően. Ugyanakkor én egyáltalán nem látom elítélendőnek azt az ideológiai kavarodást, amely itt is sokszor tetten érhető. Keresnek az emberek, és ebbe belefér – ahogyan egy kedves ismerősöm nevezte – az „aszfalttáltos” ugyanúgy, mint a valódi és magas színvonalon teljesítő hagyományőrző. Én még a fölött sem ítélkeznék, aki negyven fokban nemezsapkát visel: a tiroli bőrgatya mennyivel nemesebb valami? Vagy épp a baseballsapka? Ez legalább a miénk.
Az ugyanakkor, egyezünk meg Zsebőkkel is, legalábbis furcsa, és híven árulkodik az említett ideológiai katyvaszról, amikor a legendás brit neonáci szkinhedzenekar, a Screwdriver Blood and Honour (vér és becsület) feliratú pólóját viselő, a fehér Európa ideológiáját vélhetően zászlajára tűző látogató igyekszik valamelyik ázsiai rokonunk bemutatójára.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
