Sokszor beszélünk keresztény Európáról és Magyarországról. Arról kevesebbet, hogy ez pontosan mit is jelent. Ebben az írásban erre vállalkozom.
Első gondolatom az Európai Unió egyik atyjának, a német gyökerekkel rendelkező francia Robert Schuman sokat idézett mondása: „Az egyesült Európa vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.”
2012. január 18-án, a strasbourgi Európai Parlament maratoni hosszúságú ülésén, hol Magyarország volt terítéken, Orbán Viktor magyar miniszterelnök is ezzel az idézettel válaszolt az európai baloldal és szélsőbaloldal vádjaira.
Tegyük fel bátran a kérdést, hogy miből tevődik össze az európai identitás? Az európai identitás sarokkövei a következők: a görög filozófia, a római jog, az ószövetségi Tízparancsolat erkölcsisége és a keresztény hagyomány. Egyes gondolkodók ide szokták sorolni a XVIII. századi felvilágosodás szellemi-művészeti irányzatát, ám az nem vált dominánssá egész Európában. Jogászként beszélhetnék a római jogról is, ám nem szeretném untatni a kedves olvasókat, ezért kereszténydemokrata politikusként is az európai identitásnak azt a sarokkövét szeretném kiemelni, mely a közös történelmen túl minket, közép-európaiakat is összeköt: a keresztény hagyományt.
Hosszas viták után a közös keresztény hagyományra való utalás nem került bele sem a végül elbukott európai alkotmánytervezetbe, sem pedig az alapszerződésekbe. Egy olyan embernek, aki megtagadja saját múltját, gyökereit, annak nincs jövője sem. Kérdés, hogy mi várhat egy olyan kontinensre, mely saját örökségét készül megtagadni? A keresztény hagyományra való utalás nem jelent természetesen teokráciát, államvallást, és senkit sem kötelezhetünk, hogy hívő vallásgyakorló legyen. A keresztény hagyomány egy eszmei talapzat, melyből a legtöbb európai eszme egyenesen levezethető.
A szekularizmus eredeti értelmében az állam és az egyház szétválasztását, a két szervezet autonómiájának kölcsönös tiszteletben tartását jelenti, mely az invesztitúraharcokkal meginduló történelmi fejlődés kívánatos eredménye. Nem fordíthatjuk el a fejünket attól, hogy mára a szekularizmus ideológiává-dogmává csontosodott, és sokak számára agresszíven terjeszkedő valláspótlékká vált.
A XX. században láthattuk, hogy az a politika, melyből a kíméletlen racionalizmus és haszonelvűség nevében kiirtják a keresztény vallási tanításból levezethető morális értékeket, hová vezet. Charles Darwin XIX. századi kutatásait és a biológia fejlődését egyesek az emberi társadalomra kezdték alkalmazni. Ebből kifejlődött a szociáldarwinizmus, mely a keresztény testvéri szeretetet és a társadalmi szolidaritást tudományos érvekkel próbálta feleslegesnek láttatni. Mindezek pedig utat nyitottak a fajelmélet, a nácik felemelkedése és a holokauszt felé. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az államilag támogatott-végzett eutanázia a német nemzetiszocialisták találmánya.
A XIX. századi pozitivista szociológia mellékvágányán kifejlődött a marxizmus, a tudományos szocializmus, mely Lenin és Sztálin közreműködésével a XX. század gyilkos ideológiájává nőtte ki magát.
A közös pont a két indológiában az állami szintre emelt ateizmus és vallásüldözés volt.
A totális diktatúrák ellenpólusaként alakult ki a két világháború között a kereszténydemokrácia politikai irányzata, amely a második világháború után vált hangsúlyossá. De mit is adott a kereszténydemokrácia a világnak? Elsősorban a páneurópai egységtörekvéseket, egy háborúk nélküli kontinens ideáját, mely az Európai Unió létrehozatalának is eredeti célja volt.
A második világháború utáni európai egységtörekvések szellemi atyjai szinte mind kereszténydemokraták voltak: a francia Jean Monnet és Robert Schumann, az olasz miniszterelnök, Alcide de Gasperi, vagy a második világháború után NSZK-t újjáépítő Konrad Adenauer kancellár. Az Unió komoly szereptévesztése, amikor megfeledkezik az alapítók szándékairól, például azzal, hogy az EU alapdokumentumaiból kimaradt a keresztény hagyomány fontosságára való utalás.
A kereszténység és a politika között az összekötő kapocs éppen a kereszténydemokrácia.
Fontos leszögezni, hogy nem minden keresztény kereszténydemokrata, és nem minden kereszténydemokrata keresztény, még ha ez elsőre megdöbbentőnek és provokatívnak hangzik is, pedig igaz.
Nyugat-Európában más eszmei irányzatok színeiben szereplő politikusok között is vannak hívő keresztények (pl. Tony Blair brit munkáspárti miniszterelnök 2007-es lemondása után, amikor nem volt a protestáns anglikán egyház egyik világi vezetője, áttért a római katolikus hitre).
A politikai kereszténység nem egyenlő ugyanis a kereszténydemokráciával, kereszténydemokrácia egy világi politikai irányzat, mely gyökereit, eszmei alapjait a kereszténységből meríti, politikai kereszténység pedig az, amikor a keresztény vallást politikai haszonszerzés eszközéül akarják felhasználni (pl. amikor egy szélsőséges politikus bibliai idézeteket használ demagóg népámításra), a politikai kereszténységet XVI. Benedek pápa is elítélte, és Ferenc pápa a klerikalizmust nem tartja helyénvaló jelenségnek.
A második világháború utáni Európában dominánssá váló kereszténydemokrácia és szellemi elődje, a keresztényszocializmus eszmei alapját a katolikus egyház szociális tanítása jelenti, mely több pápai ún. szociális enciklikában öltött testet: a legismertebb a XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum Novarum, mely korszerű választ volt képes adni az ipari forradalom során elszegényedő munkásrétegek kínzó szociális helyzetére és a széles néptömegek népképviseleti demokrácia iránti igényére.
A katolikus egyház szociális tanítását VI. Pál 1967-es Populorum Progressio, valamint a II. János Pál pápa által 1991-ben, a Rerum Novarum századik évfordulójára kiadott Centesimus Annus tette naprakésszé, a szociális enciklikák sora az új évezredben pedig a XVI. Benedek pápa által 2009-ben kiadott Caritas in Veritate-vel vált teljessé. Annyi pedig már most látszik, hogy a társadalmi kérdések, így különösen a szegények és elesettek helyzete Ferenc pápaságának fontos központi kérdését jelentik.
Az összes nagy ideológia irányzat (konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus) klasszikus változata merített a krisztusi tanításból, így a kereszténydemokráciának mindhárom ideológiával vannak közös pontjai, ám persze a különbségek is jelentősek.
A kereszténydemokrácia és a konzervativizmus közös vonása a hagyományos erkölcsi értékek és társadalmi intézmények (pl. család) tisztelete, a törvényes rend kizárólagossága és a társadalom organikus fejlődésébe vetett hit. A kereszténydemokrácia a hagyományos konzervativizmusnál többre tartja a szociális igazságot, elutasítja az osztályalapú gondolkodást és nem ért egyet a hagyományos gazdasági-struktúrák megváltoztathatatlanságával
Az alapvető jogok és az emberi méltóság védelme a keresztény emberképből következik, de egyben közös értékek a klasszikus liberalizmussal. A kereszténydemokrácia ezzel szemben elveti a neoliberális gazdasági megoldásokat és a szekularizmus ideológiai dogmává tételét (a kereszténydemokrácia tanai szerint az államnak és az egyháznak tiszteletben kell tartania egymás autonómiáját, függetlenségét, azonban a társadalom szintjén kívánatos a köztük lévő együttműködés).
A szocializmussal, vagy inkább a szociáldemokráciával közös érték, ám szintén a krisztusi tanításból levezethető a szociális igazságosság, a közösségek és a szolidaritás fontossága, valamint a piaci folyamatok szabályozása. A szocializmussal ellentétben viszont mi kereszténydemokraták elutasítjuk az osztályharcot és az antikapitalista lózungokat.
Az általános kitekintés után rátérnék, hogy mit jelent számomra kereszténydemokrata politikusnak lenni.
Röviden annyit jelent, hogy nem a közvélemény kutatások alapján kell politizálni a múló népszerűség hajhászás érdekében.
Jobban kifejtve annyit jelent, mint élethivatás, erkölcsi zsinórmérték a sok kísértéssel teli politika világában. Természetesen egy kereszténydemokrata számára sem elhanyagolható a párt és frakciófegyelem, a vezetőkhöz való lojalitás és a politikai verseny követelményei, ám mindezeket megelőzi egy szilárd hit és erkölcsi alapállás. Egy kereszténydemokratában nem mozog görcsösen a megfelelési kényszer és a szereplési vágy. A legbátrabb politikus mer népszerűtlen is lenni, amikor ki kell állnia a hitéért és az igazáért.
Külsőségekben és viselkedésben egy kereszténydemokratának véleményem szerint „pulóveres politizálást” kell folytatnia, szemben az elitista és a távoli intézményekben elembertelenedett politikával. Egy kereszténydemokrata politikusból áradnia kell az együttérzésnek, minden esetben szolidárisnak kell lennie az elesettekkel. Cégképviselet helyett valódi népképviseletre van szükség, úgy is mondhatnánk, plebejus politikára. A Rerum Novarum nyomdokain haladva pedig kiemelten fontos a társadalmi szolidaritás, és soha nem lehetünk érzéketlenek a szegények-nélkülözők és leszakadók helyzetével szemben.
Én azt gondolom, hogy a kereszténységnek ki kell alakítania a lelkiismeret és felelősség kultúráját a közéletben.
Az egyház nem akar politikai hatalmat gyakorolni. A politikailag aktív hívő emberekben találkozik az állam és az egyház. A keresztény egyházak ezen túl kiveszik a részüket a közszolgáltatásokból (egészségügy, oktatás, kultúra) és társadalmi szintéren együttműködik az állam és az egyház. Természetesen fontos, hogy az állam és az egyház kölcsönösen tiszteletben tartsa egymást.
Európában fennáll annak a veszélye, hogy olyan új politikai és gazdasági struktúrák kerülnek kialakításra, amelyek a személyes felelősséget nem ismerik vagy nem viselik el. Ezzel szemben ki kell alakítani a lelkiismeret kultúráját, amelyre az egyház hivatott, s erre − rajta kívül − egyetlen szervezet vagy intézet sem képes.
Fontos a közélet lelkiismereti szerepe: A demokratikus intézmények csak kijelölik a politikai cselekvés határait, de végső soron a politikus – és minden ember – önmaga bírája: a lelkiismeret nem helyettesíthető egyetlen intézménnyel sem.
Vegyük például a tolerancia kifejezését, melyet bizonyos baloldali, szociálliberális körök kifordítottak eredeti jelentéséből. Eredeti, keresztény értelemben véve toleránsnak lenni annyit tesz, mint elfogadni, tiszteletben tartani az emberi különbözőséget. De a másság elfogadása nem jelenti annak tiszteletét. Tisztelni valakit a tetteiért kell, azért, amit letesz az asztalra. Amit szeretteiért, hazájáért, boldogulásáért jobbító szándékkal tesz.
Az értékpluralizmus kívánatos, de nem vezethet értékrelativizmushoz, mely a nihilizmus magasiskolája.
Eddig az európai és nemzetközi háttér. Ilyen körülmények érkeztünk el az új magyar Alaptörvény megalkotásának időszakába, melyre a jobboldali ellenzék 2010-es elsöprő, 2/3-os többséget eredményező választási győzelme után nyílt lehetőség.
Az előző, sztálinista gyökerű magyar Alkotmányt, az 1949. évi XX. törvényt az 1989-es rendszerváltás során átfogóan módosították. A kereszténységre történő bármilyen utalást lehetetlenné tette, hogy a ’89-as alkotmányrevízió a szovjet megszálló erők fegyvereinek árnyékában született, és a kommunista állampárt vezetése, valamint a vegyes összetételű, kereszténydemokrata-kisgazda-konzervatív és liberális tömbökből összeálló ellenzék kompromisszumát tükrözte. Az 1989-es alkotmányrevízió kidolgozói maguk is az új Alaptörvény elfogadásáig hatályos átmeneti Alkotmánynak nevezték a preambulumban a normaszöveget. A posztkommunista MSZP és a liberális SZDSZ által alkotott koalíciók, így a Horn-kormány (1994-1998) és a Gyurcsány-kabinet (2004-2009) is felléptek alkotmányozási törekvésekkel, ám a politikai kompromisszum és az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többség hiánya megakadályozta egy új Alkotmány elfogadását.
A 2010-ben elsöprő többséggel választást nyerő jobbközép ellenzék két pártja, a polgári-nemzeti Fidesz és a kereszténydemokrata KDNP is azzal a szándékkal lépett a kormányrúdhoz, hogy az átmenet sokszor zavaros évtizedeit lezárva befejezik a rendszerváltozás folyamatát. Ennek a szimbóluma az új Alaptörvény, mely a kommunizmus történelemhamisító szemléletét maga mögött hagyva nem feledkezik el Magyarország keresztény hagyományairól sem.
Az Alaptörvény elfogadását széleskörű nemzeti konzultáció előzte meg. A nemzeti konzultációs kérdőívek el lettek küldve minden választójoggal rendelkező magyar állampolgár lakcímére. A normaszöveg kialakításakor figyelembe vettük a konzultáció eredményét, például a kiskorú gyermekek után járó, számukkal arányos plusz szavazati jog lehetősége elvetésre került, mert a konzultációs kérdőívre válaszoló szavazópolgárok nagy része elvetette a javaslatot.
Az Alaptörvény kereszténységre utaló sorait számos bírálat érte az Európai Unió bizonyos baloldali, liberális és zöld képviselői részéről; hanyagul vagy szándékosan félreértelmezve az állam és az egyházak kapcsolatát Magyarországon. A magyar Alaptörvény és jogrend -szemben az alaptalan külföldi kritikákkal – továbbra is tiszteletben tartja az egyházak autonómiáját, és az állam valamint a felekezetek egymástól való függetlenségét. A magyar Alaptörvény természetesen tiszteletben tartja a vallási és világnézeti szabadságot, és senkitől sem várja el az aktív vallásgyakorlást, ám ezzel együtt fontosnak érzi hangsúlyozni a kereszténység kiemelkedő szerepét a magyar történelemben.
Az Alaptörvény ünnepélyes preambulumának az első sora rögtön így kezdődik: „Isten áldd meg a magyart!” Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása azt is kifejezésre juttatja, hogy Magyarország már Szent István korától kezdve csatlakozott a keresztény Európához és annak már ezer éve szerves része. A preambulum deklarálja a kereszténység nemzetmegtartó szerepét is és szól a Szent Koronáról, mely nem csupán egy koronázási ékszer, hanem a magyar államiság szimbóluma.
Az alapvetés L) cikkében az Alaptörvény kifejezésre juttatja a természetes házasság és családdefiníció melletti értékválasztást, mely megfelel a keresztény egyházak társadalmi tanításának is. Ez nem jelenti azt, hogy az állam bármilyen módon is bele kíván szólni polgárai magánéletébe vagy, hogy feladatának érezné párkapcsolati minták felállítását. Ez a definíció – szemben a nemzetközi baloldal támadásaival – semmilyen szinten nem diszkriminál. Kiáll a házasság természetes intézménye mellett és támogatja a családok gyermekvállalását. Ez azt jelenti, hogy a családot és a gyermekvállalást a társadalmi szempontból is nélkülözhetetlen fundamentumnak tartjuk, melyet a magyar állam a családtámogatási rendszerrel és az Európában egyedülálló, családi alapon többkulcsos adórendszerrel is honorál.
A Szabadság és Felelősség címet viselő fejezet II. cikkében az alkotmányos szabályozás az alapjogvédelem sarokköveként említi az emberi méltóságot, mint korlátozhatatlan és minden embert megillető alapjogot. Ennek alapja levezethető a keresztény perszonalizmus filozófiájából és a Biblia tanításából. Az emberi méltóság és így az élet korlátozhatatlan védelme pedig kizárja a halálbüntetés bevezethetőségét. Az Alaptörvény deklarálja, hogy a magzati életet a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.
Európai és világviszonylatban úttörő módon, az emberi méltóság kizárólagosságából levezetve, az Alaptörvény tiltja az emberi klónozást, és az olyan fajnemesítést célzó gyakorlatokat, mint az emberi génkészletbe való beavatkozás. Szintén újszerű és egyedülálló, hogy az egészséghez való joggal összefüggésben a magyar Alaptörvény előírja a génmódosított élőlényektől mentes mezőgazdaság követelményét. Az idézett előírások összhangban állnak a keresztény humanizmus és a keresztény bioetika tanításaival is. A társadalmi szolidaritás keresztény eszméje akként is megjelenik, hogy a világon elsőként a magyar Alaptörvény a nemzeti kultúra részeként ismeri el a siketek és halláskárosultak jelnyelvét, és kiáll annak védelme mellett.
Az új magyar Alaptörvény kifejezett értéke, hogy nem egy megörökölt történeti dokumentum, habár épít közjogi hagyományainkra, hanem egy XXI. századi tudatos, felvállalt értékválasztás eredménye. Minden benne van, ami egy keresztény ember számára fontos, és semmi nincs benne, ami vállalhatatlan.
A cikk szerzője: Rétvári Bence, államtitkár
Forrás:kerdem.blog.hu
Tovább a cikkre »
