Molnár Ábel az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem földrajz szakos hallgatója a közelmúltban, számos megpróbáltatás közepette juttatta fel az intézmény zászlóját a világ legmagasabb vulkánjának csúcsára. A hegymászás testi és lelki megéléséről, a természet szeretetéről és az expedíciók kulisszatitkairól mesélt az egyetem Paletta nevű magazinjának, az alábbiakban ebből olvashatnak részleteket.
– Hogyan és mikor jelent meg az életedben a hegymászás?
– Molnár Ábel: Alföldi kisgyermekként mindig is vonzott a magas hegyek látványa, hiszen a környezetemben nem nagyon találkoztam ilyenekkel. Igazán különleges élményként éltem meg, amikor szüleimmel a Bükkben túráztunk, később ezt erdélyi kirándulások követték, majd nagybátyámnak köszönhetőn még komolyabbra fordult a dolog, és az Alpok magaslatainak vágtam neki. A Hét vulkán kihívásba 6 évvel ezelőtt vágtam bele, elsődlegesen az Elbruszt, Európa legmagasabb vulkánjának meghódítása volt a cél, de mára már további öt expedíciót is magam mögött tudhatok.
(…)
– Hogyan lehet felkészülni egy ilyen expedícióra? Miket viszel ilyenkor magaddal?
– M. Á.: Heti szintű túrázással, rendszeres futással, információgyűjtéssel, éghajlati diagramok vizsgálatával, engedélyek és a mászáshoz szükséges eszközök beszerzésével telik egy-egy felkészülési időszak. Amikor az Ojos del Saladót céloztuk meg, pontosan tudtuk, hogy mire kell számítanunk, mivel már jártunk itt. (Az Ojos del Salado – szó szerint sós szemek – rétegvulkán az Andok második legmagasabb hegye, Argentína és Chile határán húzódik – a Szerk.). Ezt a területet rendkívüli szárazság, szeles és hideg időjárás jellemzi, magas UV-sugárzással, így a bőrünk védelmére kellett nagy hangsúlyt fektetni. Körülbelül 30 kilós csomaggal érkeztem Chilébe, került a táskámba például hegymászóbakancs, gázfőző, jégcsákány, hevederek, adóvevő- és műholdas üzenetküldő készülék. Érdekesség, hogy még akkor is, ha minden eszközünk adott a főzéshez, 5000 méter fölött már nem igazán van étvágyunk, mégis muszáj ilyenkor erőt vennünk magunkon, hiszen az energiára szükség van. Fontos kellékem volt még a legutóbbi út során a napelemmel ellátott táskám, ami nagyon jól jött a különböző eszközeink töltésére, hiszen infrastruktúra ezen a területen nincs kiépítve.
Továbbá az Atacama-fennsík adottságai megengedték, hogy a cuccainkat 5800 méterig terepjáróval vigyük fel, így autót is béreltünk. Sátorra viszont ezúttal nem volt szükség, a chilei hadsereg konténereibe be tudtunk húzódni pihenni. Sok laikusban mindezek tudatában felmerül a kérdés, hogy akkor miért ilyen alacsony a sikerességi szám a világ legmagasabb vulkánján? Hiszen minden adott ahhoz, hogy ez könnyen menjen… Erre én azt tudom mondani, hogy a körülmények összessége okoz kihívást. Az erős, soha el nem álló szél, a hideg idő, az erős UV-sugárzás, valamint a gyomorfájdalommal, hányingerrel és émelygéssel járó hegyibetegség együttesen nehezíti meg a hegymászók dolgát.
– Kikkel vágtál neki az útnak? Milyen előnye/hátránya van, ha többen vesztek részt egy expedícióban?
– M. Á.: Ennek a csúcsnak egyedül nekivágni nem érdemes, voltak már itt halálesetek és fagyási sérülések is. Mi hárman indultunk útnak, ami szerintem minden szempontból a legideálisabb volt. Az pedig hatalmas büszkeség számunkra, hogy egy 100 százalékos expedíciót tudhatunk magunk mögött, ami nemzetközi viszonylatban is ritka. A korábbi, 2023-as magyar expedíción például 15-en voltak, akik közül csak hárman jutottak fel a csúcsra, melyből ketten hegyivezetők voltak.
– Hogyan néz ki egy-egy napotok az expedíció közben?
– M. Á.: Az akklimatizációs körök még kellemesek. Először 4000 méter fölé toljuk fel a szervezetünket, aztán 5000 fölé, utána pedig táborhelyek között bóklászunk, eszünk-iszunk, beszélgetünk. A csúcsmászókör viszont egy nagyon lestrapáló tevékenység. Nekünk ez most 16 óra volt, abból 11 óra felfelé, 5 óra lefelé, 100 méter/óra szintkülönbséget tudtunk tartani. Gábornak mindez azonban kicsit hosszabbra nyúlt, hiszen lefelé menet elvesztette a nyomvonalat, így ő egy teljes éjszakát töltött a hegyen.
– Milyen érzés volt felérni a vulkán csúcsára? Valóban igaz, hogy a megtett út meghatározóbb, mint maga a cél elérése?
– M. Á.: Én úgy szoktam fogalmazni, hogy
A megtett út azonban számomra még nagyobb jelentőséggel bír, ezért is vagyunk mi zöld hegymászók, vagyis tiszta mászók. Minden szemetünket lehozzuk a hegyről, sőt még másokét is.
A chilei út kapcsán mi mindent magánszervezésben oldottunk meg, saját erőnk és tudásunk alapján, amit egyáltalán nem bántunk meg. Szerintünk sokkal fontosabb, hogy hogyan jut fel az ember a csúcsra, mint hogy ott járt-e vagy sem. A Ojos del Salado tetején most majdnem egy órát töltöttem, ami felemás érzéseket keltett bennem, mert nekem a mellette lévő Argentin-csúcs volt a célom, de elsőbbséget élvezett, hogy a társamat megvárjam. (…)
Hogy a csapat hogyan tudta kezelni azt a helyzetet, amikor a társuk eltűnt, volt-e bennük félelem, mi volt Ábel legemlékezetesebb hegymászása és miért, és hogy mi a következő úti cél, arról IDE kattintva olvashatnak.
Forrás: Eszterházy Károly Katolikus Egyetem
Fotó: Molnár Ábel, Nagy Adri
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
