Éltes Barna és Horváth Levente közös tárlatával vette kezdetét az V. Csernátoni Ika Alkotótábor. Éltes Barna és Horváth Levente képei jó beszédtársak, megvan köztük az a közös anyanyelv, amely feltétele a mélyebb szántású gondolatok megfogalmazásának, de eltérő képkaraktereik a dialógus feszültségét is megteremtik. Ha közös fundamentumról beszélünk, akkor azt a vidék, falu kulturális közegéhez való viszonyulásukban ragadhatjuk meg.
Éltes Barna alkotásai
Éltes Barna szobrász vásznain a kontúrokban a természet nagy körforgásában való feloldást és átrétegződést, a folyton folyású idő vízmosta árkait láthatjuk. Földdel festett vásznai az őselemek, mint föld és víz találkozásának reakciói, amelyek a maguk természetes útját követve mélyebb és világosabb foltokat teremtenek. A kis méretekben is az egészről beszél, a vízmosta domboldalak és földtakaró átalakulásában semmi sem vész el, hiszen egy új élet fogantatását sejtető jövendőként tér vissza. Gyakran madártávlatból, egy magasabb horizontból tekint a földtakaróra, a természetet nem szorítja határok közé.
Az ember alkotta mesterséges jelek egy kultúrtáj alakulásába illeszkednek. Így esztenája, kosarai állandóan alakulnak a tájban. A természet foltjaiban az ember térfoglalásának kijelölt szögletes határai dinamikus feszültséget teremtenek. Ilyenkor gyakran más típusú festéket használ.
Portréja tapasztott felülete a természet nagy körforgását írja le. Saját bőrén, érzékein engedi át az ábrázolt világot. A földművelő és állattartó ember több generációs bölcsességével benne él az ábrázolt világban. Látja annak nagyobb törvényszerűségeit.
Az eddigi csernátoni őszi táborokban megfigyelte a betakarítás, pityókaszedés földnyomait az aszfalton, amely sárrá, majd porrá alakulva követi az átrendeződés törvényszerűségét. Az akvarellfestékként felemelt föld számára mélyebb kötődést jelent.
Horváth Levente művészete
Horváth Levente gyergyóalfalvi származása festők sorát juttatja eszünkbe, akik a régió domborzatát, fényviszonyait és a falusi ember életképeit már eddig is vászonra vitték. Horváth Levente művészetében az egészből kiszakított részlet analízisét figyelhetjük meg. Így a kontúrok, a kiemelt részelemek, strukturális kapcsolódások nyomatékosított szerepet kapnak. Csűrképeinek gerendái, tartóoszlopai a maguk sajátos fény- és színviszonyaiban törvényszerűségeket fogalmaznak meg, az összetartozás és fenntarthatóság leképezését. Ezek a belső terek az ott élők hajdani életéről beszélnek. A képen a modell jelenik meg, amely nélkülözi a járulékos elemeket, tiszta és tömör megfogalmazás. De a művész honlapján utánanézhetünk, hogy visszaviszi eredeti közegükbe a képeket, gyakran a csűrbe vagy gazdasági udvarba állított öregek kezébe adja azokat, és így, kimerevített beállításokban fotózza le. Az alkotások zárt kompozíciója és tiszta rendjéhez képest a fotón egy felhalmozott kacattár, letűnt életek hulladékai sereglenek. Így a kép és valós környezete között létrejön egy éles kontraszt, hiszen a kép egy tisztább létezési keretet teremt.
Horváth Levente tematikus motívumai szerint csoportosítja képeit. A fa, itatóvályú, csűr és táj nagyobb csomópontjai művészetének. A farönkök halmaza a csűr gerendáiban áll megtartó rendben. Az itató képei domboldalakba vernek éles kontúrokat, és állítják meg a tovasikló tekintetet.
Éltes Barna és Horváth Levente a kint és bent, a távoli és közeli, az organikus és mesterséges jelek párbeszédével életterünket jelenítik meg, erdélyi mentalitásunkról beszélnek.
A záró kiállítás
Az alkotótábor záró kiállításáról elmondhatjuk, hogy a hajdani csernátoni faragótáborok hangulatához hasonlóan, egy életteli szimpózium záró ünnepén vehettünk részt. A vendégművészek és gyermekeik tábori tevékenységét követő szülők és falubeliek között szoros kapcsolat született. Öt év távlatából kimondhatjuk, hogy Székely Géza konok és következetes pedagógusi vénája utat mutat a fiatalok vizuális műveltségének és önkifejezési vágyának. Az itt szerzett élmények rámutatnak, hogy a rajzolás a legősibb közlési forma. Kíváncsian várhatjuk az itt rajzoló gyermekek jövőképét, hiszen oktatójuk tudja: amint vetsz, úgy aratsz.
Csernátonban dicséretként mondják, ha valaki nem a szavak embere, de állja a szavát. Így a tömör, velős állítások férfias erény értékítéleteként társulnak az itt élőkhöz. Ennek ellentéteként
Tamási Áron írásaiból tudjuk, hogy szülőfalujában (Farkaslakán) szerepeltetik, mondatják, szavakkal ugráltatják a gyereket, de mifelénk, Felső-Háromszéken még az én generációmat is hallgatni tanították. A szavakkal való bukfencezés felnőttek társaságában nem vált ki dicséretet. Így, ha mondani akarunk valamit, jobb azt tömören odakanyarítani, s nem szaporítani fölöslegesen a szót.
A képzőművészeti alkotások esetében is ezzel a konok rejtjelezéssel találkozunk. Vajon mit akar mondani? Milyen képi ritmusok dallamát kottázza le a kép?
A kiállítás több alkotásán ujjongva felismerhetjük domboldalainkat, épített örökségünk egy-egy mozzanatát, a csernátoni falumúzeum átörökített tárgyait. A történetek már nem Patyomkin-falak, hanem a kollektív emlékezettel játszó értelmezések.
A képi ritmusoknak van, aki konstruktív formai szabályokat szab, és puritán jelek ismétlődésével nyomatékos kijelentéseket tesz. Így az egyszeritől az örök érvényűig, a véletlentől a törvényszerűig és a felismeréstől a bizonyításig jut el (Kántor József).
Más az idősíkok közti rétegeket engedi mesélni. Érződik, hogy háttere nemcsak a kép dekorativitását hordozza, hanem benne lüktet egy képzőművészeti örökség anyanyelve, ami az itt kiemelt jelképet szüli újra (Budaházi Tibor). Így a képen belül a kijelentések helyett a spontán párbeszédet kísérli meg, amelyben minden részecske új nézőpont lehet egy lehetséges történet leképezésében (Magyar József).
És ha már a beszéd gesztusával akarunk a képek üzenetéhez közelebb kerülni, akkor a kiállítás nagy lélegzetvételeként érzünk ősrobbanásig feszült belső erőket (Bencsik János), amit mások történetmesélő kedvükkel oldanak fel. A képi közlések során felfigyelhetünk a megmutatkozás nyílt szándékában (Csillag Mónika) vagy egy talált képi elem analízisében való rejtőzködésnek.
De itt is, a hétköznapi közléseinkhez hasonlóan, miért ne történne meg, hogy egy művön belül egyik képi történetből egy másik történetbe lépünk át? Ilyenkor nem is arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogy a saját törvénye szerint titkos ábécével dolgozik (Forró Ágnes). Lehet a képi beszéd játékosan rafinált is, amikor a vonal domborulatok íveit úgy futja végig, hogy beleszédül a néző a képpel való társalgásba, és ha nagyon figyelmes, akkor gyeplőként a kezdő és záró vonalat tekintetével sikeresen ragadhatja meg (Bartha Árpád).
A felnagyítás szándéka mellett (Ábrahám Jakab) vannak, akik képi történetsorral ábrázolnak. E képi kommunikáció révén hogyan változik a néző helyzete? Hiszen képenként az általános benyomás gyors felismerését vagy a részletekre koncentráló elbizonytalanodás útját járhatjuk végig.
A Tamási-év transzilvanista kötődéseinkre emlékeztet. Ő gyermekkori történeteit úgy írta meg, hogy mindannyiunknak odaadja a tanítónőtől kapott bagoly tudását (Deák Barnabás). Az élet derűbe hajló próbatételeit egy közösségi normarendszer szolgálatában jeleníti meg. Jelen kiállításon Tamási négy arcváltozatban tekint ránk (Csutak Levente, Petrovits István, Vass Csaba és Vetró András), hogy emlékeztessen, mi dolgunk van a világon?
A múzeumkert öröksége
Az alkotótábor gyerekserege többnyire a múzeumkert örökségéből formák és színek közti viszonyrendszereket beszélteti. Érződik, hogy a több éve rajzoló csapattagok közül vannak olyanok is, akik egyéni stílusjegyekkel kezdenek önállóan megszólalni, és néha az egészből kiválasztott szerkezeti egység tovább suttogja alkotója tehetségét (Gajdó Klaudia).
Deák Ferenc Loránd
Kiállító művészek: Albert Levente, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bencsik János, Budaházi Tibor, Csillag Mónika, Csutak Levente, Deák M. Ria, Deák Barnabás, Forró Ágnes, Haszmann Réka Júlia, Hideg Margit, Kántor József, Kilyén Katalin, Kozma Rozália, Kőrösi Sándor Zoltán, Magdó István, Magyar József, Papp Károly, Petrovits István, Sárosi Csaba, Siska-Szabó Hajnalka Zsuzsanna, Székely Géza, Vargha Mihály, Vajna László, Varga József, Vass Csaba, Vetró András, Zilahi Nono. A tábor szakmai irányítója Székely Géza, házigazda Ágoston József kultúrigazgató. A tárlat a csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtár pincegalériájában szeptember 23-áig látogatható munkanapokon 10–16 óráig.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
