Középosztály nélkül nincs demokrácia Lakatos Krisztina2025. 07. 27., v – 14:30
A középosztály mindig is a stabil demokrácia gerincét adta: táplálta a gazdasági növekedést, megerősítette az intézményi legitimitást, közvetítette a polgári értékeket. Az elmúlt évtizedekben azonban annak lehettünk tanúi, hogy a középosztály Nyugat-Európában szétesőben van. Sok polgár úgy véli, hogy a kemény munka már nem kifizetődő, a társadalmi mobilitás csak álom, és a kormányzó „elit” eltávolodott a hétköznapi emberek szükségleteitől.
Franciaországtól Nagy-Britannián át az amerikai rozsdaövezetig (és ezeken túl is) a tünetek ugyanazok: számos régióból eltűntek azok az iparágak, amelyek egykor fenntartották őket, a technológiai változások felborítják a lakosság megélhetését, a családok többet dolgoznak kevesebbért. Franciaországban a közepes jövedelmű háztartások egyötöde ma többet költ, mint amennyit megkeres. Az Egyesült Államokban az átlagbér 2018-ban nagyjából ugyanolyan vásárlóerőt jelentett, mint négy évtizeddel korábban.
De a gazdasági adatok csak a történet egy részét rajzolják meg. A stagnáló béreket vagy a középosztály zsugorodó sorait szemléltető számok mögött valódi háztartások, valódi családok állnak, valódi közösségekben, szerte az iparosodott világban. Franciaországban a gazdagság, az oktatás és úgy általában, a lehetőség néhány nagyvárosra koncentrálódik; az ország többi részét – a vidéki, mezőgazdasági jellegű területeket és a kisvárosokat, beleértve azokat is, amelyek egykor regionális ipari központok voltak – egyre inkább a csökkenő életszínvonal és a politikai düh jellemzi.
Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban is. Míg a városrehabilitációs kezdeményezések felélesztették a rozsdaövezet egyes központjait – a szerencsésebbek közé tartozik például Pittsburgh és Detroit –, számtalan más, a tisztességes munkahelyektől megfosztott város tovább hanyatlik, miközben a társadalmi és polgári bizalom szép csendben összeomlik.
Az ilyen diszlokációk nem a haladás elkerülhetetlen mellékhatásai, hanem a hosszú távú elhanyagolás tünetei. Amikor az elitek globalizált enklávékba vonulnak vissza, és feladják a lokális alapú felelősséget, akkor felrúgják a társadalmi szerződést. Az egyre terjedő ellenreakció senkit sem lephet meg.
De milyen ellenreakcióról is van szó? Amikor a fiatalok sorsukra hagyott városokban nőnek fel, frusztrált apákkal és bizonytalan jövővel, ez a fajta tapasztalat gyakran nem a forradalom, hanem a beletörődés és a kétségbeesés felé tereli őket. És a nagyvárosi elitnek fel kellene figyelnie a jelekre: amikor ez a melankolikus sodródás (amit Nicolas Mathieu ragad meg egészen megrendítően a regényeiben) valahol elkezdi felfejteni a társadalom szövetét, az végül mindenhol felbomlik.
A mesterséges intelligencia (AI) most magában rejti a kockázatot, hogy felgyorsítja ezt a folyamatot. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy az AI által támogatott automatizálás valószínűleg felszámolja a közepes képzettséget igénylő munkaköröket – különösen az adminisztrációban, a logisztikában és az ügyfélszolgálatban –, miközben a bevételeket a magasan képzett szakemberek, például a magas szintű digitális készségekkel és a globális hálózatokhoz való hozzáféréssel rendelkezők kezében koncentrálja. A mesterséges intelligencia egyáltalán nem dagály, amely minden hajót felemel, hanem cunami lehet, amely sokakat elsüllyeszt, és keveseket megkímél.
Ám ez nem előre eldöntött dolog. A mesterséges intelligencia képes lehet a bérek növelésére és a termelékenység javítására a közszolgáltatásokban, az oktatásban, az egészségügyben és a kisvállalkozásokban, de csak akkor, ha a fejlesztését és a bevezetését merész és inkluzív politikák vezérlik. Nem alkalmazkodásra vagy kiigazításra van szükség, hanem ambícióra, mégpedig egy nagy átalakulásokat magával hozó gazdasági és társadalmi stratégia formájában. Egy olyan új Marshall-tervre van szükség, amely a munkahelyteremtést, a készségek fejlesztését és a társadalmi igazságosságot tartja szem előtt.
Ez mindenekelőtt hatalmas beruházást feltételez az oktatásba és a képzésbe. Minden, az automatizálás által érintett munkavállalónak hozzáférést kell biztosítani a finanszírozott átképzési programokhoz. A kormányoknak meg kell újítaniuk a műszaki képzést, ki kell bővíteniük a gyakornoki programokat, és új együttműködési hálózatokat kell kiépíteniük a köz- és a magánszféra között, amelyek lehetővé teszik, hogy a munkavállalók ne csak egyszeri tanfolyamokhoz férjenek hozzá, hanem az egész életen át tartó tanulás támogatása is biztosított legyen.
A középosztálybeli munkahelyek támogatásához regionális innovációs ökoszisztémákra is szükség van. Joe Biden, az Egyesült Államok korábbi elnöke 2022-ben a félvezetőipart és a tudományos kutatást támogató törvénnyel, valamint az inflációcsökkentési törvényével ezt igyekezett előmozdítani. Donald Trump ugyan véget vetett ennek a megközelítésnek, de Európának a technológiai innovációhoz helyi alapú megközelítést kellene alkalmaznia: zöld gyártási klasztereket, AI-alapú innovációs központokat és stratégiai árukra fókuszáló termelési központokat kellene építenie a posztindusztriális területeken, nem csak a ma is működőképes ipari központokban.
Az új Marshall-terv utolsó pillére elképzeléseink szerint egy új társadalmi szerződés. A lakhatástól és az egészségügytől az adópolitikáig és a mobilitásig mindent újra kell tervezni, hogy a rendszer minden polgárt szolgáljon, beleértve azokat is, akik jelenleg elfeledve érzik magukat. Ez a pont magában foglalja a közszolgáltatások helyreállítását a periférikus területeken, és annak biztosítását, hogy az emberi méltóság – és ne a hatékonyság – legyen a siker meghatározásában a kulcsfontosságú mérőszám.
Egy olyan időszakban, amikor az európai közköltségvetésekre nagy nyomás nehezedik, a fent vázolt stratégia finanszírozása nyilvánvalóan innovatív megközelítést igényel. Megoldásként szóba jöhet egy új generációs európai államkötvénycsomag, amely a világjárvány utáni, Next Generation EU helyreállítási alap mintájára készülne, de hosszabb távon és stratégiaibb módon kerülne felhasználásra. Mivel az euróövezet adósságszintje a GDP körülbelül 90%-át teszi ki – alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban –, és az infrastrukturális beruházási igények gyorsan növekednek, az ilyen kötvények megvalósíthatók és egyszersmind időszerűek.
Nem mellesleg, a kibocsátásuk erős geopolitikai jelzést küldene: Európa a saját gazdasági útját járja, miközben alternatívát kínálnának a globális befektetőknek az ingatag amerikai államkötvényekkel és a kínai eszközökkel szemben. A legfontosabb, hogy közvetlenül a középosztály javát szolgálnák, mivel lehetővé tennék az Európai Unió számára az iskolák, a közlekedés, a lakhatás és a digitális hálózatok finanszírozását, amelyek elősegítenék a felfelé irányuló mobilitást. Ez pedig nemcsak a hosszú távú gazdasági növekedés és dinamizmus támogatásához elengedhetetlen, hanem az európai demokrácia újjáélesztéséhez és megerősítéséhez is.
Bár a középosztály társadalmaink magját alkotja, az az állványzat, amely fenntartja a demokráciát, gyakran úgy kezelik, mintha sajnálatos járulékos veszteség lenne az elkerülhetetlen fejlődés oltárán. Európa azonban még mindig megválaszthatja a jövőjét: keveseké lesz vagy mindenkié. Rendelkezik a cselekvéshez szükséges eszközökkel. Csak akaratra van szüksége, hogy használja is azokat.
Bertrand Badré – Eric Hazan
B. Badré francia közgazdász, a Világbank korábbi ügyvezető igazgatója, egy fenntartható növekedést támogató befektetési alap vezetője
E. Hazan a HEC Paris gazdasági főiskola professzora, szakterülete a stratégiai marketing és a digitális átalakulás
©Project Syndicate
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
