A balliberális kultúrharcokról, az Egyesült Államokban indult erőszakos tüntetésekről, a nyílt társadalom eszméjének térnyeréséről is szó esett a XXI. Század Intézet budapesti konferenciáján kedden. Az alábbiakban Gulyás Gergely, Orbán Balázs és Schmidt Mária előadását olvashatják.
Ez a harc lesz a végső
Tisztelt Főigazgató Asszony! Tisztelt Házelnök Asszony! Miniszter Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Valóban előre elnézést kell kérnem, mert nem a most majd általam elmondottak következményei miatt és elől menekülök el, hanem a parlamentben a kormánynak az európai uniós csúcstalálkozóra mandátumot adó országgyűlési határozat vitája kezdődik meg, és miután a Házelnök Úr tartja az expozét, ezért egyrészt illik, hogy a kormányképviselet is biztosított legyen, másfelől pedig ez azt is mutatja, hogy a most elhangzó előadásom az erősség szempontjából a mai napon elhangzó beszédek közül legfeljebb csak ezüstérmes lehet. De az, hogy az ember egy versenyben biztosan veszíteni fog, nem ok arra, hogy ne szálljon be a versenybe. Ezért ennek előrebocsátásával szeretném az „Ez a harc már a végső?” – kérdőjellel a végén – című vitaindítót megtartani.
Douglas Murray brit konzervatív író néhány héttel ezelőtti írásában arról értekezett, hogy a csatorna túloldalán ő és mások évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a hosszú évtizedekkel ezelőtt indult kultúrharcban a nyugati konzervatívok egyértelműen vesztésre állnak. Murray-ék hiába figyelmeztettek, hogy az egyetemeken fokozatosan megjelenő liberális véleményterror előbb-utóbb a campusok falain kívül is megjelenik majd és szép lassan a mindennapok részévé válik. Hiába figyelmeztettek, hogy a ’68-as nemzedék nem véletlenül leselkedik az oktatás és a nevelés átalakítására, nem véletlenül érez hajlamot a nyelv átírására és nem véletlenül tekint az iskolákra – különösen az egyetemekre – egyfajta kísérleti laboratóriumként, ahol a társadalmi – az általuk vélelmezett társadalmi – igazságtalanságok kiirtását tűzték ki célul. Nem véletlen az sem, hogy a globalista liberális ideológia terjesztésével, a nemzeti identitás lebontásával kezdték, és egy olyan kultúripar kiépítésével folytatták, amelyben a legfontosabb pontokon jelentős részesedésük van. Ők uralják a könyvkiadók, a mozgóképkultúra, a reklámipar legnagyobb területét. Ezek mind azok a területek, amelyek a mindennapi gondolkodást befolyásolni képesek, és hosszú ideje az önmagukat progresszívnek nevező erők szabják meg, hogy mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem.
Georges Pompidou későbbi francia elnök még miniszterelnökként mondta 1968-ban, hogy semmi nem maradhat úgy, mint régen. És valóban, ’68 után minden megváltozott. A ’68-as generáció úgy érezte: ők az erkölcs és a norma, és ehhez kell igazodnia mindenkinek. Ez az érzés pedig azóta sem változott meg, azzal egészült ki, hogy aki mást gondol, azt rögtön meg is bélyegzik. Ez már nem csupán azokat lehetetleníti el, akik felszólalnak a közéletben, a kultúrában a liberális túlhatalom ellen, hanem azokat is lassan, akik hallgatni merészelnek. Már a hallgatás is belegyezéssé vált a közéletben.
A legfrissebb megjelenése ennek az elmebajnak a BLM nevű mozgalom, amely nemcsak az államhatalom létét kérdőjelezi meg, hanem olyannyira rasszista, hogy azokat is megbélyegzi, akik azt mondják, hogy minden élet számít és nem a BLM jelmondata jegyében gondolkodnak a világról. Az ő szemükben nem elegendő gyűlölni a rasszizmust, azt is el kell ismerni, hogy ha az ember történetesen fehér bőrűnek születik, akkor bűnrészes mindabban, ami a történelem során valaha történt. Félreértés ne essék, minden jóérzésű ember felháborodik a rendőri brutalitáson. Erre nincs mentség – mi tudjuk a legjobban –, hiszen 2006-ban a baloldali kormányzás alatt mi tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor a gyülekezés alkotmányos alapjogát rendőri terrorral próbálja tönkretenni és megakadályozni a hatalom. Ez azonban nem lehet indok arra, hogy eltöröljük a múltat és újraszabjuk a jelent. Jól emlékszünk még az Internacionálé szövegére. Ne legyenek kétségeink: a célok nem változtak azóta sem. Ami nyugaton ma a szellemi térben manifesztálódik, azt korábban csupán lázálmokban lehetett előre jelezni. A többség ennek köszönhetően válhat másodrendű állampolgárrá saját hazájában.
Ez az, amire Douglas Murray-ék hosszú ideje figyelmeztetnek és amit sokan nem vettek komolyan, de az látszik, hogy ez kapitális hiba volt. Ennek következményeit ma a nyugati jóléti államok kulturális és politikai élete nap mint nap, minden jelében felmutatja. Ezért fontos az, hogy legyenek meg nem csupán körei a szabadságnak, hanem terei is. És Közép-Európa ma tere a szabadságnak, hiszen nekünk fáj az, hogy ez az a Nyugat és az az Európa, ahova korábban mi vágytunk és ami reményt adott és hitet adott a kommunista diktatúra időszakában.
A liberális szellem, mely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget tanácstalanságba vezette” – írta a Nobel-, és Kossuth-díjas magyar író, Kertész Imre, és ha belegondolunk mindabba, amit ma látunk, akkor igazat kell adjunk neki.
Fotó:
Gulyás Gergely facebook
Néhány hét alatt azt láttuk, hogy az Egyesült Államokban egy mozgalom először békés – de csak nagyon rövid ideig békés – tüntetései erőszakba torkolltak, elkezdődtek a szobordöntögetések, fosztogatások, gyújtogatások, eluralkodott a káosz és mindezt az egyenlőségre és a rasszizmus elleni küzdelemre hivatkozva tehették meg. Az abszurditás csúcsa, hogy éppen annak a George Washingtonnak a szobrát döntötték le és gyújtották fel a tüntetők, majd írták rá, hogy „gyarmatosító”, aki maga is Virginia államban született és harmadik generációs amerikai volt. Ő az, aki nem mellesleg kivívta az Egyesült Államok függetlenségét. Képzeljük el, hogy – modern párhuzammal élve – mi történne akkor, hogyha egy harmadik generációs, Európában született bevándorló szobrára valaki azt írná: gyarmatosító.
Mindebből jól látszik, hogy már nem az igazság, nem a logika, nem a jogegyenlőség követelése a fő cél. Egy jól szervezett, tudatosan szított manipulációnak vagyunk a tanúi, amely a rendbontást és a békétlenséget választotta eszközül, de amelynek célja a nemzeti történelem megkérdőjelezése, elvesztése, napi politikai mércével való mérése évszázadokkal ezelőtti koroknak, a nemzeti identitás, a közös történelem, a hagyományok és az erkölcsök teljes megsemmisítése. Ebben a szép, új világban már sem államra, sem államhatalomra, így rendőrségre sem lenne szükség. Ha túllépünk ’68 lélekölő árnyékán, akkor azt látjuk, hogy egy mozgalmi jelleggel, szakszerűen felépített tömegtüntetésről van szó. Már az Occupy Wall Street nevű tüntetéssorozat 2011-ben megmutatta ennek gyökereit az Egyesült Államokban.
A rendőri túlkapások miatt szerveződő mozgalmaknak természetesen van erkölcsi alapja, de azt látjuk, hogy éppen az Egyesült Államokban ezek majdnem mindig erőszakba torkolltak: 2014-ben Missouriban eredményezett ez rendkívüli helyzetet, ugyanebben az évben Ohióban, ’15-ben Dél-Karolinában, ’16-ban Louisianában és Minnesotában, ’18-ban pedig Kaliforniában. Ezek az egyes államokban megjelenő akciók voltak előzményei annak a folyamatnak, amely ma a BLM-mozgalomban megnyilvánul.
Azt is látjuk, hogy a radikális tüntetők mellett a baloldali média is azonnal megjelenik, amely határozottan és következetesen sulykolja azt az üzenetet, miszerint a rendőrség és az államhatalom egy olyan intézmény, amely eredendően rasszista, ezért reformra szorul. Az amerikai társadalom így válhat a baloldal áldozatává. És bár 2016-ban az elnökválasztáson többségben voltak azok az államok, amelyek a szinte egypárti média nyomása ellenére Donald Trump személyében mégiscsak találtak kapaszkodót a megmaradásra, nagy kérdés, hogy a koronavírus-válság okozta gazdasági nehézségek közepette ez az idei évben is így lesz-e. A helyzet nem rózsás, de vannak nálam optimistábbak is.
A helyzet nem csupán a tengerentúlon ennyire zivataros. Itt, Európában is láthatunk esőfelhőket, Nyugat-Európában ugyanis hasonló eszközökkel és hasonló módszerekkel sikerült a társadalmakat az elmúlt években átalakítani. Progresszívnek, zöldnek és újbaloldalinak lenni ma a nyugat-európai médiában kizárólagos divat. A nemzeti identitást itt is a könnyen elillanó jólétre és tetszés szerint alakítható egyéb identitásokra cserélték. Nem véletlen, hogy a kontinensre az elmúlt évtizedekben folyamatosan beáramló illegális migrációban is meglátták a politikai, kulturális és üzleti lehetőséget. A nyugat-európai társadalmak úgy döntöttek, hogy nem kulturális, hanem gazdasági kérdésként tekintenek a bevándorlásra és ennek biztonsági, identitásbeli aspektusai egyáltalán nem érdekelte a nyugat-európai politikai elitet, akit pedig érdekelt volna, az kellő teret a nyilvánosság előtt nem kaphatott. Ma sok nyugati államban a bevándorlók anélkül élnek Európa szívében, hogy beilleszkednének, ráadásul nem integrációs, hanem dezintegrációs folyamatot láthatunk: az első generáció még igyekszik alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, de a második és harmadik generáció sokkal inkább megőrzi saját eredeti gyökereit és kultúráját, és nem kíván a többségi társadalom részesévé válni.
Azok a politikusok és magukat civilnek nevező politikai aktivisták, akik a beáramló milliókat azzal a tévhittel kecsegtetik, hogy Európában ugyanabban a jólétben és ugyanolyan minőségű életet élhetnek majd, mint a kontinensen született embertársaik, eleve nem számolnak azzal, hogy milyen károkat okoznak, vagy ami még rosszabb – sokak esetében ez sem zárható ki –, hogy pontosan tudják, hogy a nemzeti identitás szétrombolásának az eszköze lehet, de integrációt nem eredményez.
2015-ben láthattuk, hogy a nyugat-európai elit a saját, önnön lelkiismeret-furdalását úgy próbálta mérsékelni, hogy „Willkommenskultur”-t hirdetett, de miután látható volt, hogy a társadalmak ilyen mértékben, ilyen gyorsasággal ezt a nyomást már nem bírják el – a szociális hálót túlterheli mindaz, ami történik, a többségi társadalom elégedetlenségét is kiváltja –, ezért az ötlet az volt, hogy jó lenne ezt a közép-európaiakra hárítani. És a „kicsikre” hárítani a felelősséget már csak azért is divatos, mert Közép-Európában még a társadalom többsége úgy gondolja, hogy saját maga kell, hogy arról döntsön, hogy kivel kíván együtt élni, és saját kulturális identitását meg kívánja őrizni, márcsak történelmi okokból is. 30 éve immáron, hogy szabadságban, demokráciában, jogállamban élhetünk, nem pedig egy kommunista diktatúra szorításában. A nemzeti önazonosságtudat jelentősége ebben a régióban összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Nyugat-Európa a második világháború után már szabadságban felnőtt államaiban.
Éppen ez az, ami ma Európán belül a legfőbb határvonalat jelenti. Mi pontosan tudjuk, hogy mit veszíthetünk: biztonságos, szabad és békés életet. Nekünk a jogállam nem üres politikai kategória, mellyel büntetni próbáljuk azokat, akik velünk nem értenek egyet, hanem valós jogi garanciákat megtestesítő fogalom. Aki saját bőrén tapasztalta meg a szovjet cenzúra mibenlétét, az tudja, hogy mit jelent politikailag korrektnek lenni. A kettő ugyan módszereiben különbözik egymástól, de mégis azt kell mondjam, hogy a főüzenetét tekintve ugyanaz. A kommunizmus alatt leírt szavak, kimondott igazságok nemritkán halálos következményekkel jártak. Manapság ennél finomabbak az eszközök, a helyzet nem ennyire tragikus, de abban biztosak lehetünk, hogy ha a fejlettnek nevezett és sokat vágyott nyugati világban bárki hangot ad saját, a mainstreamtől eltérő, a liberális mantrával ellentétes véleményének, akkor addig zaklatják, amíg közéleti tevékenységével fel nem hagy. Kétségkívül tehát a végső következmény nem ugyanaz, az életben maradás lehetősége az ma adott.
Az sem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások egyre pontatlanabbak, különösen azoknál a politikusoknál, akik Nyugat-Európában, és azoknál a politikai erőknél, amelyek Nyugat-Európában nem egyeznek a mainstream liberális gondolkodással, látjuk azt, hogy többszázalékos, sokszor a győzelemre kiható tévedések vannak, hiszen sokan már nem merik megmondani a közvélemény-kutatóknak a saját politikai preferenciájukat. A demokráciát dicséri, hogy a választófülkék magányában az emberek mégiscsak őszintén nyilváníthatnak véleményt. A 2016-os elnökválasztáson elkövetett súlyos közvélemény-kutatói tévedés, ami 8-10 százalékos különbséget mutatott a később vesztes elnökjelöltnek, az ebből adódóan nem is tévedés volt, hanem a társadalom egyes tagjainak önvédelme azzal a helyzettel szemben, amikor már a saját véleményük elmondásától is tartanak.
Aligha gondoltuk volna, hogy ez az időszak elkövetkezik. De sokan fejezték ki aggodalmukat Európáért, például Kohl kancellár utolsó esszékötetében azt írja, idézem: „Elfelejtettük volna, hogy Európa nyugati felében jó hetven éve békében és szabadságban élünk, demokráciával, emberi jogokkal, jogállamisággal, nagyobbrészt jelentős jólétben és szociális stabilitásban? Vajon már megfeledkeztünk arról, hogyan nézett ki a világ 1945-ben és hogy milyen sok jóban és mennyi boldogságban volt részünk Németországban és Európában? Elfelejtettük, hogy a béke és a szabadság – ez a történelem legfontosabb tanulsága – nem magától értetődő dolgok.” Úgy néz ki, hogy valóban, ezt sokan elfelejtették.
Marad számunkra a vigasz, hogy manapság igazi lázadás az, hogyha valaki konzervatív. Igazi lázadás, hiszen a normalitás lázadása és a konzervativizmus manapság kéz a kézben jár. Akik a hagyományos társadalmi modellekre, a család fontosságára hivatkoznak, azok ugyan a divatos eszmeáramlatokkal nehezen egyeztethetőek össze, de sokszor – főleg Közép-Európában – még társadalmi többségre tehetnek szert. Ha a lengyel elnökválasztás eredményét ennek fényében vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy szűk többsége még akár közvetlen összeütközés esetén is lehet a konzervatívoknak.
Úgy tűnik, hogy Magyarország és Közép-Európa ma sokkal inkább védett ezektől az ideológiai konfliktusoktól, mint Nyugat-Európa. De ne legyünk idealisták, hogyha nem szervezzük meg magunkat, hogyha nincsenek konzervatív közösségek, hogyha nincsenek élő konzervatív körök, akkor Magyarország is nyugat-európai útra térhet. És míg sok szempontból ez kívánatos – lássuk be a gazdasági erő, fejlettség, munkaszervezés olyan területek, ahol még tanulhatunk is – társadalmilag azonban semmi nem kell, hogy távolabb álljon a mai magyar konzervatív politikai gondolkodástól, mint a nyugat-európai konzervatív pártok története. Azt látjuk, hogy ez a küzdelem Európán belül zajlik. Az Európai Unió egységét akkor tudjuk megőrizni, hogyha ezekre a különbségekre mindenki tekintettel van, hogyha a társadalmi mérnökösködés Nyugat-Európában nem terjed ki a közép-európai régióra. Abban bízhatunk tehát, hogy az olyan összejövetelek, mint amilyen a mai konferencia is, hozzájárulnak ahhoz, hogy világosan meg tudjuk határozni: milyen szellemi és politikai küzdelmek vannak ma a világban, milyen céljaink lehetnek, és utána ehhez a célhoz – ahogy demokráciában szokás – többséget is tudjunk szerezni. Ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy legyen értelmiség, amely érti ezeket a folyamatokat, amely megvitatja azt, hogy az országnak mi szolgálja javát, és utána ezt bármilyen erővel szemben hajlandó képviselni.
Ehhez kívánok jó munkát a mai konferencián.
Köszönöm szépen a figyelmet!
Gulyás Gergely
Miniszterelnökséget vezető miniszter
Államépítés a XXI. században – A magyar állam karaktere
A rendszerváltoztatás utáni két évtized legfontosabb tanulsága, hogy akkor lehet valóban hatékony államot építeni, ha azt a sajátos nemzeti karakter mentén tesszük. Bebizonyosodott, hogy – szemben azzal, amit a neoliberalizmus doktrínája állít – szükség van a hatékony és erős államra a világ legnagyobb kihívásainak kezelésére. Világossá vált ugyanakkor az is, hogy a liberális demokrácia analóg másolásra épülő stratégiájával szemben a nemzeti jellemzők szerint felépített intézményi kombináció vezet sikerre. A magyarságot sajátos, ám jól körülírható karakterrendszer jellemzi. A 2010 utáni kormányzás legfontosabb célja, hogy ezen nemzeti karakterre alapozva építse fel a magyar államot.
A neoliberális doktrína az állam képességeinek leépítését célozza
A kelet-közép-európai rendszerváltoztatások után egyre elfogadottabbá vált az a nézet, hogy nincs szükség erős államokra. Ez a nézet alapvetően abból a neoliberális doktrínából fakadt, amely szerint az állam nem a megoldás, hanem a probléma része. A korszak számos vezető közgazdasági elméje állította, hogy az erős állami kompetenciák visszafogják a gazdasági fejlődést. Az erős intézmények pedig nagy költségvetésű, de nem hatékony intézmények. A rendszerváltoztatások utáni nagyjából két évtizedet egy alapvetően paranoid felfogás jellemezte, hiszen miközben a neoliberális doktrína elvetette az erős állam fontosságának eszméjét, a kelet-közép-európai országokban, a posztszovjet államokban, majd Afganisztánban és Irakban a nemzetközi rendszer hegemón hatalma, az Egyesült Államok erőteljesen támogatta az államépítés folyamatát. Az ezen két évtized alatt lezajlott államépítési folyamatok tehát kívülről vezéreltek voltak, és az államépítés folyamata egyet jelentett a liberális demokrata modell exportjával, amely modell – paradox módon – a gyenge állami kompetenciák fontosságát hirdette.
Az erős állam képes hatékonyan kezelni a világ legfontosabb kihívásait
A fent leírtakat Francis Fukuyama is érzékelte. Fukuyama munkásságát számos okból lehet kritikával illetni, de egy sajátos értéket nem lehet elvitatni tőle: mindig tökéletesen rezonált az adott korszellemre, a politikatudomány problémaköreinek változására. 1990-ben még fennen hirdette a történelem végét és a liberális demokrácia győzelmét, s az államok sikerének zálogát ezen berendezkedés átvételében látta. Majd a 2000-es évek első felében jól érzékelte, hogy a gyenge állam modelljét hirdető minta átvétele ellentmondásos államépítési folyamatokat eredményez. Hiszen ha a neoliberális doktrínából építkező liberális demokrácia az államépítéssel szemben foglal állást, akkor éppen a liberális demokrácia átvétele akadályozza az eredetileg célként kitűzött államépítést. Fukuyama 2004-ben már hitet tett az erős intézmények mellett. Az Államépítés című könyve bevezetőjének első mondatában megfogalmazza:
„Az államépítés új kormányzati intézmények létrehozását és a meglévők megerősítését jelenti. Ezért mostani könyvemben amellett érvelek, hogy az államépítés a globális közösség egyik legnagyobb kihívása és legfontosabb feladata, mert gyenge vagy egyenesen bukott államok a világ legsúlyosabb problémáinak forrásai, kezdve a szegénységtől az AIDS-ig, a drogokig és a terrorizmusig.”
Fukuyama szerint tehát az államok azok, amelyek az egyes válságtüneteket érdemben kezelni tudják, ezért világszerte erős államokat kell kiépíteni. Az intézményi átvételt viszont továbbra is alapvetőnek tartja. Véleménye szerint ugyanis ugyanazon intézményeket kell létrehozni minden országban, homológ feltételek mellett, így vihetőek sikerre az országok. Egy évvel későbbi, Nation-Building, azaz Nemzetépítés című könyvében már amellett érvelt, pontosabban afölött kesergett, hogy míg anyagi erőforrásokat könnyedén el tudunk juttatni egy-egy országba, addig egyáltalán nem tudjuk, hogy miként lehet intézményeket átültetni. A 2010-es években, közelebbről a 2014-es Politikai rend és politikai hanyatlás című művében már arról írt, hogy minden államnak meg találnia azt az intézményrendszert, az intézmények sajátos kombinációját, amely saját sikeréhez leginkább hozzájárulhat.
Mekkora pálfordulás, röpke 25 év alatt! Ez a homlokegyenest ellentétes álláspont mutatja, mennyire sikertelen volt a liberális demokrácia exportja 1990 után. Joggal merül fel a kérdés: vajon miért?
Csak a sajátos nemzeti jellemzők figyelembevétele mellett lehet sikeres az államépítés
Babits Mihály a következőket írta 1939-ben, Szekfű Gyula Mi a magyar? címet viselő tanulmánykötetébe:
„A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható.”
Akkor egy másik terjeszkedő nagyhatalom, a Harmadik Birodalom politikai exportja fenyegette a magyar államot.
Babits éles szemmel látta meg, hogy egy állam akármilyen mintát vegyen is át, nem lehet sikeres, ha a minta nem illeszkedik az adott országhoz, mert a túlzott mintaátvétel leszoktatja a polgárokat és az elitet a gondolkodásról. Hiába kapják készen akár a lehető legjobb politikai rendszert is, nem lesznek képesek működtetni az államot, ha nincs önálló világlátásuk, magyarázó elméleteik és narratívájuk. Ez történt térségünkben és Magyarországon is 1990 után. A mintaátvétel leszoktatta a magyar politikai, tudományos és kulturális elitet arról, hogy gondolkodjon. Nem volt önálló helyzetértékelésünk, nem volt önálló narratívánk, nem voltak önálló céljaink. Ilyen értelemben nem csoda, hogy a liberális demokrácia mintaátvétele sikertelen volt.
De ez nemcsak a rendszerváltoztatás időszakára igaz, hanem a magyar történelem előző több száz évére is. Mivel Mohács után Magyarország szuverenitása folyamatosan korlátozott volt, a magyar elit egyszerűen elszokott attól, hogy a sajátos magyar államiságról, a sikerhez szükséges peremfeltételekről gondolkodjon. Ehelyett a gondolkodásunkat a szuverenitás korlátozása elleni küzdelem kötötte le, ami teljes mértékben érthető is. Hiszen a három részre szakadt Magyarországon a legfontosabb cél az volt, hogy az oszmánokat kiszorítsuk a Kárpát-medencéből, az 1848-as szabadságharc idején a Habsburgokkal kellett szembeszállni, 1956-ban pedig a szovjeteket kellett távozásra bírni. Ennek a több száz éves örökségnek a tükrében a magyar elitnek újra kell tanulnia az önálló stratégiaalkotást.
Fotó:Orbán Balázs facebook
Más okai is vannak annak, hogy a magyar mintaátvétel nem működött. Ezek az okok a liberális demokrácia rendszerének államszkeptikus sajátosságaiból következnek. Egy már eleve számos kihívással küzdő országnak kellett egykor alapvetően gyenge intézményeket átvennie. Ez számos anomáliát szült. A liberális demokrácia rendszere tagadta a nemzeti érdek létét, és nem tudott közösségekben gondolkodni. Nem volt képes sem a közösségi vagyont megvédeni, sem pedig szociális biztonságot teremteni, miközben az államot is eladósította.
A liberális demokrácia anomáliái világszinten is jelentkeznek. A liberális demokrata államok a bevándorlók jogait védik saját polgáraik jogai helyett. Nyugaton egyre csökken a társadalmi mobilitás, eltűnik a középosztály. A fiatalok kilátásai rosszabbak, mint szüleik egykori kilátásai, ami a modern világ történetében példátlan. Mindezt tetézi, hogy a multinacionális vállalatok rátelepszenek a politikai döntéshozatalra. A haladó baloldali erők pedig éppen a modernitás vállalt értékeit számolják fel: a szólásszabadságot és a véleménypluralizmust (lásd: BLM, Antifa).
Hazánkban a 2010 utáni kormányzás alapvetően azt a célt tűzte maga elé, hogy új alapokra helyezze az államépítést: a magyar államon rajta kell lennie a „Made in Hungary” pecsétjének.
Fukuyama két feladatkörre osztja az államépítés folyamatát: az újjáépítésre és a fejlesztésre. Az újjáépítés számos területet érintett: a közpénzügyek rendbetételét, a hitelekből élés felszámolását (IMF, államadósság, adóbevételek), a szociális biztonság megteremtését (munkaalapú társadalom, rezsicsökkentés), a közrend megteremtését, a demokratikus normák helyreállítását (Alaptörvény), a nemzeti tőke megerősítését, a demográfiai programot, a társadalmi igazságtalanságok kezelését (devizahitelek), a munkalapú társadalom felépítését és a nemzetegyesítést.
A stratégiaalkotáshoz tudnunk kell, hogy kik vagyunk és mit akarunk. A magyar stratégia így arra is keresi a választ, hogy a társadalom miként vélekedhet önmagáról, mit gondolhat az emberről, és végezetül saját történelmi tapasztalatai alapján mit gondol magyar sikernek. Az önazonosságot biztosító sarokpontok mentén lehet feltérképezni a geopolitikai környezetünket, felismerni azokat a világban zajló folyamatokat, amelyek hatással lesznek térségünkre, valamint a magyarságra és a magyar államra.
A magyarokat sajátos nemzeti karakterkészlet jellemzi
Kiindulópontként érdemes áttekinteni, hogy mit is mondtak a magyarságról korábban a magyar gondolkodók és más nemzetiségű irodalmárok, történetírók, bölcselők. A magyar és a világirodalom számos munkája is arról ad számot, hogy a magyarok szabadságszeretőek. A magyarok szabadságszeretete történelmileg a társadalom minden rétegét áthatja. Megtalálható a nép egyszerű gyermekei között, a kis- és középnemesség tagjaiban, valamint az egész nemzet szabadságáért oly gyakran síkra szálló főnemesek soraiban egyaránt. Ennek ellenére a magyarság sosem kereste a bajt. Szabadságszeretete összeforrt a nyugalom és a háborítatlanság iránti vággyal, a saját otthonában megélt biztonság érzésévél.
Ahogyan az elismert irodalomtörténész, Eckhardt Sándor is írja, a magyar művészetet átjáró „csikós, betyár, huszár, csárdában mulatozó paraszt visszatérő típusai” a magyar szabadságvágy megnyilvánulásának. Eckhardt szerint a magyar puszta, az alföld romantikája is egyértelműen a magyar szabadság szimbóluma. A jogaihoz konokul ragaszkodó kisnemesség, a „hétszilvafások” szintén ezt a szabadságeszményt testesítik meg. Nem véletlen az sem, hogy több külföldi utazó is úgy írja le a magyarokat, mint olyan népet, ahol a parasztok és a szegények is úrnak érzik magukat. Az ismert 19. századi svájci író, Victor Tissot például a magyarokat büszke népnek írja le, amely a szabadság lelkes híve, és ahol a parasztok méltósága és önérzete az arisztokráciáéhoz hasonlítható. A magyarok szabadságszeretete annyira erős, hogy Zolnai Béla irodalomtörténész és nyelvész még a magyar nyelv különlegességét is annak szabadságából vezeti le. Véleménye szerint a „magyar nyelv individuális behatásokra igen fogékony és – a szabadság elvénél fogva – nem merevedik kollektív hagyományba. Ebből a szabadságelvből folyik a magyar nyelv hallatlan gazdagsága szavakban, formákban. A szabadságszeretet természetesen Szent Istvánnal és a magyar államiság megjelenésével átalakul, elválaszthatatlan elemévé válik a magyar föld és a Kárpát-medence szeretete. Ismét Szekfű Gyula megfogalmazásával élve: „A nomád és félnomád magyar szabadságszeretete csak a nemzetségek és törzsek szokásjogától őrzött, védett életet és még legföllebb a törzs nyári füves legelőit, folyókmenti téli tartózkodási helyét szerette szabadnak látni; még a kalandozások korának magyarja sem zárta le határait, hogy azok mögül minél gyorsabban kitörhessen a gazdag nyugati vagy bizánci tájakra, melyekből élt és reájuk szinte éppúgy szüksége volt, mint saját szállásföldjeire. Szabadságszerető hajlama és gyakori szabadságharcai ellenére a magyar nem tekinthető kifejezetten lázadó népnek. A törzsi jog fontosságára is alapozva a magyar sosem lázadt, hanem csak azt védte, ami az övé: a saját jogait és alkotmányát. Ahogyan Babits Mihály is megfogalmazza: „Lázadónak mindig csak ellenségei nevezték, ő maga sohasem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet.
A magyar szabadságszeretet szorosan összefügg a magyar vitézséggel, amely azonban mindig a haza és sokszor Európa védelmében nyilvánult meg. A magyar uralkodók többsége nem volt hódító. A Kárpát-medencét természetes határok védik, és a magyar uralkodók hódításaik során minden esetben meg is álltak e természetes határoknál. A középkori királyok horvát és balkáni hadjáratai sem a hódítást célozták, hanem a délről nyitott Kárpát-medence védelmét, illetve a Bizánccal, majd később az Oszmán Birodalommal szembeni ütközőzóna kialakítását. Amikor pedig a magyar trónra idegen királyi családok sarjai ültek, a magyar nemesség jellemzően nem támogatta azok hódító szándékait.
A magyarok jellemzően kritikusak az idegen eszmékkel szemben. A forradalmak és szabadságharcok sosem idegen eszmék bűvöletében, hanem a magyar jog és alkotmányosság elveinek érvényesítése érdekében szerveződtek. Az új, „importált” eszmék kipróbálása ugyanis olyan kísérletezés, amely könnyedén balul sülhet el. A magyarság szinte minden esetben a maga képére formálta a nyugati eszméket is, és csak azok tudtak valóban sikeresek lenni, amelyek tiszteletben tartották a magyarok jogait, vagy segítették azok megtartását. Talán a legjobb példa erre a reformáció, amely amellett, hogy sajátos magyar színt kapott, a török hódoltság alatt a magyar szabadságeszme letéteményesévé vált.
Babits Mihály úgy látja, hogy a magyarokat nem jellemzi a germán népekre jellemző világpolgárság. A magyar szerinte alapvetően nem akar érvényesülni a világban, mert „nem igen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket”. Ennek is köszönhető véleménye szerint, hogy a magyarság számára kiemelt fontossága van a családnak, és a családiasságnak komoly hagyománya van a magyar irodalomban, különösképp Petőfi Sándornál. „Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél.” Még a magyar mesék is ezt a világfelfogást erősítik. A magyar hősöket, mint például János vitézt, csak a kényszer viszi külföldre, de a kalandok letelte után végül mégis visszatér otthonába. Babits szerint: „a vándorló iparoslegények nem a magyar faj típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat”.
A magyar ember egyszerre nyugati és keleti. A magyarság sajátos földrajzi helyzete és történelme miatt a múltban és a jelenben is a keleti és nyugati civilizáció határterületén foglalt helyet. Ennek köszönhetően ezeréves történelme során szinte folyamatosan megfogalmazódott az a nagy kérdés, hogy mit válasszon: Keletet vagy Nyugatot? Magyarország a honfoglalástól kezdve szervesen együtt élt Európával, osztozva annak sorsában. Megéltük Európa szellemi és művelődési fejlődésének minden mozgalmát és korszakát a gótikától a reneszánszig, a reformációtól a felvilágosodásig. De különálló, bizonyos mértékben elzártabb földrajzi helyzetünk és Európa többi népétől való különbözőségünk folytán mindazt, amit Európától átvettünk, amit Európa sorsából megéltünk, sajátos nemzeti formákban éltük meg.
Bibó István a magyar történelmet egy háromfázisú mozgás képleteként fogta fel. Bibó szerint a magyarság ezeréves történelme során folyamatosan a Nyugat és a Kelet között mozgott. Szűcs Jenő ezzel szemben amellett érvel, hogy régiónknak létezik egy saját civilizációja, ez a „kelet-közép-európaiság” eszméje. Szűcs szerint Európa nem kettő, hanem három régióból áll, és a Nyugat és Kelet közé beékelődve létezik az önálló múlttal és társadalmi szerveződésekkel rendelkező Kelet-Közép-Európa is. Érzékletes példa a XII. században a második keresztes hadjárat során hazánkba érkező Freisingi Ottó püspök leírása is. A nyugati feudalizmus merev struktúráihoz szokott püspök megdöbbenve ír arról, hogy a magyar urak leülhetnek a király jelenlétében, és az ország dolgait megtárgyalják vele. Ebből a különleges magyar feudalizmusból következik Teleki Pál szerint a szintén sajátosan magyar Szent Korona-tan is. „A királyság ilyetén kifejezője és lassankint jogi alapja: a Szent Korona tana. Ez sem keletkezik valamely meghatározható, bizonyos időpontban hozott törvényből, hanem a természetesen kialakuló és megerősödő hagyományon alapszik”.
A magyarok egyszerre megosztottak és egységesek. Mindannyiunk tapasztalata, hogy mi, magyarok, ha ketten leülünk beszélgetni, egyből háromféle álláspontot alakítunk ki egymással szemben. Éppen ezért nem szabad megijedni a politikai vitától. Amikor a magyar stratégiai jövőképről gondolkodunk, akkor elkerülhetetlen a polarizáció és az egymással szemben álló politikai diskurzus. A magyar történelem és a politikatörténet tele van ilyen parázs vitákkal. Gondoljunk csak Széchenyi és Kossuth vitájára vagy éppen a két világháború közötti időszakra. Tehát ez a típusú megosztottság mindig is velünk lesz. A lényeg az, hogy – ez pedig a magyar állam sikerének kulcsa is – a főbb megállapításokban egyet tudjunk érteni.
A magyarság duális természete Ravasz László református püspök szerint jól látható abban, hogy éppen a katolikus és református vallás lett ennyire meghatározó a magyarság körében. „Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar nép szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel. A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erő teljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, az idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpát övezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre.”
Teleki Pál szerint minden történelmi hányattatás ellenére a magyarok mindig is nemzetükhöz voltak a leghűségesebbek. „A vallási és más ellentétek ellenére a nemzeti érzés és ‘az egy államhoz: a szent korona birodalmához való tartozás érzése állandóan fennmarad, sőt a legfőbb érzés marad és a török kiűzése után az egységnek minden további nélkül való természetes folytatására vezet.” Babits Mihály szintén úgy látja, hogy a magyarság minden etnikai és felekezeti sokszínűsége ellenére egységes és oszthatatlan nemzetet alkot. „A magyar kevert faj, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából. Ekként lett egységesebb és mégis sokszínűbb sok más népnél, lelkében s a lelkét kifejező kultúrában is.”
A magyarság történelmében kiemelt szerepet játszik a kereszténység. Magyarország az államalapítástól kezdve a nyugati kereszténységet tekintette a legfontosabb azonosulási keretnek. A kereszténység a magyar politikai gondolkodás korszakokon átívelő alapköve, a magyar állam újraszervezésének mindig is kulcseleme volt. Bár ma természetesen hitéleti szempontból mindenki a legteljesebb szabadságot élvezi, ezen örökül kapott alapoktól nem lehet eltekinteni. Éppen ezért a magyar nemzet csak akkor lehet sikeres, ha társadalmunk alapjait a kereszténységre és a nemzetre mint közösségre építjük fel.
Klebelsberg Kunó szerint a kereszténység volt az az erő, amely a legnagyobb nemzeti katasztrófák idején a megújulást jelentette. Így ír erről: „A török háborúkban és Rákóczi szabadságharcában vérszegénnyé vált nemzet maga kezdetben gyenge volt a regeneráció nagy feladatának megoldására. Először a katholikus egyház jött segítségére. Egyik nagy nemzeti egyházunk, a református, az előző korszakban, a nemzet önvédelmi és szabadságharcaiban bizonyult államfenntartó tényezőnek.” Kornis Gyula pedig ekként vélekedik ugyanerről: „A nemzeti-politikai nevelést tehát elsősorban az biztosítja, ha a keresztény vallásos érzület is áthatja. Történelmünk folyamán a nemzeti egyúttal keresztényt is jelentett. A magyar államnak keresztény államnak kell lennie, azaz a nemzet keresztény erkölcsének és szokásainak fönntartásán őrködnie kell. A krisztianizmus az, amely a hagyományos keresztény világnézet uralmától, a valláserkölcsi nevelés fokozott erejétől várja a szilárd társadalmi rendet és boldogságot.”
A sajátos magyar karakter határozza meg az államépítés peremfeltételeit
Összességében tehát a történelem során formálódott és rögzült magyar karakter határozza meg, hogy milyen sajátos peremfeltételeknek kell megfelelnie egy sikeres magyar államnak. A vonatkozó stratégiaalkotás során tehát a következő hat fő pontot kell figyelembe venni:
– A magyarok szabadságszeretőek, ez pedig a társadalom minden rétegére jellemző. A szabadság szeretete egyet jelent a háborítatlanság igényével. A történelem bizonyítja, hogy a magyarok soha nem voltak kifejezetten lázadó nép. Határozott – akár katonai – fellépést elsősorban a szabadságszeretet, vagyis a saját jogaiknak és szuverenitásuknak védelme indokolt.
– Mindez összefügg a hódítás nélküli vitézséggel. Ezt jól mutatja, hogy a különböző történelmi korszakokban érvényes geopolitikai gondolkodás és a katonai doktrína is elsősorban az ország, illetve Európa védelmét helyezte a középpontba. Az expanzív külpolitika – tehát a területi hódítások – soha nem volt jellemzője Magyarországnak.
– A magyarok mindig fenntartással viseltettek a külföldi ideológiákkal szemben. Jól mutatja ezt, hogy az elmúlt évszázadok forradalmai és szabadságharcai kizárólag a magyar alkotmányosság érvényesítése szellemében zajlottak.
– Magyarország földrajzi helyzeténél fogva kulturálisan is a Nyugat és a Kelet határterületén feküdt. Bár a történelem elsősorban a Nyugathoz kötötte, számos egyéb hatás is érte. Éppen ezért a magyar társadalom minden kulturális és szellemi eredményt a sajátos kontextusában értelmezett, és ennek megfelelően át is dolgozta azt.
– A magyarok magyar társadalom belső dinamikáját mindig is sajátos kettősség jellemezte: egyszerre megosztott és egységes is. A magyar emberek képesek arra, hogy éles politikai vitákat folytassanak, a legfontosabb nemzeti alapkérdésekben viszont mindig konszenzuálisak.
– Az államalapítás óta a magyar politikai gondolkodás legfontosabb keretét a kereszténység jelentette. A magyar történelem kritikus szakaszaiban a történelmi egyházak pedig mindig szerepet vállaltak a nemzeti egység megőrzésében.
Magyarország számára mostanra minden feltétel adottá vált ahhoz, hogy valóban szuverén módon alkothasson stratégiát. A jövő nemzedékek így nem kényszerülnek elődeik helyzetébe, hiszen már nem a szuverenitás visszaszerzésének módján kell gondolkozniuk, hanem megnyílt a lehetőség a sajátos magyar jövő tervezése előtt. Ezen munka során fontos figyelembe venni a múltat, s így érdemes a tervezés során mindig figyelni a magyarság sajátos karakterjegyeire. A magyar jövő ugyanis csak „Made in Hungary pecséttel” jóváhagyva születhet meg.
Orbán Balázs
a Miniszterelnökség miniszterhelyettese
A szöveg a XXI. Század Intézet „Mozgásban – Kultúrharc a XXI. században” című konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.
Az amerikai modell bukása? – Most múlik pontosan
Hogyan is képzelhette a Nyugat és velük mi is, hogy a bipoláris világ egyik felének kimúlása csak a mi világunkat tünteti el, az övéket pedig változatlanul hagyja? Miért hitték, hittük, hogy csak és kizárólag nekünk kell változtatnunk és változnunk? És hogy ez a kényszer rájuk nem vonatkozik? Mi, vesztesek elvégeztük a házi feladatunkat, és kettős tapasztalattal a tarsolyunkban nézünk szembe az új század kihívásaival. Igaz, hogy a veszteseknek mindig könnyebb dolguk van, mert elbuktak, és ez egyértelműen tudatja velük, hogy mást és másképp kell csinálniuk.
A győztesek azonban azt hihetik, hogy ők mindent jól csináltak, ezért is lettek győztesek, nincsenek tehát változtatáskényszerben. Ez azonban csak káprázat! Mégis önhitté és felfuvalkodottá tette a Nyugatot. Elzárkózott a mi tapasztalataink megismerésétől, és most tehetetlenül vergődik marxista szélsőbalos elitje szorításában. A XX. század végének nemzeti megújulását, ami nekünk erőforrás és kovász, megmondóik, politikusaik nemcsak elutasították, de meg is bélyegeztek minket miatta. Helyette azonban semmit nem tudtak adni, és a szemünk láttára foszlik szét mindenük, amijük még maradt, ami közösséggé kovácsolhatná őket. Egyre kisebb darabokra hullanak, és már csak az egymás elleni fenekedésükben érhető tetten, hogy valaha összetartoztak.
Faji és szexuális kisebbségeik törnek egyeduralomra és kényszerítik a többséget meghátrálásra, sőt meghunyászkodásra. Mindent, ami közös gyökérzet, büszkeségpont, egyesítő kulturális érték volt, elutasítanak és lejáratnak. Emellett egyre erőteljesebb bolsevik egyenjogúsító retorikával lépnek fel. A Nyugat és benne az Egyesült Államok a szemünk előtt varázstalanodik el, veszíti el maradék tekintélyét. Ellenálló képességét kikezdte, sőt lenullázta az a megmondóelitje, amelyik elvette, kigúnyolta és nevetség tárgyává tette a hivatásába vetett hitét.
Amerika nem a bátrak és a szabadok földje többé. Ott is, ahogy a többi nyugati országban is, egyre kisebb területre zsugorodik a szólás- és véleményszabadság. Gyűlöletbeszéd-törvényekkel, Facebook- és Twitter-cenzúrával korlátozzák a politikailag korrekttől eltérő véleményeket, kiközösítés, állásvesztés jár minden rossz szóért, mozdulatért. Visszamenőlegesen is. Nincs kegyelem. Meghurcolnak mindenkit, aki eltér ennek a balliberális megmondóelitnek az egyre agresszívebb kisebbségeket kiszolgáló, egyre rigorózusabb kánonjától.
Hú, de félnek az illiberalizmustól
2020. július 7-én több mint 150 nyugati értelmiségi intézett nyílt levelet saját magához, társaikhoz, egykori és jelenlegi munkatársaikhoz Levél az igazságról és a nyílt vitáról címmel. Az aláírók a miheztartás végett már az első bekezdésben elhatárolódnak Trump elnöktől és az illiberalizmustól. Olyan büszke lettem! „Az illiberalizmus erői egyre erősödnek a világban, és hatalmas támogatóra találtak Donald Trumpban, aki a demokrácia igazi veszélyeztetője.” Így.
Vannak még a szélsőjobboldali erők is, akikkel szemben folyamatosan harcolni kell, és aztán a szólásszabadságot veszélyeztető erők, amelyek cenzúráznak, türelmetlenek, kirekesztenek, erkölcsi felsőbbrendűséget és tévedhetetlenséget tulajdonítanak maguknak, és ennek birtokában ellehetetlenítenek másokat. Intézményi vezetők pánikreakcióként büntetnek, tanárokat tiltanak el, egzisztenciális félelmet keltenek az írástudókban.
Vajon kik csinálják ezt? Miért nem adnak az aláírók eligazítást arról, hogy ezek kik? Kik csinálják ezt? A jeles neoliberális és balos aláírók felszólamlásából ez az el nem hanyagolható körülmény valahogy nem derül ki. A Black Lives Matter szervezetre még csak nem is utalnak, ahogy az Antifákra sem.
Úgy látszik, arra már nem futotta a bátorságukból, vagyis civil kurázsijukból, hogy néven nevezzék azokat, akik térdre kényszerítik rendőreiket, behódolásra értelmiségi elitjüket, vagyis őket magukat. Akik megtámadták történelmük és kultúrájuk összes emblematikus alakját. Pedig évezredes tapasztalat mondatja velem, hogy tele gatyával harcba indulni nem sok sikerrel kecsegtet. Ha még néven sem merik nevezni azt, aki ellen harcolni akarnak, akkor a küzdelemben biztosan alulmaradnak.
Nem lesz elég helyettük Orbán (!) és Trump vudubábuját szurkálni, mert látatlanban megmondom, hogy nem találnak senkit sem a BLM, sem az Antifa aktivistái között, sem a köztereiket eluraló dühösek között, aki tudná, hogy mi az az illiberalizmus, de ha tudná is, törődne vele. Az aláírók között van néhány számunkra is ismert név is. Anne Applebaum, Margaret Atwood, Noam Chomsky, Francis Fukuyama, Michael Ignatieff, Garri Kaszparov, Kati Marton, J. K. Rowling, Fareed Zakaria.
Rowling, a Harry Potter-könyvek, -filmek világhírű írónője azzal húzta ki a gyufát és fordította maga ellen könyveinek szerkesztőit és kiadóját, filmjeinek színészeit és a többi haladót, hogy azt állította: a nők menstruálnak. Hál’ istennek nálunk ehhez magyarázatot kell fűzni. A nyugati haladók szerint ugyanis egy ilyen kijelentés transzellenes, megbélyegzi azokat a nem nőket, akik szintén szeretnének menstruálni vagy valami ilyesmi. Pontosan én sem értem. Bár a Brian életében van utalás a nejlonszatyorra, amit akkor igen szórakoztatónak találtam, és nem vettem komolyan. Pedig prófécia volt.
Álljon itt egy másik példa is. 2017 novemberében Budapesten beszélgettem Anne Applebaummal, aki arról oktatott ki, hogy tévedek, amikor az amerikai egyetemeken uralkodó cenzúrázókat, a trigger warningot és a safe space-eket leszólom, mert ezeknek semmilyen jelentőségük nincs. Ezt csak egy marginális kisebbség csinálja, amit én eltúlzok. Jelentem, nem túloztam el.
Csak rendelkeztem, rendelkezünk azokkal a tapasztalatokkal, amelyeknek a birtokában be tudtuk azonosítani, hogy milyen irányba mennek Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban a dolgok. Ők azonban akkor még tagadásban és visszatámadásban voltak. Mindenekelőtt azért, mert még mindig nem képesek arról a kulturális imperializmusról lejönni, amivel térségünket és benne minket kezelnek. A más „fajúakat” már nem merik kioktatni, lekezelni, már csak mi maradtunk meg nekik, fejletteknek, civilizációs célpontként, mert mi fehérek vagyunk, tehát újabban alsóbbrendűek, ezért rizikó nélkül oktatgathatnak minket. Van is miről, hiszen az előbb ismertem be, hogy még a „gender”, illetve „transzkérdés” lényegét sem tudtam felfejteni. Hetven éven keresztül abban éltünk, hogy a „fajok” kifejezés értelmetlen, hogy az emberi nem egy faj, tehát legfeljebb fajták vannak. Most hirtelen mégis kiderült, hogy nemhogy vannak fajok és van faji kérdés, hanem ez ural és ír felül mindent.
Fotó: MH/Purger Tamás
A megmondóelit félni kezdett
A 150-ek levele azt bizonyítja, hogy a ballib értelmiségiek egy része megijedt. Fél, sőt retteg! Az agresszív, gyújtogató csőcselék tobzódása két tűz közé szorította őket. Félnek, hogy kánonállító és ellenőrző jogosultságuk kicsúszik a kezükből. Sokáig abban bíztak, hogy ők majd jól megússzák! Hiszen mindig is csodálták a terroristákat, az erőszaktevőket! Izgalmi állapotba jöttek a Baader–Meinhof-csoport vagy a Vörös Brigádok gyilkosaitól! Che Guevara, Trockij, Mao még mindig ikonoknak számítanak a köreikben. Mert a vér, a mások halála és szenvedése még mindig reménnyel tölti el őket! Azzal a reménnyel, hogy eljön végre a forradalom, amiről mindig is álmodoztak, amire mindig is életük nagy kalandjaként gondoltak, de ami érdeklődés hiányában nem tört ki sem 1968-ban, sem 1989-ben.
Illetve 1989 győztes antikommunista forradalmai ugyan kitörtek, de azok nem az ő forradalmaik voltak. Sőt! Azok a mieink voltak. És pont az olyanokat győztük le bennük, mint amilyenek ők! Nem maradt a számukra más, mint a hit abban, hogy majd most, 2020-ban átélhetik végre, részük lehet végre abban az Igazi Forradalomban, amire egész életükben vártak! Ez lesz az a végső harc, ami most már tényleg megvalósítja azt a tökéletes társadalmat, amit eddig valahogy soha nem sikerült. De ezúttal sikerülni fog!
A liberalizmus nálunk igen hamar, már a kétezres évek elejére szitokszóvá vált, mert egyet jelentett az elitnek azzal a részével, amelyik sportot csinált az önlenézésből és a Nyugat kritikátlan majmolásából. Egyet jelentett a rendszerváltoztatás elárulásával, a kommunistákkal való összebútorozással, a fennhéjázó teljesítményképtelenséggel, az ország kiárusításával, a megszorító intézkedésekkel, a kulturális és tudományos diskurzus kisajátításával. Viselhetetlenekké váltak.
A nómenklatúra folytonosságát képviselő posztkommunisták legalább önazonosak voltak. Azok voltak, amik. De a liberálisok azt a látszatot akarták kelteni, hogy ők a nyugatos felhatalmazottak, akiknek az a hivatásuk, hogy a fényre vezessenek bennünket. De mostanra, mint a villám felizzásának pillanatában, pontosan látjuk a tájat, a terepet! Ebben az éles fényben a nyugati liberalizmus XXI. századi arcának minden vonása kirajzolódik. Ez a mai liberalizmus már nem az a liberalizmus, ami egykor volt. Amivé lett, nem vonzó, sőt taszító. Nem szabadságpárti, hanem szabadságellenes. Nem toleráns, hanem kizárólagosságot követelő. Ennek a liberalizmusnak a vonzereje, ahogy a kommunizmusé is, megszűnt, nem maradt belőle más, mint egy kiüresedett dogmahalmaz.
Kultúrharc kell
Ezért, kedves barátaim, kultúrharcot kell folytatnunk! Mert a ma haladói el akarják venni tőlünk mindazt, ami a miénk, amire büszkék vagyunk, ami azzá tett minket, amik vagyunk. Mi nem adjuk a hőseinket, nem adjuk gondolkodóinkat, tudósainkat, íróinkat! Sőt a magunkénak tekintjük a Nyugat egykori nagyjait is. Mert a múlt minden sikeréért, dicsőségéért, hibájáért, kudarcáért megküzdöttünk, megdolgoztunk. Mi mindenből tanultunk, mindentől gazdagodtunk. És ez a sok kincs mind a miénk. Hogyha az ő kezeikből kifolyik, ha ők egyenként eldobálják, tengerbe hajigálják őket, mi lehajolunk értük, sőt kihalásszuk őket. Becsben tartjuk és megőrizzük mindegyiket. Végvárai leszünk az európai kultúrának!
2017-es tusványosi beszédében Orbán Viktor Európa és benne térségünk helyzetét elemezve emlékeztetett arra, hogy míg a rendszerváltoztatás után készek voltunk arra, hogy teljes hasonulással igazodjunk a Nyugathoz, addig mára a saját utunkat akarjuk járni. Ezért tartotta Trump megválasztásánál és a brexitnél is fontosabbnak a V4-ek megerősödését. A tényt, hogy térségünk a világpolitika térképére is felkerült, Orbán szerint mindennél jobban bizonyította, hogy míg a frissen megválasztott Obama elnök az első jelentős beszédét Kairóban mondta el, addig Trump Varsót választotta. Itt mondta azokat az elhíresült mondatait: „A Nyugatért folyó harcunk nem a harcmezőn kezdődik, hanem az elménkben, az akaratunkkal és a lelkünkkel. Szabadságunk, civilizációnk és fennmaradásunk a történelem és az emlékezet kötelékein múlik.”
Orbán Viktor – 2017-ről beszélek – kitért a ma már teljes vértezetében előttünk álló kultúrharcra is, és hangsúlyozta, hogy kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy nép etnikai összetételének a megváltoztatása együtt jár kulturális identitásának a megváltoztatásával. Nyugat-Európa nagyvárosaiban naponta szembesülünk az etnikai változások kulturális hatásaival. Orbán már akkor, 2017-ben egyértelművé tette, hogy „27 évvel ezelőtt itt Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk. Most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” És ez múltunk megőrzésére kötelez bennünket.
Ne akarja tehát a Nyugat átnyomni hozzánk megosztó, megfosztó ötleteit. Hagyjanak minket békében, hogy mi is békében hagyjuk őket! Nekünk nincs szükségünk genderelméletre, transzozásra! A mi nyelvünk több mint ezer éve gendersemleges! Nem vesszük át tőlük a faji szemléletet, mert ahhoz nekünk semmi közünk. Amerika és Nyugat-Európa dolgozza fel a saját múltját, ha tudja, ahogy tudja, de ne akarja ránk oktrojálni a saját problémahalmazát, mert pont semmi közünk hozzá. A mi múltunkkal majd mi foglalkozunk, a magunk módján! Arrogáns felsőbbrendűségüknek nem maradt semmi alapja. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, sőt mindent megteszünk az ellenkezője érdekében!
Saját utunkat járjuk
Látjuk az új Amerikát, ahol Salem szelleme virulensebb, mint valaha. A rabszolgatartó, gyarmatosító múlt bosszúért lihegő megalázottjait, akik a fehérekben nem testvéreiket, hanem ellenséget és bűnöst látnak. Ezek a BLM-aktivisták már nem Martin Luther King feketéi. Nem a meritokráciával, vagyis a teljesítményükkel akarják eltüntetni a bőrszínek közötti különbséget. Az ő hőseik a Fekete Párducok, Malcolm X és a kommunista Angela Davis. Sőt. Ők a fehérek helyébe akarnak lépni, szerepcserét akarnak: azt, hogy a fehérek úgy szolgálják őket, ahogy egykor ők kényszerültek szolgálni. Újra itt van tehát a XX. század ősbűne: a kollektív megbélyegzés, amiből, ne legyenek kétségeink, igen hamar kollektív üldözés lesz.
Úgy tűnik, a Nyugat most fizet azért, mert nem akart tanulni a kommunizmus tapasztalatából. Ha ismétlésre buknak, mi nem tartunk velük! Térségünk a másolás korszakát lezárta. A saját utunkat akarjuk megtalálni, és azon akarunk járni.
A szerző Széchenyi-díjas történész,
a XXI. Század Intézet főigazgatója
A szöveg a XXI. Század Intézet Mozgásban – Kultúrharc a XXI. században című konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
