A katona, a rettenthetetlen közlegény felbukkant a könyv mögül és a vállára erősített rakétavetőből gyufaszálat lőtt ki az ellenséges tankra. Az felborult, a robbanást a kisfiú bfumm- bfumm- váá hangjai nyomatékosították.
– Megmondtam, hogy nincs játék! – csattant fel egy nő a szomszéd szobából, túlkiabálva a tévét. A fiú nem mozdult.
– Nem hallasz? – a hang szinte nekicsapódott a fejének.
– De igen, Anya.
A játékkatona koppant a parkettán, a kisfiú felállt, hogy odaüljön az asztalához.
– Apád mindjárt hazaér, akkor majd elbeszélgetünk!
A válasza, az „igen, Anya” alig hallatszott, szinte szétfolyt a levegőben. Csak ült és hallgatta a főzőműsor beszűrődő hangjait, majd nyílt a bejárati ajtó.
– Apa! – pattant fel, hogy odafusson a vizes kabátját éppen fogasra akasztó sovány férfihez, de a szoba másik felén megjelent az anyja.
– Maradj a helyeden, büntetésben vagy! – szólt rá, majd férjéhez fordult, aki éppen a vizet söpörte le nadrágja száráról.
– Miért nem jöttél hamarabb, írtam neked.
– Csak hazafelé olvastam– motyogta a férfi bűntudatosan, majd kissé kihúzta magát. – És mi ez a büntetés, mi történt?
– Kérdezd csak meg a fiadat!
– Mit csináltál? – nézett rá a férfi a kisfiúra reménytelen tekintettel. Az csak állt lesütött szemmel és az asztal oldalát kapargatta.
– Semmit… mondta végül.
– Semmit, persze! – csattant fel az anya. – A drágalátos fiad megütötte az egyik osztálytársát. Egy lányt! – Az utolsó szavakat szinte köpte dühében.
– De ő kezdte…
– Nem ér– dE– KEL!! A nő már szinte ordított. – Nem érdekel, ki kezdte! Akkor sem üthetsz meg egy lányt! Én meg majd hallgathatom a szülőin, miattad!! – azzal összecsípte a kisfiú füle fölött a selymes, barna hajszálakat és elkezdte cibálni. Az apa állt, kinyitotta a száját, becsukta, majd mégis megszólalt bátortalanul.
– Szívem, beszéljük ezt meg, ha már megnyugodtál.
A nő leejtette a karját, majd váratlan gúnnyal fordul a férjéhez.
– Mi? Én nyugodjak meg? Komolyan? Szóval akkor velem van baj, ugye? Én vagyok a hibás!
– Nem ezt mondtam, csak…
– Csak mi? – vágott közbe a feleség. – Csak csináljunk úgy, mintha mi se történt volna, és azzal meg is van oldva, ugye? Ahogy te szoktad?
– Nem…
– Tudod mit? Akkor majd te megoldod. Beszélsz a drágalátos fiacskáddal, és megérteted vele egyszer és mindenkorra, hogy ilyet nem csinálhat. Nekem már elegem van belőle, meg belőled is!
Az utolsó szavakat megint szinte üvöltötte a kivörösödött arcú, nagydarab nő, majd kiviharzott. Kisvártatva nyílt– csukódott a hűtőajtó, a kanapé rugói megreccsentek, majd néhány csatornaváltás után felcsendült egy valóságsó főcímdala.
A férfi sóhajtott egyet, majd csendben hüppögő fiára nézett. Összeszorult a szíve.
– Megint az a lány, az a tanárgyerek? – szólalt meg végül halkan. – Az piszkált?
A kisfiú bólintott.
– Mit csinált?
A válasz alig hallhatóan jött:
– Belerúgott a mogyorómba.
Az apa szeme rémülten villant.
– Nagyon fáj?
– Már nem– jött a válasz. A kisfiú abbahagyta a hüppögést, a szeme a távolba meredt. – Félig találta el, de azért fájt nagyon, és oda akart rúgni, szándékosan. És aztán nevetett, és a többi lány is.
– Te mit csináltál? – kérdezte a férfi, rosszat sejtve.
– Visszaütöttem.
– Hova?
– Az orrába. Vérzett is. – A kisfiú szeme még mindig a távolba meredt. – Aztán már nem nevettek, hanem sikítottak, és ő sírt. Aztán…
– Tudom– szólt közbe a férfi. – Tudom, mi volt utána. „Tanár, a tanárnő anyuka, az igazgató, a te anyád, végül én” – gondolta.
– Ő kezdte– nézett rá szorongva a kisfiú az apjára. – Én csak visszaütöttem. Miért én vagyok büntetésben?
– Mert ő lány, és a lányokat nem szabad megütni.
– De miért?
– Mert ők gyengébbek, érted? – mondta az apa, de érezte, hogy bizonytalan a hangja. Hangosabban folytatta. – És a gyengébbeket meg kell védeni. Te majd férfi leszel, ha felnősz, és egy férfi nem bántja a nőket, hanem megvédi.
– És ha ők kezdik? – a kisfiú szemében tovább nőtt a szorongás. – Nekik szabad?
– Ezt most úgysem érted– válaszolta kis szünet után az apa. Vizes nadrágban, fáradtan állt, a gyomra korgott és tudta, hogy vár még rá egy beszélgetés a feleségével. Egy hosszú beszélgetés, ami alatt ő fog hallgatni, a felesége pedig beszélni. Mély levegőt vett. – Jegyezd meg, hogy nem bánthatod a lányokat, semmikor sem, világos? Ha piszkálnak, menj a többi fiúhoz, vagy nem tudom… – bizonytalanodott el megint a hangja. – Csak ne legyen több ilyen. Érted?
A kisfiú állt mozdulatlanul, már nem nézett fel, csak bólintott.
– Akkor közlegény, ví– gyázz! – mondta tréfásnak szánt hangon a férfi, de közös játékukra ezúttal nem jött a megszokott válasz. A fiú csak állt tovább, lehajtott fejjel, az apa tétován megsimogatta a haját, majd kisietett a szobából.
A kisfiú állt egy darabig, majd lassan odament a játékkatonához és leült mellé törökülésben. Könnye lefolyt az arcán kétoldalt, de észre sem vette. Még soha nem érezte magát ennyire egyedül. Megfogta a játékkatonát és elkezdte a parkettához ütni, egyre gyorsuló ütemben.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
