Kormos Anett elevenen is elégne azért, hogy a bíróság diszkriminálja a férfiakat

Kormos Anett elevenen is elégne azért, hogy a bíróság diszkriminálja a férfiakat

Kormos Anett a Showder Klub szellemes humoristája és a wmn.hu szellemtelen újságírónője a válás utáni gyermekelhelyezés problémájáról írott véleménycikkében a férfiakkal szembeni bírósági diszkrimináció mellett tett hitet a minap “3 egyszerű ok, amiért váláskor jár az anyának a lépéselőny” címmel. A cikk bevezetője nyomokban humort tartalmaz, viszont azután már a fele sem tréfa.

“Mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy tudom, ezzel az írásommal férfiak, apák tömegeinek a haragját fogom a nyakamba zúdítani. És mivel ez a feldühödött csorda nyilvánvalóan összeüt majd egy cukimuki kis máglyát az ablakom alatt, van bennem némi aggodalom. De elnyomom. Na, nem azért, mert állati vakmerő vagyok és elszánt, hanem, mert titkon azért mégis bízom abban, hogy a WMN olvasói túlnyomó többségében nők. És ti: lányok, asszonyok, ha meg nem is mentetek a nyilvános és szégyenteljesen megpörkölődéstől, legalább összehoztok egy jó kis szalonnasütést a szenesedő testem körül.”

Kormos Anett igyekszik poénosra venni a hangvételt, mintha éppen nem is bírósági részrehajlásról beszélne. Igyekszik azt mutatni, hogy nem is akar ő belegázolnia a férfiak lelki világába és provokálni az apákat, de… azt teszi… és ezt a férfiak humorérzéke sem képes tompítani. Az, hogy Kormos Anett a lényeget az anekdotikus érvelés dupla rétegű zsírpapírjába csomagolja és még hagymát is pucol hozzá, nem sokat változtat a lényegen.

A nőíró szerint a váláskor a gyerekekért folyó versenyfutásban a bíróságnak meg kell szavaznia némi lépéselőnyt az anyáknak, mégpedig azért, mert a nő hordja ki, szüli meg és szoptatja a gyereket, tehát “anyának lenni eredendően, a természet jóvoltából egy jóval nagyobb csomag, mint apának lenni”. Ne akarjuk eltagadni a valóságot, egészséges esetben minden bizonnyal közvetlenebb és meghittebb kapcsolatot teremt mindez az anya és gyermeke között csecsemőkorban, nagy baj is van, ha nem így történik, de ezzel még cseppet sem sikerült Kormos Anettnek megindokolnia, hogy egy évekkel a szülés és szoptatás után zajló válóperben miért kellene a bíróságoknak diszkriminatív ítélkezési gyakorlatot működtetniük. Vegyük észre, hogy a felsorolt három indoknak semmi köze sincs a váláshoz, a gyermekelhelyezéshez, és leginkább ahhoz se, hogy melyik szülő alkalmasabb a gyermek felügyeletére és minden nőpárti előítéletünk ellenére sokszor még ahhoz sem, hogy melyik szülő kötődik jobban a gyermekhez. Az anyaságot felmagasztaló sztereotípiák és az anyai szeretet önzésének erdejéből szemlélődve gyakran nem tűnik szembe az a mély kapcsolat, amely az apák és a gyermekeik között jön létre, igaz nem a szülés és a szoptatás idején, hanem később a gyermek érettebb pszichés helyzetében. Bár jó lenne őszintén hinni, hogy minden anya a megrendíthetetlen anyai gondoskodás és szeretet megtestesülése, de az élet sajnos olykor azt mutatja, hogy az a kötődés, amit az anya érez a gyermek iránt (csecsemőkorában) korántsem marad minden esetben olyan szilárd és megbízható, mint az a kötelék, ami a gyermek és az apa között alakul ki később.

Hírdetés

Kormos Anett anyákkal szembeni elfogultsága közepette valószínűleg nem látja át azt sem, hogy cikkével leginkább pont azokat az apákat sérti meg, akik évekig tartó elkeseredett küzdelmet folytattak gyermekük biztonságos elhelyezése érdekében a sajnálatos módon alkalmatlan anya ellenében és a bíróságok és a társadalom végletes elfogultságával szemben. Nem is régen adtuk például közre itt a Férfihangon annak az apának az elkeseredett segítségkérését, aki pont a bírói, hatósági elfogultság és diszkrimináció miatt képtelen érvényesíteni az apai jogait és a józan ész szavát. A jogfosztott magyar apák elképesztően drámai helyzetét villantja elénk ez a nyílt levél. Az apajogi és férfijogi szervezetek sokszor közelről láthatják, hogy mennyi érdek- és jogsérelmet okoznak a gyermekeknek és az apáknak a társadalmi sztereotípiák. Közelről látjuk azokat az apákat is, akik érzelmileg, pszichésen és egzisztenciálisan mennek rá arra az egyetlen “apró” lépéselőnyre, amiről Kormos Anett úgy gondolja, hogy jár a nőknek. Ennek a társadalmi elfogultságnak az eredményeként láthatunk végsőkig elkeseredett és ezért aztán végletekig leromlott mentálhigiénés állapotban lévő, hajléktalanság szélére sodródott férfiakat is, akik még olykor az öngyilkosság gondolatával is szembenéznek. És magunknak is elkeseredetten kell tudomásul vennünk, hogy pont a legrászorultabbaknak nem tudunk közvetlen segítséget nyújtani, mert nincsenek rá erőforrásaink. Amíg a nők és az anyák segítésének széles kultúrája virágzik, addig a megnyomorodott, rászoruló apák legalább pszichológia, jogi illetve elvi segítésére sem jut semmilyen civil alapból egyetlen fillér sem.

Több mint abszurd, hogy amíg a társadalom az egyik oldalon egyre intenzívebb gyermekgondozási közreműködést és egyre nagyobb kötődést követelt meg az apáktól, sőt apránként az anyai feladatokat is igyekszik már rájuk testálni (tekintsünk csak az apás szülés, a kötelező apaszabadság, a papás fürdetés és pelenkázás modern elvárásaira), addig a másik oldalon arcátlanul azt mondja az apáknak, hogy válás esetén jóformán semmi közük a saját gyermekükhöz, fizessék csak kitartóan a gyerektartást és örüljenek, ha “l á t h a t á s r a” a gyermekeik közelébe engedik őket. A Kormos Anett által is előadott sztereotípiák eredménye, hogy válás esetén a bíróságok oly ritkán adnak a szülőknek osztott felügyeleti jogot, a “lépéselőny” szinte mindig az anyánál van. Az a bírósági, hatósági, jogalkalmazói rendszer, amely maga is elfogadható gyakorlatnak ítélte a részrehajlást a családjogi, gyermekelhelyezési ügyekben, immár szabadulni képtelen bűnös modelljeitől: ha kell, ha nem, vég nélkül diszkriminálja az apákat, férfiakat. Azon kívül, hogy úgy tűnik, nagyon kell a nőknek valami, amit zsarolópotenciálként, gyötrő “büntetésként” alkalmazhatnak a férfiakkal szemben, aligha lehet megindokolni, hogy miért is kell a válást és a gyermekelhelyezést egy olyan nyertes-vesztes modellre alapozni, ahol az egyik fél mindent visz, amíg a másik fél veszít (általában a férfi, és az ügyvédek jobb híján erre már jóelőre fel is készítik férfi ügyfeleiket) és kezdheti fogcsikorgatva az egész életét elölről felépíteni. Az így okozott pszichés gyötrelmekre pedig mindenki csak legyint, mert hát mégiscsak ezekről a “nemtörődöm”, “szemét” férfiakról van szó, akiknek úgysem számít semmi sem.

Nem véletlen az sem, hogy a válások túlnyomó többségét bizony nem a férfiak, hanem a nők kezdeményezik, hiszen ők azok, akiknek semmi veszítenivalójuk nincs. Különösen semmi veszítenivalójuk nincs, ha a gyermekekhez fűződő jogokat szemléljük, mert a nő mindent egyedül eldönthet és keresztülvihet: dönthet a fogamzásgátlásról, de ha akarja, a férfi határozottan ellenkező szándéka ellenére is teherbe eshet, megtarthat, elvetethet, szülhet, kórházajtóban inkubátorba tehet, házasság hiányában akár még örökbe is adhat, a másik szülőtől szándékosan elidegeníthet, sőt akár szó nélkül elköltözhet a gyermekekkel egy másik bolygóra, bármit megtehet és semmiféle következménye nincs, ha döntéseiből az apát teljes mértékben kirekeszti.

Az történt, hogy amíg az egyik oldalon folyamatosan növelte a társadalom az apákkal szembeni elvárásait, addig a másik oldalon folyamatosan korlátozta a jogosultságaikat. Ma ott tartunk, hogy tulajdonképpen kész csoda, hogy a férfiak ilyen jogi és társadalmi viszonyok között is hajlandóak még egyáltalán a családalapításra vállalkozni. Habár immár szinte lehetetlen nem észrevenni, hogy a férfiak egyre inkább bojkottálják a házasságot és az apaságot. Ennek a jelenségnek a jobb megértéséhez lásd kapcsolódó cikkeinket Házasság 2.0 címszó alatt is. Nem véletlenül mondjuk azt, mi férfijogi aktivisták, hogy egy a népesedési problémákról felelősen és kellően praktikusan gondolkodó kormányzat nem kerülheti el azt a felismerést, hogy a demográfiai problémák rendezésének kulcsa ma már nem a nő, hanem a férfi. A jogalkotásnak megnyugtatóan rendeznie kell a férfiak-apák reproduktív és családi jogait és a társadalomnak fel kell számolnia az apaellenes-férfiellenes sztereotípiáit. Enélkül nem állítható vissza a férfiak családalapítási kedve és a családok kiegyensúlyozott mentális és jogi harmóniája.

Szóval, kedves Anett, az van, hogy aligha lehet ezt a témát egy ilyen rövidlátó, felszínes írással elintézni; mondhatni ez most még viccnek is rossz volt. Tehát ezúton szeretettel meghívjuk a wmn.hu nőíróit és nőolvasóit egy kellemes kis szalonnasütésre, amit a következő Apák Napjára szervezünk. Szíves megértését kérjük mindenkinek, ha esetleg egy kicsit Kormos lesz.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »