Az ünnepek előtt ismét azt kívántam, mint tavaly: elcsendesedést, tudatosságot. Annyira kevés is elég lenne egy sokkal szebb világhoz, vagy ha ahhoz nem is, legalább a szebb mikrokörnyezethez, társas kapcsolatokhoz. Kimondani, amit érzel, megosztani a félelmeid. Nem papolni a „légy boldog” vagy „légy sikeres” – valahol álszent – frázisait, hanem példát mutatni. Sírni, ha fáj. Megtanulni elégnek lenni. Szeretni, s tisztelni magunkat, hogy szerethessünk, s tisztelhessünk mást. Máshogy nem megy.
A minap ezek a gondolatok jutottak eszembe, illetve Mark Wolynn, s az ő remek könyve, az Örökölt családminták. Ha már volt szó az illúzióvesztésről, és még élénken él bennünk a szeretet ünnepe, akkor nem kerülhető meg egy nagyon fontos téma: a család.
Milyen az, ami transzgenerációs?
S ha már család, akkor a transzgenerációs mintázatok. Az ezekkel folytatott munka egyre nagyobb szeletét teszik ki a modern lélektannak. Jó pár remek tanulmány jelent meg a témában, amelyek közül több is fellelhető a könyvesboltokban, továbbá tévéműsorok, rádiós beszélgetések vagy tematikus podcastok egyre gyakoribb témája. No de milyen az, ami transzgenerációs? Maga a szó nagyjából annyit jelent, hogy generációkon átívelő, amihez, ha hozzácsatoljuk, hogy mintázat, ki is rajzolódik a lényeg.
Olyan gondolati struktúrákat, hiedelemrendszereket, sémákat, s végső soron traumákat magában hordozó csomagról van szó, amelyet szüleinktől örököltünk.
Ők pedig szüleiktől vették át, akik szintén a szüleiktől örökölték, stb. A sor hosszadalmas lenne, s ez az öröklődési folyamat egészen addig folytatódik, amíg a családi rendszerből valaki el nem kezd tudatosodni egy-egy mintára.
Hogy mennyire nincs új a nap alatt, mi sem bizonyítja jobban, mint Watson és Crick; azaz a tudományok területén a genetika létét minden bizonnyal nem sokan vonnák kétségbe. Mégis materiális világunkban valahogy könnyebben barátkozunk meg azzal a gondolattal, hogy „anyagdarabkák”, azaz fehérjék öröklődnek. De hogy a másik pólust is említsem, nézzük mit ír Mózes könyve: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.” Mint ahogy azt az utóbbi időben egyre gyakrabban mondogatom, a lét különböző dimenzióiban nagyon hasonló törvényszerűségek működnek. A különbség annyi, hogy a psziché (lélek) síkján kevésbé magától értetődő egy-egy történet, mint laboratóriumi körülmények között.
Napi ötvenezer gondolat…
A transzgenerációs mintázatok kialakulása először nagyon rejtélyesnek tűnik, de ha valaki önismeretre, terápiára adja a fejét, akkor előbb-utóbb egyre több dolog válik nyilvánvalóvá számára. Magától értetődővé válik például, honnan származik a mentalitása; miért olyan a világnézete, amilyen; hogyan viszonyul magához és másokhoz; miért olyan párkapcsolatokat vonz be, amilyeneket? Nem utolsósorban arra is választ kaphat, hogy miért követi el ugyanazokat a hibákat újra és újra anélkül, hogy tanulna belőlük; más szóval, hol és hogyan szabotálja a saját életét, s mi ennek az oka? Ez túlzásnak tűnhet, ám amennyire igaz az, hogy testem (bármennyire tűnjék is önálló, mástól független létezőnek) a valóságban 50-50 százalékban ötvözete anyámnak és apámnak, annyira igaz az is, hogy lelki világom sem tudott máshogy kialakulni és fejlődni, mint felmenőim, nevelőim hatására.
Életünk minden egyes napja ezer és ezer apró, kódolt üzenetet hordoz magzati korunk óta: anyánk szorongására adott válasz, apánk hiányának személyiségünkre gyakorolt hatása.
Egy-egy létünkre adott mosoly vagy gügyögés, annak elmaradása. Hangsúly, mimika, metakommunikáció. A „ne csináld”, „nem szabad”, a „nincs semmi baj” háromszorosan negatív programja, aminek tudatosítása már felnőttként válik egészen megdöbbentővé. Legjobb esetben nem érünk vele célt (legalábbis nem a szavakkal), de ízlelgessük kicsit, mennyivel másabb a hangzása a „minden rendben van” szóösszetételnek. A „kiömlött a kakaó” megfogalmazással arra tanítjuk gyermekünket, hogy ne vállaljon felelősséget, hiszen anya, apa sem teszi, tudniillik a kakaó valami mágikus módon magától kiömlött. Ezzel szemben az a mondat is elhangozhatna, hogy „felborítottam a kakaót, ám minden rendben van, feltakarítom, segítesz?” Gondoljunk csak bele! Egy nap ötvenezer gondolat, amelyet a családi lét befolyásol, alakít. Valami egészen megdöbbentő!
S hogy visszatérjek Mark Wolynnhoz és egy újabb, hatalmas illúzió elvesztéséhez, megfigyelhető, ha valaki lelki „vizekre” evez, avagy szellemi (spirituális) útra lép, könnyen és sokszor kialakítja magában az ún. „spiri-egót”.
Ez tudattalan folyamat, s valahol talán törvényszerűnek is mondható, mindenesetre ekkor szokott megtörténni az, hogy az illető olyan dolgokat tesz, amivel kiborítja a környezetében élőket. Pedig ő csak keresi az igazságot, a megvilágosodást, ha úgy tetszik. (Tudom, minden lépcsőfokát megjártam. Nálam ez volt a motiváció, míg Mark Wolynn a könyvében leírja, hogyan próbálta krónikus szembetegségét visszájára fordítani, ami előbb-utóbb vakságot eredményez.) Aztán jön a feketeleves. Sem az igazság, sem a megvilágosodás nem a Himaláján leledzik, nem mestereknél vagy sámánoknál.
Természetesen segíthetnek az úton, de mint ahogy minden út Rómába vezet, úgy a lelki fejlődés is befelé vezet, vissza a gyökerekhez.
Tudod szeretni édesanyádat? El tudod fogadni édesapádat? Kitagadjátok-e egymást a testvéreddel az örökség miatt? Meg tudod-e nekik köszönni az életed, s vele együtt az életed árát?
„Azon a napon éppen sorban álltam, szatszangra várva, vagyis találkozásra egy spirituális mesterrel. Már órák óta várakoztam, ugyanolyan fehér lepelbe öltözve, mint amilyet a templomban a többi sorban álló is viselt. Végre sorra kerültem. Arra számítottam, hogy a mester elismeri az elhivatottságomat. Ehelyett egyenesen belém nézett, és felismerte azt, amit nekem nem sikerült. Menj haza, mondta. Menj haza, és hívd fel az anyádat és az apádat!”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
