Õszintén szólva kezd az idegeimre menni a kopott lemez recsegése, hogy aki nem bólogat az EU mostani (jelenlegi, átmeneti stb.) vezetõinek, az Európa-ellenes. Meg Európa-szkeptikus. Aki nem imádja az alkoholista Jean-Claude Junckert, a bukott diákra emlékeztetõ Donald Tuskot, a porcelánboltban idétlenkedõ Frans Timmermans-t, vagy az elmebaj jegyeit viselõ, ordítozó Guy Verhofstadt-ot, az közellenség. Aki nem fúj egy követ a zöldekkel, a szocialistákkal, a liberálisokkal, az Európa sírját ássa.
Ássa a fene! Európa nem róluk szól, hanem azokról a kultúrnemzetekrõl, amelyek együtt alkotják Európát az Atlanti-óceántól az Urálig, Szicíliától a Lappföldig. Több mint ötszáz millió emberrõl, számtalan kis és nagyobb néprõl, amelyek mindegyike történelmet, értéket, kultúrát, szorgalmat és tudást hordoz, s akik közül sokan azt sem tudják, kik ezek a pöffeszkedõ, öntelt urak, akik azt hiszik magukról, hogy õk Európa.
Ugyanakkor nehéz nem látni, hogy a képtelen vádak és aljas hazugságok a legvadabb kommunista ideológia kísérteties reinkarnációi. Mi, közép-európai, korosabbnak számító polgárok a bõrünkön éltük meg ennek az ideológiának a tobzódását. Amikor éjjel-nappal azzal kellett szembesülnünk, hogy aki nem támogatja a rendszert, az a haza ellensége, aki nem tapsol a kommunista pártnak, a rohadt imperialisták kiszolgálója. Aki ellentmond Elvtárs elvtársnak, az féreg. A mai nagy példányszámú (ám néhány tulajdonosi kézben összpontosuló) nyugat-európai lapok és tévék ugyanazt szajkózzák, mint egykor az elvtársak: tartsd a pofád, és igazodj! Sõt, vágj jó pofát az egészhez! Ha kritikus vagy, ellenség vagy! Ha véleményed van, az utolsó paraszt vagy, akinek az istállóban van a helye, nem a fényes termekben, ahol a nagyok a békét szokták csinálni, pipázgatva meg konyakozva. Meg a jólétet. Meg a jogot.
Ellenben rá lehet mutatni, kik is Európa igazi ellenségei. Azok a politikusok, akik – vagy tudatosan, vagy gyávaságból, vagy végtelen ostobaságból – hagyják bezúdulni azt a migránsáradatot, amely elõbb-utóbb maga alá temeti a világ egyik legszínesebb kultúráját, és hamarosan csatatérré változtatja a világ egyik legbékésebb kontinensét. Mert Európa – elég a térképre tekinteni – olyan, mint egy kis csónak, amelybe most hatalmas gályák embertömegeit akarják átszállítani. Hát fel fog borulni! Elsüllyed! Ezek az emberek, akik mindezt önös érdekbõl vagy gyávaságból engedik, valóban ellenségei, sõt sírásói a vén Európának. Õk azok a hazug, szemforgató, sunyi alakok, akik nem törõdnek a nagy családdal. Sajnos, még csak remélni sem merem, hogy mindezért elnyerik jól megérdemelt büntetésüket.
Amikor ezeket a göbbelsi hazugságokat hallom, mindig az jut eszembe: hát hogy a manóban lenne Európa-ellenes egy magyar, portugál, vagy egy olasz ember, aki Európában él? Hiszen a szülõföldjét tagadná meg! Hogyan utálhatná egy szlovák a Tátrát, egy magyar a Balatont, vagy egy skandináv a fjordokat? Merthogy ez is Európa. Miért lennék mondjuk bajor-ellenes, vagy flamand-gyûlölõ? Egy osztrák vendéglõsnek mi gondja lehet egy finn halásszal? Miért köpködne utálattal egy svájci az Akropoliszon? Miért ne csordulhatna ki a könnye a lembergi zsidónak a kijevi ortodox kolostorban hallott kórus énekétõl? S ki az az idióta, aki azt hiszi, Oroszországgal ismét hidegháborút kell viselnünk (míg egyesek a háttérben vígan üzletelnek vele), elõretolt hadosztályt alkotva az ütközõ zónában. Mert aki az oroszokkal kereskedik, az nem lehet más, mint Putyin haverja.
Miféle agyrém ez? Egyáltalán, gondolkodnak ezek az emberek? Szeretik ezek az emberek Európát, vagy csak önmagukat? Van-e erkölcsi joguk másokat kioktatni és zsarolni? Vagy azt hiszik, több Európa van? Egy az övék, s azon túl a többi, a maradék? Az iránt nem kell felelõsséggel viseltetniük? Vagy Európa olyan, mint egy autó, amelyben egyesek sebességet váltanak, mások a kormányt rángatják, ismét mások meg a csomagtartóban kuporognak?
Úgyhogy szíveskedjenek már abbahagyni ezt a falmelléki, ostoba és ócska dumát, ha már a lényegrõl nem képesek vitát folytatni, csak utasítgatni és fenyegetõzni. Nem vagyunk senki mûveletlen, bárdolatlan és arcátlan embernek sem a kocsisai, sem a jobbágyai. Ellenben ezek a szereptévesztésben tetszelgõ pojácák jobban tennék, ha leszállnának a magas lóról, és utaznának, olvasnának, s megismernék Európát, akinek a nevét nap mint nap a szájukra veszik.
Kövesdi Károly
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
