A Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora könyvében megállapítja: korunkat sokféle ambivalencia, ellentmondás jellemzi. A tudomány és a technika fejlődik, ám az emberi személyiség egyre csak torzul. Napjainkban a krisztusi emberkép fokozatos és tudatos leépítése, megtagadása zajlik. Pedig az időtálló emberkép Krisztushoz kötött, akár hisszük ezt, akár nem.
A tudós szerző leszögezi: az ember immár nem beilleszkedni akar a világ, a természet rendjébe, hanem a világ fölötti uralomra tör. A pascali „nádszál”, vagyis ember voltunk határtalan vágyának nagy tévedése ez az útirány, mivel az ember nem lehet Isten, csak „isteniessé” válhat, de ha nem törekszik erre, akkor ismételten, újra és újra tragédiába torkollik egyéni és társadalmi, történelmi sorsa. Ennek ellenére a mi nyugati civilizációnk egyre megszállottabban akarja megváltoztatni a világot, a társadalmat, a történelmet.
Kuminetz Géza pofesszor idézi Csejtey Dezső filozófustörténészt, aki így magyarázta korunk szellemét: a phüszisz (természet), a logosz (beszéd, szó, értelmes fogalom) és a techné (technikai tudás, képesség az alkotásra, konkrét egyedi szabályok alapján), mint az emberi létet értelmező három nagy valóság közötti összhang, megbomlott. Az emberi logosz a techné segítségével figyelmen kívül hagyta a phüsziszt, s ennek a világmegváltó vágynak a következménye: a profitért a végsőkig fokozott gazdasági racionalitás, a globális méretű környezetpusztítás, ami már az élet természeti előfeltételeit emészti fel. Ugyancsak a korlátlan uralomra jutott logosz rovására írhatók korunk „politikai mániái, utópikus rémálmai, a megteremtendő világállam, az eltörléskultúra és a woke ideológia, az LMBTQ-körök és a genderfasizmus észvesztő törekvései. Az ember önistenítő őrjöngésében eljutott az ontológiai nihilizmusig”. A posztmodern életérzés az ember minden identitását, „s benne a legfontosabbat, a legátfogóbbat, a vallási identitást rombolja”.
Egyenesen következik ebből, hogy a messiáseszme is eltorzult. A történelem tanúsága szerint négy nagy eszme és az azt megtestesítő vezér tekinthető messiásnak. Vannak, akiknek a jelszavuk: „munkát, kenyeret!” – ők földi Kánaánt ígérnek a tömegeknek. Mások a politikai szabadságot és a nemzeti függetlenséget mindenek fölé helyezik „a néppel, tűzön-vízen át” jelszót hangoztatva. Ismét mások a tudományos-technikai forradalomra esküsznek, az ő mottójuk: „a tudás hatalom”. Végül léteznek azok, akik a földi gazdagság, a tudomány és a szabadság világát, helyesebben ezek illúzióját egy egységes világbirodalom építésére használva akarnak messiásként uralkodni, akár csaló-manipuláló módon, akár erőszakosan is a népeken, a történelmen, és a természeten egyaránt; „kenyeret és cirkuszt a tömegeknek!” – harsogják. Ezek a célok valamiképpen „messiási eszmék”, az ezeket megtestesítő karizmatikus személyek valami fontosat mutatnak és látnak az emberből, ezért tudják olyan erőteljesen mobilizálni őket, de nem látják tisztán a legfontosabbat: az embert a maga egészében, a maga nagyra hivatottságában és nyomorúságában egyszerre. A felsorolt messiási eszmék mindegyikében van igazság, de egyoldalúak és tévedésekkel terhesek. Megdöbbentő, de ebben áll rövid távon a sikerük.
Kuminetz Géza mindezekkel szembeállítja Krisztust és tanítását:
Ebben a határok nélküli országban minden újjászületett, vagyis megkeresztelkedett embernek alapvetően egyazon méltósága és küldetése van: Krisztust, az Igazság Lelkét szívünkben mind teljesebben birtokolni, és a birtoklás erejében mind gyümölcsözőbben tevékenykedni”.
A könyv írója emlékeztet rá: a Biblia szerint az ember Isten képmása, s ez egyszerre adottság és feladat. Ennek felfedezése, elfogadása és kimunkálása ma borzasztóan nehéz. Egyrészt olyan társadalmi atmoszférában élünk, amelyben hemzsegnek a tévtanok és a destruktív eszmék, másrészt a médiumok technikailag hihetetlenül könnyűvé teszik a manipulációt. Harmadrészt magának az istenképmásiságnak a helyes értése, értelmezése és értékelése is torzulhat. Negyedrészt a kimunkálás dolgában az emberi tudat értelmi, akarati és érzelmi dimenziói harmonikus működésére is szükség van, ami a jelen szellemi légkörében folyamatos erőfeszítést és odafigyelést igényel.
Kuminetz Géza alaptézise:
Ám a Nyugat a középkortól kezdve fokozatosan távolodik ettől az eszménytől, s egyre erőteljesebben isteníti önmagát. Ez a bálványimádás már-már végzetes, nemcsak az emberiségre, de a környezetre, a természetre is. A jövő minden korban a keresztény emberé. „Vissza a kozmosz Teremtő által szándékolt rendjének tiszteletéhez!”
Kuminetz Géza: Az igaz ember képe és torzulásai – A keresztény antropológia és jogbölcselete
Szent István Társulat, 2025
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
