Talamon Alfonz könyvének (Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából) 1998-as kalligramos kiadását elajándékoztam, úgyhogy ezúttal a Talamon Alfonz művei című vaskos kötetet ütöttem fel (Pozsony, Kalligram, 2001). Abban a hitben, hogy a derék kocsmáros jámbor barátainak szóló emlékbeszélyeit ebben a kötetben még nem olvastam.
Ám rögtön szembesülnöm kellett azzal, hogy de bizony, mert az utolsó oldalon, a kiadói impresszum fölött ezt a ceruzabejegyzésemet látom, idézőjelek nélkül: „hunyorítva, félve nyitottátok ki szemeteket, tolva, odázva a pillanatot”. És belül is egy rakás ceruzavonás a margón. Márpedig emlékezetem szerint nem szoktam könyvbe jegyzetelni. Nézegetem ezt az idézetet, és nem jut eszembe, miért másoltam ide. Miért épp ezt. Talán olyan életszakaszomban járhattam, amikor ezek a szavak kiemelten fontosak voltak számomra. Ha nem volna ismerős az idézett mondatdarabka intonációja, azt is gondolhatnám, én írtam. De nem. Olvasás közben hamar eljutottam az idézett részhez: a 407. oldalon szerepel, abban a fejezetben, melynek Talamon a következő címet adta: Melyben a beszélyek írója másnaposan azon töpreng, kinél is töltötte az éjszakát, s belátja, járhatott volna rosszabbul is, mondjuk úgy, ahogy Pálinkás Egon. S ekkor, csak ekkor jöttem rá: ez a „tolva, odázva a pillanatot” a legsajátabb stílusjegye és bejáratott technikája a könyvnek. Ettől és ezért a sok-sok cirkalom, a körkörös, többszörösen összetett mondatok, a kitérő, a részletes környezetfestés és állapotrajz. Talamon mindent elkövet, hogy a pillanatot (a cselekményt és a kifejtését) váltig halogathassa. Aki olvasta a Borkopf-történeteket, vagy majd eztán lapoz beléjük, igazat fog nekem adni: mekkora önuralom és önfegyelem kell ahhoz, hogy a lehető legnagyobb kerülőúton jussunk a történet végére. Mégpedig azért, hogy addig is, az elejétől a végéig élvezzük az elbeszélő körültekintő, mindenre kiterjedő figyelmét, mely akrobatikus és artisztikus mondat- és bekezdéspiramisokban ölt testet.
A tragikusan korán, harmincévesen, huszonöt éve elhunyt szerző ebben a könyvében mindent egy lapra tett fel: nyelvileg a lehető legfinomabban, legérzékletesebben megfogni egy emléket, ugyanakkor végig ébren tartani a történet és körülményei iránti érdeklődést, sőt, fokozni, izgalomban tartva az olvasót. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy csakis derűs, sőt kifejezetten mulatságos történeteket olvasunk, már akkor kalapot emelhetünk a szerző előtt. Szórakoztatás mesterfokon. S persze a „megfogni egy emléket” itt azt jelenti, szabadjára engedni az emlékezés felcsigázott képzeletét. Rendkívüli tehetségre vall, hogy a szóban forgó baráti társaság (és a többiek) minden gyengéjét rokonszenves hangnemben ecseteli, s így ezeket a jellemrajzhibákat nem az Achilles-sarkuknak tekintjük, hanem erényüknek, erősségüknek. Ezek adják meg a szereplők karakterét. A tulajdonképpen szeretni való gyengéik. A felfokozott étvágy, a test ernyedetlen karbantartása, az itóka vagy a leányzó iránti olthatatlan szomj és vágy stb. Mindegyiküknek megvan a maga steckenpferdje. S persze az elbeszélőt, a zsidó kocsmárost is esendő alakként rajzolja meg, leginkább (mintegy mellékesen) körültekintőnek és takarékosnak, aki vizezi a bort és 13-asnak tünteti föl a 12-es sört, de a korcsma már csak ilyen terep (azaz olyan, mint e beszélyek): nincs mese: minden fogyasztást számba kell venni, feljegyezni vagy emlékezetben tartani. S persze ő a „jeles napok” krónikása, úgy is, hogy a történéseket az ő szemszögéből látjuk jelesnek. A híres diószegi cukorgyári tűzvész epizódja kapcsán írja: „Az egyetlen maradtam talán, barátaim, ki kemotáfiumot emel a múltnak eme megtartásra érdemes darabkája fölé.” A derék kocsmáros nem emléket állít barátainak, hanem eszükbe idézi (vagy ahogy a szöveg mondja: „lassan csendesedő lelketekbe”), mindazt, ami akár meg is történhetett volna velük. Az irodalom, a jó irodalom mindig felülmúlja a valóságot, így az emlékezetkultúrát is.
És igen: tele van ízes idegen szavakkal, csak győzze őket az ember szótárazni, vagy ahogy magam tettem: a szövegkörnyezetből eldöntöttem, mit jelenthetnek, nagyot tévedni nem lehet: Schlaraffenland, slauf, parorexia, kremzli, krampli, feniklis… és az elmaradhatatlan Ólov hasolom (Nyugodjék békében). E szavakat az eredetileg Újvárba vonatozó Herr Vincenzó kalandját leíró részből vettem, s épp itt mutatkozik meg az idegen szavak ismeretének jelentősége: utasunk ugyanis a veterinárius kifejezést a veteránnal keverte össze, persze, nem ez volt e fejezetben a legnagyobb baklövése. Hogy mit kóstolt mohón s titkon lekvár helyett, azt mi is csak a fejezet végén tudjuk meg.
Talamon Borkopf-kötete tartható az Esti Kornélhoz hasonló novellafüzérnek vagy regénynek is. Spórolós beosztással egy hétre szóló feledhetetlen olvasmányélményt biztosít. (A szlovák Martinus bolt honlapja szerint 3-4 óra alatt elolvasható; ehhez csak annyit tennék hozzá: de minek és miért?) A húsz évvel ezelőtti teljes életmű egy hónapig kitart. Kifejezetten elringató, búfelejtő, belemerülésre való kötet, annak a Németh Zoltánnak a rövid utószavával, aki a Tegnap és Ma sorozatba megírta Talamon Alfonz monográfiáját. A Borkopf-kötet 2001-ben szlovákul is megjelent 192 oldalon, Renáta Deáková fordításában.
E mostani alkalommal találtam rá egy nagyon kedves madaras mondatra, csak az első felét idézem: „A szemünk sem rebbent, sőt cinkosan kacsintva finom csipkekesztyűs kezet csókolgatva szippantottuk parfümjük illatát, amidőn tériszonyunkkal küszködve nekiindultunk, hogy a városka legmagasabb, legtüskésebb virágba borult növényének legtetejéről, ahová már csak a legbátrabb varjak mernek leszállni, leszakítsuk a körülrajongottunk által kiválasztott, felülmúlhatatlanul szépnek találtatott füzért, félelmünkkel, remegő térdünkkel, engedelmeskedni nem akaró karjainkkal biztos kapaszkodók után tapogatózva elhízott strucokként hintáztunk a hajlékony gallyak között…” (Barátaimnak, visszakísértő szerelmeinkről)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
