Fájó és pótolhatatlan veszteség érte Dunaszerdahely városát. Elment egy igazi lokálpatrióta, a dunaszerdahelyi maradékzsidóság motorja, a helyi zsidó hitközség vezetője. Egy ember, aki maga volt az élő történelem, néha pedig az élő lelkiismeret. Egy jó kedélyű, érdeklődő, néha viccelődő, a közösségért bármire képes ember, nagyszerű férj és családapa, unokáit imádó nagyapa. Kornfeld Tibor, aki megírta a dunaszerdahelyi zsidóság történetét, az égiekhez távozott.
Ismeretségünk még abba az időbe nyúlik vissza, amikor az idősotthon igazgatójaként tevékenykedett, de már nagyon készült a nyugdíjas éveire. Sok terve volt, rengeteg munka várt rá. Ha valakire, rá aztán igazán rá lehetett mondani, igencsak aktív nyugdíjas életet élt.
Olyan neveltetést kapott szüleitől, hogy kutyakötelességének érezte minden lehetséges módon továbbvinni az ősi örökséget.
Nem akármilyen családba született 1952-ben. A holokauszt áldozatává vált nagyapja, Kornfeld Ármin Dunaszerdahely egykori alpolgármestere volt, édesapja Kornfeld Ferenc pedig a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség tiszteletbeli elnökeként tevékenykedett. Ezért kutatott és írt, szervezte a holokauszt megemlékezéseket a zsidó temetőben. Rendületlenül. Annál az emlékműnél, amelynek létrejöttéért rengeteget fáradozott. Vagy említhetjük a botlatókövek elhelyezését…
Nekem nem voltak nagyszüleim, ott maradtak a lágerben. Erre a mondatára nagyon emlékszem. Ezzel kezdtük az első beszélgetésünket. S fokozatosan feltárult előttem családja és a városi zsidóság gazdag története. Torokszorító pillanatokból sem volt hiány…
Édesapja megkezdett munkáját folytatta, tökéletesítette. Zsidó múzeumról álmodott… Ahol tudott értéket, temetőt mentett. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg fotó és kézirat, kutatási anyag maradt utána. Értékes hagyaték.
Megbeszéltük, hogy egyszer végigvezet majd úgy a városon, hogy megmutatja, hol voltak azok helyek, amelyekről a Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely című két kiadást megért hiánypótló, angolul és szlovákul is megjelent könyvében ír…
Mert kevesen voltak, vannak, aki nála jobban szerette szülővárosát. Kevesen vannak, akik nála jobban ismerték Dunaszerdahely történelmét és senki sem ismerte úgy a város zsidóságának fordulatos, napfényes és árnyékos időszakokban gazdag múltját, mint ő. S ez a múlt, könyvének és rengeteg fáradozásának köszönhetően már nem merül feledésbe.
Kész csoda, hogy megszülettem, erre a mondatára is emlékszem. Amikor arról beszélt, hogy szülei betegen, legyengülve, de túlélték a második világháború poklát, hazatértek szeretett szülővárosukba és a lelki és valóságos romokon együtt új életet kezdtek. A kis Tibor még saját szemével láthatta milyen volt akkor a város és megtapasztalhatta, idővel hogyan tűnt el szinte minden, ami az egykori dicső múltra emlékeztetett. De ő mintha csak lefényképezte volna, megőrizte és minden lehetséges módon és helyen emlékeztetett rá.
Talán Nagy Attila helytörténész fogalmazta meg legjobban és legtömörebben, hogy ki is volt ő: „az egyik legnagyobb formátumú „régi dunaszerdahelyi”, igazi lokálpatrióta.”
Élmény volt vele beszélgetni. A szemfelnyitogató emberek közé tartozott. A családját és város zsidó lakosságát ért második világháborús trauma ellenére volt benne valami természetes derű, hatalmas élni és tenni akarás. Segítőkész, lehetetlent nem ismerő, a dolgokat előbbre mozdító ember volt.
Nagy űrt hagyott maga után. Emlékét tisztelettel megőrizzük.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
