Szombaton az Esztelnek határában található Borzik-tetőn kopjafát avattak boldog Rupert Mayer (1876–1945) jezsuita pap emlékére, aki az első világháború idején, 1916-ban a magyarok oldalán harcolt, aki gyóntatója volt a fronton harcoló katonáknak éppúgy, mint Esztelnek-Csángótelep civil lakosságának, és aki kétszer is megsebesült Esztelnektől nem messze, először Ojtozban, majd Kosteleken. A kopjafát – akárcsak mellette a múlt év augusztusában az első és második világháborúban ott elesett honvédkatonák emlékére állított emlékjelet – Szabó Ottó kézdisárfalvi faragómester készítette, Tamás József ny. püspök áldotta meg.
A családias hangulatú eseményen az Erdélyi Vitézi Rend Kézdiszéki Hadnagysága mellett esztelneki, kézdivásárhelyi, ozsdolai, kézdialmási, bélafalvi, kézdisárfalvi, csomortáni hagyományőrzők, a magyarországi Gomba településen bejegyzett Székely Rend Lovagjai Alapítvány – Kiss Ferenc és Rakovszky Zsolt – és az Erdélyi Vitézi Rend (EVR) vezetői – vitéz Székely Zsolt főkapitány, v. Benedek Farkas Péter, az Erdélyi Vitézi Rend főszéktartója és v. Ilyés Levente, az Erdélyi Vitézi Rend háromszéki székkapitánya is jelen volt. Az emlékjelnél díszőrséget állt András Imre és Gergely Lajos csíki huszár, az EVR két tagja. A két kopjafa mögötti zászlótartóra a székely és a német zászlót húzták fel.
A résztvevőket v. Beke Ernő, a rend hadnagya köszöntötte, aki Rupert Mayer jezsuita pap rövid életrajzát is ismertette. Elmondta: Rupert Mayer 1876. január 23-án született Stuttgartban egy hatgyermekes családban. Különböző német egyetemeken filozófiát és teológiát tanult. Ezt követően választotta a papi hivatást, 1899-ben szentelték pappá. 1900-ban belépett a jezsuita rendbe. 1912-től Münchenben végzett lelkipásztori és szociális munkát: katolikus és emberi közösséget kellett teremtenie a nagyrészt szegény sorsú gyári munkásoknak. A veszélyeztetett családok védelmére megalapította a Szent Család Nővérek közösségét. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben önként jelentkezett tábori lelkészi szolgálatra. 1915 nyarán Galíciában, majd a francia fronton, utána pedig Erdélyben szolgált. Segítőkészségével és bátorságával kivívta a rábízott katonák megbecsülését és szeretetét. 1916-ban az erdélyi Keleti-Kárpátokban, a gyimesi Kostelek közelében gránáttalálat érte. A sérülés következtében amputálni kellett a bal lábát. A kétszeri műtétre a csíkszeredai, majd a kolozsvári hadikórházban került sor. Többször emlegette beszélgetéseiben az „Erdélyben megboldogult lábát”. Szolgálata Esztelnekre, a Csángótelepre vitte őt tovább. Itt tudása, segítőkészsége, embersége nemcsak a bajba jutott katonákra, hanem a civil lakosságra is kiterjedt, elnyerte bizalmukat, szimpátiájukat. Esztelneki és csángóföldi naplószerű jegyzeteit egy füzet rejti magában, ami v. Baricz Jakab István tulajdonában van.
A világháborút követően ismét Münchenben folytatta kiemelkedő lelkipásztori és szociális tevékenységét mint a város „falábú apostola”. Gyakran felszólalt munkásgyűléseken is: a háborút követő első években a marxista-kommunista befolyás ellen küzdött, kifejtve keresztény szocialista elveit. Már a húszas években felismerte a nemzetiszocialista eszmék veszélyességét, és nyilvános beszédeiben kijelentette: hívő katolikus nem lehet a nemzetiszocialista mozgalom tagja. A hitleri hatalomátvétel után az ellenállás szükségességét hangsúlyozta szóban és írásban is. Beszédeiben többször élesen bírálta a kormányzat intézkedéseit. 1937 júniusában a Gestapo letartóztatta, és a bíróság féléves börtönbüntetésre ítélte. A müncheni polgárok és a müncheni bíboros-érsek heves tiltakozása után szabadon engedték, ám 1938 januárjában újra letartóztatták. 1938 májusában amnesztiával szabadult, 1939 novemberében azonban harmadszor is elfogták, mivel nem volt hajlandó betartani a rá kirótt prédikálási tilalmat. Ekkor a sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították.
Egészségi állapotának romlása miatt 1940 augusztusában a táborból kiszabadult, az ettali bencés kolostorba száműzték. A rendházat nem hagyhatta el mindaddig, míg az amerikaiak 1945 márciusában el nem foglalták Münchent. 1945 márciusában térhetett vissza Münchenbe, ahol folytatta igehirdetői tevékenységét. A visszanyert szabadságnak azonban nem sokáig örvendhetett, 1945. november elsején, mindenszentek ünnepén prédikáció közben agyvérzés érte, és még aznap elhunyt. 1987. május. 3-án Szent II. János Pál pápa boldoggá avatta. Mellszobra Ettalban, az apátsági templomban őrzi emlékét, a csíkszeredai Millenniumi templomban kápolnát neveztek el róla, Kosteleken emlékkeresztet állítottak tiszteletére.
A szombati ünnepségen v. Székely Zsolt főkapitány tartott ünnepi beszédet. „Feladatunk, hogy emlékkopjafákat állítsunk, magyar emlékhelyeket avassunk a múlt nagyjainak emlékére, hiszen ha ezt nem tesszük, feledésbe merülnek, múltunk eltörlődik. A jövő nemzedék számára tesszük mindezt, ez a mi tisztünk” – mondotta. Őt követően Jánó Andrea tanuló Gyóni Géza Csak egy éjszakára c. versét adta elő, majd v. Salamon Balázs, Esztelnek polgármestere köszöntötte a megjelenteket. A kopjafát Beke Ernő és Baricz Jakab István leplezte le. Az emlékjelt Tamás József püspök atya áldotta meg. Az ünnepség koszorúzással és himnuszaink eléneklésével, illetve az esztelneki községháza dísztermében közös ebéddel és kötetlen beszélgetéssel ért véget.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
