Share 0 Post 0 Share Töltse ki a napelem-kalkulátort, és tudja meg, mennyibe kerülhet az Ön rendszere! Ingyenes kalkulálás itt (x)
A közellenség[1] című thriller 1998-ban megelőzte a korát a nemzetbiztonság és a magánélet védelmének kérdéseit illetően. A Tony Scott rendezte filmben Will Smith nagyot alakít az igazság bajnokaként, amiben a zseniális Gene Hackman segíti őt – tényleg érdemes újra megnézni. Ez a párhuzam akkor jutott eszembe, amikor a Verra[2] műanyagszennyezésről és a műanyagkreditekről szóló webinárját néztem. Átvitt értelemben minden kornak megvan a maga közellensége, és erre mostanság az egyik legnagyobb eséllyel – és teszem hozzá: joggal – a műanyagok pályáznak. Gyártásuk, használatuk visszaszorítása és ezzel párhuzamosan teljes körű újrahasznosításuk elemi érdekünk. Az alábbi cikkben összefoglaltam, hogy ez miként lehetséges. Ha csak az elmúlt évtizedekre tekintünk vissza, volt már az emberiség sírásója, legfőbb mérge, átka és önpusztításának eszköze a cigaretta[3], a finomított cukor[4], a rossz koleszterin[5], de a freon[6] és a finom szálló por[7], meg persze a szén-dioxid-kibocsátás[8] is. Nem mindegyik esetben egyből, és nem feltétlenül önként és dalolva, de mégis: végül csak elértünk közmegegyezést és elkezdtük kiszorítani ezeket a világunkból. Ha minden tiltást olyan komolyan vennénk, mint a hűtőgépek hajtógázaként használt freoné – az 1987-es montreali egyezmény[9]az egyetlen olyan ENSZ-megállapodás a történelemben, melyet a világ összes országa ratifikált –, akkor biztosan jobb hely lenne a világ.
A sorban a következők jogosan a műanyagok lehetnének a legjobb eséllyel. Az igazat megvallva eddig már azzal is elakadtam, hogy miként lehetne, kellene, tudnánk kezdeni valamit az életünkből való mellőzésükkel, hiszen oly „természetesen” és kényelmesen vesznek körbe minket a hétköznapokban. Keveset gondolkodunk a plasztikmentes életről, hiszen generációk óta mellettünk vannak, és tán már észre sem vesszük őket. Kinek jutott eszébe például idén júliusban, hogy az a dedikáltan műanyagmentes hónapunk? Szimplán feledésbe merült. Az sem szenzációs hír ma már, ha egy elpusztult bálna testében 40 kilónyi (!) felhalmozódott műanyagot találnak, ahogy az sem, ha a világtól egy évtizedek óta elzárt területen is mérnek szignifikáns mikroműanyag-szennyezést, ha az már a vérünkben, sőt az agyunkban[10] is kimutatható. A színes hír kategóriájába tartozott már pár évvel ezelőtt is, amikor kiderült, hogy évente 25 deka[11] műanyag kerül a szervezetünkbe, de valahogy azóta sem vesszük elég komolyan a problémát.
A csomagolóanyagok innovációja még mindig legfeljebb a felhasznált műanyag mennyiségének csökkentéséről, nem pedig a kiváltásáról vagy a kötelező teljes újrahasznosításáról szól. A műanyagok lassan 200 éves történetének lezárásáról nem is hallunk, sőt: három éve ismert, hogy 2060-ra a globális műanyaghulladék mennyisége várhatóan háromszorosára nő[12]. A jelenlegi, éves szinten mintegy 430-450 millió tonnányi plasztikból kb. 400 tonna végzi (jobb esetben) hulladéklerakókban és a közvetlen vagy a távolabbi környezetünkben, ahol vígan tovább szennyez mikroműanyaggá válva. Ráadásul az anyagában történő újrahasznosítás megoldatlansága miatt a szűz műanyagok előállítása, majd lebomlása vagy elégetése a globális felmelegedés egyik motorja is egyben: a műanyagok a jövőbeli karbonkeret („carbon budget”) nagyságrendileg 20-30% közötti részéért felelősek[13]. Nem tartom enyhítő körülménynek, hogy a 2023-as OECD-jelentés szerint a drámai növekedés a feltörekvő piacok és a fejlődő gazdaságok jellemzője lesz. Más szennyezések esetében is igazolódott, hogy ami mérgez Brazíliában[14], Kínában[15] vagy akár Fukusimában[16], az előbb-utóbb mindenhol máshol is súlyos következményekkel jár. Furcsa módon – vagy éppen, hogy a méreténél és hangsúlyossá válásának köszönhetően törvényszerűen – a műanyagszennyezés kérdése nagyon sok tekintetben párhuzamba állítható a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségével. Nemrég volt szerencsém meghallgatni a Verra témába vágó webináriumát – ezt egyébként itt[17] bárki más is megteheti –, és azóta is sokat gondolkodom néhány ott elhangzott mondaton. A Verra – amelyet eddig úgy ismertünk, mint a klímavédelemben, a fenntartható fejlődés és a szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése témakörében a globális tanúsítási szabványait fejlesztő és adminisztráló szervezet – ugyanis előállt egy műanyaghulladék-csökkentési szabvány[18] és egy kapcsolódó integrált program tervezetével. A Verra Plastic Program lényege, hogy zöld pénzügyi forrásokat mozgósítson a műanyaghulladék-gyűjtési és -újrahasznosítási infrastruktúrák fejlesztésére, hogy lehetővé tegye az ilyen projektek tanúsítását, független ellenőrzését és különféle krediteket biztosítson „az alapértékeken felül újrahasznosított műanyaghulladék mennyisége alapján”.
Ez a mozgatórugó ismerős lehet az önkéntes karbonpiacon (VCM
Forrás:alternativenergia.hu
Tovább a cikkre »
