Nagyböjt 5. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 11,1–45)
Többször is voltam temetésen az elmúlt időszakban. Ott álltam a koporsó mellett, és amikor az elhunytat leeresztették a sírba, Lázár jutott eszembe. Ha most előjönne a sírból! Egy ilyen csoda helyre tenné a világunkat, teljesen átértelmezné abszolútnak vélt, földies értékrendünket. Egy ilyen csoda után talán az egész századot úgy tudnánk leélni, hogy béke van, nem gyűlöljük egymást, és nem félünk a jövőtől, hiszen Isten ennyire szeret bennünket: a halálon túl is életet ad. Ha nem volna pusztulás, amitől félünk, talán mi magunk is felhagynánk a pusztítással.
Bár az is igaz, hogy Lázár feltámasztása után sem tért meg a világ. A csoda már abban az időben sem sokáig tartott. Hát még ma! Ha páran meg is térnének egy ilyen csodálatos esemény hatására, a többiek valószínűleg csalást kiáltanának, vagy azt állítanák, hogy mindez meg sem történt. Rosszabb esetben pedig belekötnének Jézus származásába (názáreti!) vagy viselt dolgaiba (De hát ez szombaton gyógyít!). A csodáról esetleg a csodatévő kétes erkölcseire (Utcanőkkel állt szóba!) tennék át a hangsúlyt. A ma élő írástudók és farizeusok tevékenysége folytán Jézus már jóval a nagyhét előtt karaktergyilkosság áldozatává válna.
De Jézus akkor is odamenne barátja, Lázár sírjához, mert ő szabad ember. Úr a halálon. Barátai fontosabbak neki, mint akár a szombat törvénye, akár az emberek elvárásai. Még az Atyja által alkotott fizikai törvényeknél is fontosabb neki Lázár.
A kővel elzárt barlangsírba azonban nem megy be. Megáll kívül, és onnét hívja Lázárt. Én biztosan bementem volna. Siettem volna, hogy a barátom minél kevesebbet legyen egyedül a halál magányában. Mert van-e rosszabb annál, mint hogy be vagyunk zárva egy sírbolt sötétjébe? Hiszen ettől szorongunk minden beszorított helyzetünkben. Attól félünk, hogy magányunk, kiszolgáltatottságunk, elfeledettségünk, társtalanságunk mindentől megfoszt bennünket. A saját halálunk csak a miénk, képtelenség megosztani. Talán ezért nem ment be a barlangba Jézus. Nem vette el a halált, hanem kiszabadít minket onnét. Nem törölte el a magányt, hanem megmutatja a végét. Nem veszi ki az életünkből a szenvedést, hanem új távlatot tár fel belőle.
Így lett Lázár feltámasztása máig ható csoda azok számára, akik akár csak egyszer is voltak már bezárva sötét magányban. Jézus nem a világot változtatta meg. Nem tett rendet a társadalomban vagy a politikában.
Aki volt már akárcsak egyszer is kővel eltorlaszolt barlangban, és meghallotta Jézus ott is szólító szavát, az többé már nem fél. Annak többé már nem kell helyre tenni a világunkat, mert a rend már ott van benne.
Szerző: Juhász-Laczik Albin
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
