Évközi 16. vasárnap – Gondolatok a szentírási szakaszhoz (Kol 1,24–28)
A bennfentesek jól tudják, hogy a Kol 1,24-re mindig olyankor hivatkozunk, amikor a szenvedés titkáról van szó. Hogy a szenvedés – legalábbis Pálé és nyomában a miénk is – „kiegészíti Krisztus szenvedését”, és ezzel értelmet nyer. Kivilágosodik. Elveszti teljes sötétségét. Mert
Legyen szó betegségről, fizikai fájdalomról vagy valamilyen veszteségről, esetleg kudarcélményről, többnyire csak utólag találjuk meg a helyét életünkben.
„Örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az Egyháznak a javára.” Pál többször ír arról, hogy apostoli igyekezete közben nem sajnálja az áldozatot, sőt, minden látszat ellenére éppen a nehézségek elviselése hitelesíti őt (vö. 2Kor 4,7–18; 6,4–10). A betegség és fájdalom, ami gyakran inkább elzár másoktól, sajátos magányt okoz, most az együttérzés, a közösségvállalás gesztusával lesz értelmessé. A levélből nem tudjuk meg pontosan, miféle szenvedésre is gondol a szerzője, de a befejező sorok „bilincsre” utalnak (vö. Kol 4,18). A szakaszunk folytatása pedig kedvesen tanúskodik az együttérzés, az összetartozás értékéről. „Küzdök értetek”, „ha testileg távol vagyok is, lelkileg mégis veletek”, írja Pál (Kol 2,1.5). Ő nem szenvedni akart, hanem a meghívottak javára lenni, velük lenni, vigasztalni és erősíteni őket. S mintha közben fedezné fel, hogy mindaz, ami ezzel együtt jár, nehézség és baj, szintén értelmet nyer. Nemcsak a kolosszeiekhez került közelebb, hanem Krisztushoz is.
A szenvedés tehát ránehezedhet az emberre, de ha van kiért, miért viselnie, ha azt tapasztalja, hogy ebben a helyzetben sincs egészen egyedül, valami megvilágosodik benne.
A szenvedés értelmet kapott, mert az apostol ezáltal is közel akart lenni a levél címzettjeihez. Krisztus titka azonban még teljesebben szól egy hasonló közeledésről: hogy Isten feltárja mindeddig elrejtett titkát, s így megmutatja a múló idő valódi értelmét, mert a várakozást, a reménységet cél felé vezeti. Krisztus pedig maga is közel akar lenni a benne hívőkhöz, olyannyira, hogy ő maga „bennetek a dicsőség reménye”. Először tehát a „titok” szó általános értelmével találkozunk: el volt rejtve, nem lehetett hozzáférni, de most Isten feltárta. Másodszor viszont a szó teológiai értelme jelenik meg: a misztérium, a beavatás, a szent közelsége és elérhetősége, szent jelenlét és gazdagság.
Van tapasztalatunk arról, hogy a másokkal vállalt közösség szenvedést (is) tartogat – mégis megéri? Ráéreztünk már Krisztus jelenlétére, amikor a dolgok másként alakultak?
Szerző: Martos Levente Balázs
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
