Kora délután a gyárba indultam épp, ott mostanság besűrűsödött az élet, nemcsak a munkások keze jár serényebben, de a majdani kiállítási tárgyak is egyre nagyobb számban áramlanak a múzeummá alakuló néhai raktárba, azaz a mellette levő ideiglenes tárolóhelyek egyikébe vagy másikába, rendeltetésük szerint szortírozva. Nem szoktam a telefont vezetés közben felvenni, nem annyira a bírság rettent el, mint inkább az, hogy számtalanszor tanúja voltam, mit eredményezhet a figyelmet a forgalomról elterelő beszélgetés. Ezúttal is csak egy fél pillantást vetettem a képernyőre, de mivel kedves kolléganő nevét mutatta a telefon, és az út szélén is több parkolóhely állt üresen, hát félrehúztam. Izgatott, némileg kétségbeesett hangon mondta: most mentek le a dohánygyári hegyen, valami hatalmas nagy lyuk tátong az aszfaltban, nemrég keletkezhetett, ha belemegy egy autó, biztos a tengelytörés, valakinek szólni kellene, ő nem tudja, kihez forduljon ilyen esetben. Hirtelen nekem sem jutott más az eszembe, mint hogy azt válaszoljam, máris odamegyek, megnézem.
A hívástól talán fél perc telhetett el, amikor felkanyarodtam a dohánygyári hegyre (hivatalos neve is van, de hadd maradjon meg ekképp a köztudatban), a beomlott útrészt nem volt nehéz megtalálni, egy taxi állt vészjelzőjét villogtatva mellette. Hát persze, első a helyszín biztosítása, bárki, aki gyerekkorában sok krimit olvasott, zsigerből így cselekszik. Ezért állt meg a taxis az út közepén, ezért kapcsolta be a figyelmeztető jelzést – sőt, még ennél többet is tett: telefonált a helyi rendőrségre, sürgősen küldjenek járőrkocsit, elvégre nem neki a feladata a forgalom irányítása. Mire kiszálltam az autóból, már oda is értek a rend őrei, kék villogót működtető autójuk átvette a taxi helyét, az egyenruhások egyike a fél sávon felváltva engedte fel és le az autókat, másikuk csatlakozott hozzám a krátert szemlélni.
Mert kráter volt a szó legszorosabb értelmében az a gödör. Ilyet csak nagy múltú metropoliszokban lehet látni, ahol mindenféle csatornák szelik át a várost, némelyek már feledésbe is merülnek, karbantartás hiányában ilyeneknél fordul elő néha, hogy egy autót hirtelen elnyelnek. A mi városunkban azonban két évezreddel ezelőtt nem csatornáztak a rómaiak (lakott hely volt ugyan már akkor is, de a kor nagy birodalma még csak kasztrumot sem épített ide), hát más eredetű kell hogy legyen a kráter. Az nemcsak lefelé tátongott jó mélyre, de oldalirányban is elágazott, be az épen maradt úttest alá. Bizony, nagyobb a baj itt, mint a tengelytörés lehetősége, hiszen egy nehéz gépjármű súlya alatt akár az épen maradt sáv is beomolhat. Ráadásul az időpont is a lehető legrosszabb volt, minden veszélyelhárításra alkalmas városi cég munkaideje lejárt, de hát a szükség törvényt bont, a vezető tisztségben levőket sorba kell venni, egyikőjük majd csak tud riasztani valakit, aki bár biztonságosan körbekeríti a krátert. Aztán másnap következhet a javítás.
Reggel a helyszínelés ténymegállapítással kezdődött: a régi csatornarendszer omlott be, a boldog békeidőkben százegynéhány ezelőtt lefektetett csőrendszer egyik beton eleme tört el, felhőszakadások alkalmával a nagy mennyiségű víz ott utat talált magának, alámosta az úttest alapját, az évek során afféle alagutat alakítva ki, amely az idei bő esőzések alkalmával olyan méretűvé vált, hogy egy teherautó alatt (ezt a keréknyomból lehetett kikövetkeztetni, a maga mögött beomlott útrészt érzékelhette a sofőr, ugyanis nagyot fékezett) elnyelte az utat.
A többi a gépek és az emberek dolga, a szakik munkához is láttak azonnal, délre már nyoma sem maradt a hatalmas lyuknak. A város lelke megnyugodhatott: ha nem is az, aki – nem önhibájából – a krátert okozta, de az azt elsőkként észlelők a maguk módja és tudása szerint azonnal cselekedtek.
A szerző felvétele
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
