Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
A nagyhét kezdetével az Egyház liturgiája egyre inkább mimetikus jelleget ölt. Megemlékezünk azokról az eseményekről, amik Jézus földi életének utolsó napjaihoz, üdvhozó szenvedéséhez kötődnek. Ezeket időrendben és abban a napszakban ünnepeljük, amikor azok ténylegesen megtörténtek.
Virágvasárnap liturgiája két ókori hagyományt ötvöz: a jeruzsálemi körmenetet és a római szentmisét. Egeria 4. század végi beszámolója szerint a jeruzsálemi keresztények ezen a napon délután az Olajfák hegyén gyülekeztek. Ott felolvasták, hogyan köszöntötte a nép a húsvétra érkező Urat, majd olajfa- és pálmaágakkal a kezükben maguk is zsoltárokat énekelve vonultak be a szent városba, az Anasztaszisz Jézus sírja fölé épült körtemplomába, ahol esti imát végeztek.
Rómában Nagy Szent Leó pápasága idejéről (440–461) nyolc virágvasárnapi beszéd maradt ránk. Ezekből tudjuk, hogy a fővárosban ezen a napon szentmisében emlékeztek meg az Úr szenvedéséről. Ekkor a legősibb olvasmányoskönyvektől kezdve minden nyugati szertartáskönyv a Filippi-levél Krisztus-himnuszát olvastatta Jézus Krisztus önkiüresítéséről és megdicsőüléséről, az evangéliumokból pedig hosszú passiótörténettel készültek a kereszthalál és a feltámadás megünneplésére.
Ez a két hagyományréteg kapcsolódott össze legkésőbb 800 körül Hispániában és Galliában, majd germán hatásra a 12. századra ezt a formát a római pápai szertartáskönyv is átvette. Amikor a sarjadó ágakat megáldva bevonulunk a templomba, nem feledkezünk meg arról, hogy Jézus jeruzsálemi bevonulása a húsvéti eseményekhez vezet.
Jézus önkiüresítő megtestesülése és szenvedése követendő példa számunkra.
A körmenet kezdőszavai szerint „lépjünk mi is az Úr nyomába, hogy amint kegyelméből társai vagyunk a kereszthordozásban, ugyanúgy feltámadásának és örök életének is részesei lehessünk”.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
