Nikosz Kazantzakisz regénye a 20. század húszas éveinek elején, görög földön játszódik, egy kis anatóliai faluban, Lykovrissziben, ahol derű és nyugalom uralkodik, s csupa dolgos és jóravaló ember él. Közvetlenül a feltámadás ünnepe után vagyunk.
Grigorisz atya, a falu pópája közli az elöljárókkal, hogy a hagyományoknak megfelelően, mint minden hetedik évben, a következő húsvéton is passiójátékot mutatnak be, amelyhez kiválasztják a szereplőket. A pópa figyelmezteti őket, hogy lelkileg újjá kell születniük, hiszen a megváltó Jézus kínszenvedését előadni nagy és szent feladat.
A falu idillikus nyugalmát váratlan esemény zavarja meg: a Görögországot megszállás alatt tartó törökök által elűzött görög menekültek érkeznek pópájuk, Fótisz atya vezetésével, s bebocsátást kérnek a jómódú falu egyházi vezetőjétől. Megvalósulhatna tehát a szavakban oly gyakran hangoztatott krisztusi szeretet és áldozatvállalás. Ám Grigorisz atya elutasítja a kérést, szívét nem indítja meg földönfutó görög keresztény testvéreinek nyomorúságos látványa. Ezért a törökök elől menekülő gyülekezet Fótisz atya vezetésével a falu határában magasodó Szarakina-hegységbe vonul.
A regényben szembekerül egymással hit és vallás: alapvető különbség van az igét csupán hirdetők, illetve a tanúságtevők között.
Az egyetemes kultúra részének tekintik csupán, egy gyönyörű, ám soha meg nem valósítható álomnak, amit a valóságban nem kell komolyan venni, vagy pedig olyan tanításnak, amely képes arra, hogy alapjaiban formálja át a lelkünket, megváltoztatva így az egész világot?
A regény főhőse a passióban Krisztus szerepére kijelölt Manoliosz, az uraság pásztora. Már foglalkozását tekintve is Jézusra gondolhatunk, aki azt mondta: „Én vagyok a jó Pásztor. A jó Pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11).
Manolioszban régóta megvan az életszentségre való hajlam, már gyermekkorában is az volt a vágya, hogy vértanú legyen. Kolostorban nevelkedik, áldozatos életet él, hiszen egy magatehetetlen, béna szerzetest ápol. A falu urasága, Patriarkhéász azonban kiveszi innen, azzal a kifejezetten földi indokkal, hogy a ritka szép ifjú ne maradjon utód nélkül. Úgy tervezi, hogy természetes leányát, Léniót Manolioszhoz adja feleségül.
A fiúban többször is fölmerül a kérdés, vajon nem istenkísértés-e, hogy ember létére a legtökéletesebbhez, Jézushoz akar hasonlítani. Legfőbb célja ugyanis az, hogy megvalósítsa Jézus életszentségre vonatkozó intelmét: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).
Manoliosz válaszút elé kerül, földi és égi céljai ütköznek egymással. Eddig csak a vágyaiban élt Krisztus követése, a valóságban hétköznapi, természetes tervei voltak. Arra gondolt, egy esztendő múlva, amikor Jézust játssza a passióban, már házas lesz, a telt és kívánatos Lénió férje, s így az egész keresztre feszítést csupán játéknak tekinti majd. A Simon Péter szerepére készülő vándorkereskedő, Jannakosz így figyelmezteti: „Csak ránézel Lénióra, s már csorog is a nyálad. (…) A sátán pedig megmutatja neked álmodban, mégpedig úgy, ahogy látni szeretnéd: anyaszült meztelenül. (…) S amikor majd eljátszod a Megfeszített szerepét, fiatal házas leszel. Keresztre feszítenek, de a gondolataid máshol járnak ám! Tisztában leszel vele, hogy mindez csak játék, hogy valójában valaki mást feszítettek meg, s amikor a kereszten ezt kiáltod: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?«, akkor is azt fogod gondolni, hogy pár perc múlva otthon leszel, ahol már vár Lénió egy jó fazék meleg vízzel és tiszta fehérneművel, s hogy a keresztre feszítés után együtt fogtok hálni az ágyadban.”
Manoliosz elismeri Jannakosz igazát, képmutatónak és hazugnak tartja magát. Ugyanakkor nem csupán Lénió, hanem Katerina, a falu gyönyörű szép és bővérű özvegyasszonya – akinek alakja Mária Magdolnát juttatja eszünkbe – szintén kísértést jelent számára. Noha Manoliosz nem kezdeményez viszonyt az asszonnyal, az azzal vádolja, hogy gyötri őt, álmában többször is megjelenik neki. Katerina szerint egyedül Manoliosz mentheti meg őt. Az özvegy vágyódik a férfi után, akit ugyancsak felzaklat Katerina látványa. Manoliosz így kétszeres kísértésnek van kitéve, noha Jézusként tisztán kellene élnie. A fiú kétségek közt vergődik, s egy este elindul Katerina háza felé. Hitegeti magát: azért megy Katerinához, hogy megmentse a lelkét a kárhozattól, s Istenhez vezesse: „Ő fogja megmenteni Magdolnát, a bűnös özvegyet.”
A valóság azonban az, hogy Manoliosz együtt akar hálni Katerinával. Ám Isten közvetlenül beavatkozik az eseményekbe, ami látszólag szörnyűség: Manoliosz arca leprás lesz, s emiatt visszafordul, nem mer ilyen elcsúfított arccal mutatkozni az özvegy előtt. Isten tehát megmenti őt attól, hogy bűnt kövessen el, hiszen fogadalma szerint Krisztusként tisztán kellene élnie. Testileg elcsúfítja hát az Úr, hogy elősegítse lelke megtisztulását.
Manoliosz arcáról akkor tűnik el a lepra, amikor gyilkosság áldozata lesz a török aga fiú szeretője, Juszufka. Az aga – az elnyomó uralom képviselője, akárcsak az evangéliumokban Pilátus – az egész falu kiirtásával fenyegetőzik, s elsősorban az elöljárókéval. Hegyi magányában Manoliosz éppen a következő evangéliumi részt olvassa: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?” (Mt 16,24–26)
Manoliosz egész lelkében megrendül ettől. Jannakosz ekkor hozza a hírt, hogy az aga elfogatta a falu elöljáróit. Manoliosz elhatározza, hogy feláldozza magát a közösség életben maradása érdekében. Csoda történik, arca meggyógyul, s ezt úgy tekinti, hogy Isten megbocsátotta bűneit. Végleg megérlelődik benne a döntés, hogy életét teljesen Krisztusnak szenteli.
A szerelmes Katerina azonban megelőzi Manolioszt, s ő áldozza fel magát, hogy megmentse a fiút és vele együtt az egész falut. A szépséges özvegy, akit a férfiak csupán testi vágyaik tárgyának tekintettek, az asszonyok pedig emiatt gyűlöltek, a drámai helyzetben magára vállalja Juszufka meggyilkolását, noha tudja, hogy ez egyenlő a halállal. A szeretőjét elvesztő aga őrjöngő dühvel döfi át Katerina szívét. Az özvegy önfeláldozó cselekedetét a szerelem és a minden áldozatra képes szeretet vezérli. A közösségért meghozott életáldozatot ez a többség szemében bűnös és mélységesen megvetett nő hajtja végre, bizonyítva, hogy soha nem tudhatjuk, kit mikor tölt el a Szentlélek ereje, a szépre és jóra nyitott lélek bármikor rátalálhat Krisztusra. Az önkéntes halált vállaló Katerinára érvényesek Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavai: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”
Manoliosz nem csupán pásztor, de művész is, szobrászként kifaragja Krisztus arcát. Vallja: a mindig velünk lévő Jézus jelleme nem állandó, hanem változó, az élet fordulataira rugalmasan válaszol. Az első maszk, amit a fiú készít, a szelíd, türelmes Krisztust ábrázolja, akiből sugárzik a szeretet. Amikor azonban végleg bebizonyosodik, hogy a gazdag falu nem ad élelmet a Fótisz vezette szegény sorsú görögöknek, vagyis a magát kereszténynek hirdető közösség szíve nem nyílik meg az irgalomra, megváltozik a maszk is: haragos Krisztus lesz belőle, aki a háborút jelképezi. Jézus szigorú is tud lenni, ahogyan a kufárok kiűzésekor (Mt 21,12–13) vagy a tanítására érzéketlen írástudókat és farizeusokat ostorozó nyolc jaj (Mt 23,13–36) elmondásakor bizonyította.
Jézus azonban vállalta bűneinkért a megváltó kereszthalált, s Manoliosz végül ugyanezt teszi: önként vállalja az életáldozatot. Amikor a szarakinaiak élelemszerzés céljából megrohamozzák a falut, hogy megmeneküljenek az éhhaláltól, Manoliosz segíti őket. A pópa, Grigorisz bevádolja őket az agánál, azt állítva, hogy veszélyeztetik a fennálló rendet, az pedig erre ellenük fordul. A pópa, aki állandóan a magántulajdon szentségéről beszél, itt súlyos ellentmondásba keveredik önmagával, hiszen megakadályozza, hogy Mikhélisz, az uraság fia, aki a vagyonát szét akarja osztani a nyomorult éhezők között, hozzájusson jogos örökségéhez. Az aga kollektív büntetést helyez kilátásba, Manoliosz azonban Krisztusként magára vállalja mindazt a bűnt, amellyel a pópa vádolja őt és társait. Grigorisz kiközösíti, s karácsony éjszakáján a pópa által fellázított tömeg meglincseli őt a templom ikonjai előtt.
„Manoliosz a kupolára emelte tekintetét; a sötétben látni vélte Krisztus szigorú arcát, amint könyörtelen pillantást vet az emberekre.” Ez a Krisztus itt nem könyörületes, hiszen látja: azok, akik híveinek és követőinek nevezik magukat, a valóságban bezárják szívük ajtaját Isten Szentlelke előtt, így nem méltók arra, hogy nevét a szájukra vegyék.
Kazantzakisz döbbenetes képet fest az eszét vesztett tömegről: a szemek gyűlölettől villognak, a fogak vicsorognak, a kezek ökölbe szorulnak. Manoliosz menekülhetne, de nem teszi. Testtartása a keresztre feszítést idézi fel, külsőleg is kifejezve azonosulását Krisztus szenvedésével, áldozathozatalával. A rárontó embereket testvéreimnek nevezi. „A kőpadlóra rogyott, teste görcsösen megvonaglott. Karját még most is széttárta, mint a megfeszített, s ömlött belőle a vér: száz meg száz késszúrás járta át. A vérszagtól megvadult lykovrisszbéliek rávetették magukat a még remegő testre; amikor felálltak, nem egynek volt véres az ajka. A vén Ládász Manoliosz nyakára tapasztotta fogatlan száját, és őrjöngve próbált kiharapni belőle egy darabot. Panajótisz megtörölte kését vörös üstöke maradványain; közben ragyás arcát is bemocskolta vérrel.” Döbbenetes, hogy Grigorisz atya a gyilkosság előtt megáldja a Manolioszt legjobban gyűlölő Panajótiszt (aki a passióban Júdás szerepére van kijelölve), s arra figyelmezteti a templom sekrestyését, mossa fel a követ, hiszen karácsony lévén éjféli misét tartanak. Híveit pedig azt mondja: „Menjünk, keresztény testvéreim. Teljesítettük a kötelességünket, Isten velünk van! Most már jöhet Fótisz atya, hogy eltemesse.” A krisztusi lelkületet szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül elvető Grigorisz és gyülekezete láttán eszünkbe juthatnak Krisztus keresztfán mondott szavai: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
A regényben Jézus megtestesítője, Manoliosz önkéntes életáldozatával a jó Pásztort jelképezi. A Krisztus-követés két ellentétes példája pedig Grigorisz és Fótisz, illetve az általuk vezetett közösség. Grigorisz a rossz Pásztor, míg Fótisz a krisztusi lelkiség hirdetője és tanúságtevője.
Kazantzakisz számára egyértelmű, hogy a gonoszságra hajló, gyarló ember csak a krisztusi kegyelem és irgalom révén képes kiirtani magából a rosszat, csak arra igent mondva tud gyökeresen változtatni az életén. Manoliosz életáldozata nem húsvétkor, hanem karácsonykor történik, ekkor lincseli meg őt a Grigorisz pópa által feltüzelt csőcselék. A kegyetlen gyilkosságot azonban rögtön követi a Megváltó születése.
Krisztus mindennap velünk van, a világ végéig, ahogy azt mennybemenetele előtt megígérte tanítványainak (Mt 28,20), s bár naponta megöljük gonoszságainkkal – szóval, cselekedettel, gondolattal és mulasztással –, ő mindig újjászületik. Jézus minden évben közénk jön, meghal és feltámad, állandóan itt van velünk. Mi pedig szabadon dönthetünk arról, hogy követjük-e vagy elutasítjuk. Fótisz és örökké vándorló keresztény közössége Isten népét, a Krisztus-hívők mindig úton lévő zarándokseregét jelképezi. És azt is, hogy az evangéliumot a mindennapokban megélni szándékozók minden korban ki vannak téve a gúnyolódásnak, gyűlölködésnek, meg nem értésnek, közönynek, szélsőséges esetben pedig sorsuk az üldöztetés és a vértanúság lehet.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Kazantzaki.gr
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17-24-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
