Először akkor találkoztam a nevével, amikor kamasz koromban olvastam előszavát a Szép új világhoz, amelyet ő fordított magyarra. Aldous Huxley klasszikusa meg-és elhatározó erővel bírt az egész életemre. Akkor 16-7 éves fejjel úgy döntöttem: nem és nem, soha nem akarok ilyen világban élni! Azt, hogy itt vagyok, ahol, és azt mondom, amit, nagyon jelentős részben ennek a könyvnek köszönhetem. Ha Szentmihályi Szabó Péter semmi mást nem tesz, csak anyanyelvemre ülteti át ezt a regényt, és ír elé pár mélyen elgondolkodtató sort – én akkor is örökre hálával tartoznék neki. De ennél sokkal többet tett.
Az egyik első meghonosítója volt magyar földön a sci-fi műfajának, a Galaktika magazin szerkesztőjeként pedig neki is oroszlánrésze volt abban, hogy a nyolcvanas években nálunk is gyökeret vert a fantasy irodalom. (Amelynek talán még döntőbb szerepe volt abban, hogy ma este itt verem a billentyűzetet.) Rengeteg gyönyörű, felemelő és megrázó verset írt – és mindemellett, vagy inkább: mindenekfelett: minden rezdülésében, minden gondolatában magyar volt.
A huszadik századi magyar írók azon hosszú sorába tartozott, akik lelkesen vetették bele magukat ’89 után a politikába – amely aztán rendje, s módja szerint el is nyelte őt. Évtizedek óta nem beszélünk már arról, hogy közéleti szerepvállalása mellett amúgy (milyen hülye szó ez ide, és mégis) remek költő és író is maradt. Szégyen, gyalázat, de én is csak most, halálhírét hallva néztem át az életművét, s meglepetten láttam, hogy egyik kedvenc, tragikus történelmi hősömről Tomori Pálról idén jelent meg regénye. (Muszáj is lesz elolvasnom mihamarabb.)
Nem fogok előhozakodni azzal az alattomos, ragacsos közhellyel, hogy „bárcsak maradt volna az irodalomnál”. Egyrészt mert maradt, csak arra már nem figyeltünk. Másrészt, mert, amit politikáról, közéletről, az ezredfordulós magyar sorsról írt, az legalább olyan maradandó érték, mint versei, novellái és regényei. Velőtrázó alapigazságok kimondója volt. És, akinek hétmérföldesek a lépései, az ugyanekkorát tud lépni rossz irányba is. De a legnagyobb, legbántóbb tévedései sem voltak olyan nagyok, mint azok az igazságtalanságok, amelyek ellen évtizedeken át olyan bátran és elkötelezetten harcolt.
És, ami talán mindennél fontosabb, ami miatt annyira hiányozni fog: az utolsó nagy zsurnalisztikai bölények közé tartozott. Akik ezer karakterben tudtak szellemesek és pontosak, százezer leütésben pedig felemelők, felkavarók és porba sújtók lenni. Azok közé a nehézsúlyú bajnokok közé, akik kőkemény harcokat vívtak, rettenetesen tudták gyűlölni egymást, húsba vágó igazságokat, gigantikus téveszméket és olykor szörnyű átkokat vagdostak egymáshoz. De abba legalább még beleremegett a föld.
Lassan elmennek mind. Itt hagyják magukkal a mázsás igazságaikat és tévedéseiket is. És mi, mintha se ezekkel, se azokkal nem tudnánk kezdeni semmit. Nyálas papírgalacsinokkal dobáljuk egymást, és közben röhögünk, mint a hülye kölykök fizikaórán, mert valahogy érezzük, hogy már minden fontosat leírtak helyettünk ők, és nekünk már csak ez a béna trollkodás maradt.
Éveken keresztül egy lapba, a Kárpátiába írtunk, de sajnos személyesen soha nem találkoztunk. Állandó rovatának címe az volt: „Ha én fiatal volnék”. Mire én olyan idős leszek, mint ő volt, talán tudok majd ilyen megrendító pillanatokban is mondani valami okosat. Addig is álljanak itt az ő megrendítően szép sorai:
Köszönöm
Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét,
az éjszakai friss levegőt, a csendet,
köszönöm, bárhogyan is – az életemet.
Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában:
kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.
Köszönöm, hogy éltem.
A füveket, madarakat,
a folyókat, tengereket,
testvér-embereket és testvér-könyveket,
a templomokat és menedékhelyeket.
Köszönöm a Helyet és az Időt.
Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened,
próbaidőre bocsátottál, s látod,
a nevedben énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.
Köszönöm anyámat, apámat,
feleségemet, gyermekeimet,
barátaimat, ellenségeimet,
köszönöm, hogy most is Veled lehetek.
Látod, Neked énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
