„Minden idők legjobb focikönyve” – így reklámozzák a kiadók Nick Hornby Fociláz című remekművét (első megjelenés: 1992, magyarul M. Nagy Miklós fordításában 1995-ben adták ki először), és nehéz is volna vitába szállni vele: aki rajong valamely futballcsapatért, az nemcsak azt tudja, illetve érzi, mi a jelentősége egy megszállott focidrukker könyvének, de azt is, mi minden kapcsolódik a futballhoz, mennyi minden van összefüggésben vele, és hogyan kell ezeket az összefüggéseket szórakoztató, ám gondolatgazdag szöveggé szervezni.
„Nincs itt elemzés, tudatosság, logika, mert a megszállottak nem képesek józanul szemlélni saját szenvedélyüket. A Fociláz kísérlet arra, hogy valamiféle rálátást nyerjek saját megszállottságomra” – vallja meg Hornby a bevezetőben. Terápiás könyvnek azért nem neveznénk, noha a foci terapikus jellegét például nem veti el. (Magyar párja is van: a Kilátás az ezüstfenyőkre című, párját ritkítóan kiváló novelláskötet szerzője, Gazdag József 2015-ben jelentette meg futball témájú tárcáit, cikkeit Egy futballfüggő naplójából címmel. A függőség elővezetése akár egy írásterápiás folyamat alapjaként is szolgálhat, a könyv ugyanakkor a modern magyar irodalom focival ápolt kapcsolatát domborítja ki, rávilágítva, hogy olykor egymástól távolinak tetsző területek bizony átfedik egymást és bejátszhatók.) Hornby vallomása a Bildungról szól: a London környékén felnövő kissrác Arsenal-mániája nevelődés, identitásszerzés, dac, boldogság, egyszóval folyamatos viszonyhelyzet. „Sohasem vezettem futballnaplót, és sok száz meccs tökéletesen kiment a fejemből, de mivel életem ritmusa az Arsenal programjához igazodik, minden jelentősebb eseményre rávetül a futball árnyéka.”
A kapcsolódás lehet persze szimplán érintkezésen alapuló, és nem fejlődéstörténeti: én magam például úgy lettem Barcelona-drukker, hogy hosszú évekkel ezelőtt kirándulni voltam a katalán fővárosban. Emlékszem, oly mértékben lenyűgözött a szépsége, eleganciája, bája, kultúrája, pezsgése, miliője, hogy öntudatlanul is további kapcsolódási pontokat kerestem, és ezek legjelentősebbikévé Messiék csapata vált. Ahogy Hornbynál az Arsenallal, úgy nálam is jóban-rosszban viszonyról van szó (könnyebb persze, amikor jól megy a szekér, és nehéz az olyan átmeneti, feszültséggel és veszekedésekkel teli időszakokban, mint például mostanság, amikor finoman szólva is döcög), csakhogy az én esetemben a csapathoz való kapcsolódás végül mégiscsak egy metaforája lett a város – és az egykori kirándulás – iránt táplált komoly szerelmemnek. Másfelől az a régi vakáció immár a messzibe vész, a Barcelona futballja viszont megmaradt folyamatos izgalmi és örömforrásnak.
„A munkás- és alsó-középosztálybeli fiúk bonyolult és olykor elkeserítő problémákat hoznak magukkal a stadionba – írja Hornby –: az igazgatók és elnökök azt mondhatják, ott volt nekik a lehetőség, csak elcseszték, és a középosztálybeli családok – az új célközönség – nemcsak rendesen fognak viselkedni, de több pénzt is fizetnek.” Talán ebből a megjegyzésből is jól érzékelhető, hogy a drukkolásnak komoly társadalmi és pszichológiai háttere is akad, amelynek egyéni jegyei és következményei számos esetben végigkísérik a drukkerek életét, és elsősorban az alacsonyabb státuszúak életminőségéről tudósítanak. (Lásd még Mándy Iván témába vágó klasszikusát, A pálya szélén című regényt.) Hornby azonban nem hallgatja el a profi futballnak azokat a korunkban mind meghatározóbbá, sőt szinte kizárólagossá váló érdekeit, amelyek a gazdasági mutatók révén ragadhatók meg. A kétezres évekre minden korábbinál jobban érzékelhető és erősebben dominál e látványsport üzleti jellege: a szponzoráció, a reklámszerződések, a közvetítési jogok és jogdíjak, a jegybevételek, a topcsapatok játékosainak a bérállománya, a rosszul szabályozott játékoskereskedelem; a meccssorozatok külső hatásokra (üzleti megfontolásokra) épülő dömpingszerű erőltetése pedig elhalványítja – igaz, nem zárójelezi – a rajongói kultúrát, annak korábbi rétegzettségét. Az új célközönségként feltalált középosztály még a nyugati országok topklubjai esetében is sokakat – eufemisztikusan szólva – szemöldökráncolásra késztetett az utóbbi időkben, hiszen az elszabaduló jegyárak (különösen a Bajnokok Ligája-mérkőzéseken) épp azokat a drukkereket szorítják ki, akik nem az elmúlt néhány évben fedezték fel maguknak kedvenceiket. (Az már persze csak adalék, és innen nézve nincs is különösebb jelentősége, hogy amikor például 2019 decemberében egy dél-angliai kirándulást megelőzően jegyet próbáltam vásárolni a Boxing Day – a nagyszabású december 26-ai forduló – valamely meccsére, a rangsorolás miatt sehol nem tudtam megtenni, pedig igazán próbálkoztam a Leicesternél a Liverpoollal való összecsapásra, a Manchester Unitednél és a Chelsea-nél is. Mivel az angliai Premier League és annak eltéveszthetetlen atmoszférája simán csak érdekel, de nem vagyok egyik klub szurkolója sem, lényegében majdnem mindegy volt, hová, de be szerettem volna jutni, ám a bérletesek és támogatók özönében a magamfajta mezei érdeklődőnek csak az utolsó körben nyílt meg a vásárlás lehetősége, akkor viszont már fölöslegesen, mert valamennyi stadion sold out volt.)
„Számomra egészen nyilvánvaló, hogy a szenvedélyem sok mindent elárul saját jellememről és élettörténetemről, s ugyanakkor úgy vélem, az, ahogy ezt a játékot ’fogyasztják’, mindenféle információkat szolgáltat a társadalmunkról és kultúránkról is.” Hornby azonban hozzáteszi, ma már nem gondolja, hogy a futballnak köze volna a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez vagy a fejadóhoz, a gondolatmenet mégsem légből kapott. A futballhoz hasonló csapatsportokat gyakorta értelmezték a területszerző háborúk, csaták és hatalmi harcok metaforáiként, azok újrajátszásaként jól szabályozott, domesztikált, játékos, szórakoztató keretek közt; valószínűsíthetően ezeknek az értelmezéseknek a nem reflektált elfajzása a közép-kelet-európai térségekben a klubok bekebelezése a politika által, valamint a sport- és háborús metaforák elburjánzása a politikai és közbeszédben. Hozzá kell azonban tenni, hogy ma már sokan – köztük a világhírű kultúratudós, Hans Ulrich Gumbrecht – inkább úgy látják, hogy a csapatok meccseire megváltott jegyek ára kissé talán borsos ahhoz, hogy pusztán egy történeti emlékeztető miatt újra és újra kicsengessék az emberek, így a sportról való gondolkodásban is felértékelődik az esztétikai élvezet, az élményszerűség, az ottlét pillanatnyiságának, a jelenlétnek a testi-izgalmi, fiziológiai hatása. Egy jó cselsorozat, lenyűgöző összjáték, a kapus hatalmas, röpülő hárítása, egy jól eltalált bomba a kapuba, illetve az azt követő kollektív gólöröm összekapcsolja a szép játék, voltaképp tehát az esztétikai élmény minőségét a közös ünneplés mindenki számára felemelő eseményével.
Nem véletlen, hogy a stadion varázsa annyi embert, köztük a Fociláz szerzőjét is elbűvöli. A hatás félig ironikus módon (de félig talán komolyan) még az életen túl is meghatározza a drukker álláspontját: „Milyen szép is lenne, ha valamilyen formában ott lebeghetnék a stadionban, és nézhetném az első csapatot az egyik szombaton, a tartalékot a következőn; szép lenne tudni, hogy a gyerekeim és az unokáim is Arenal-szurkolók, és velük együtt nézhetem a meccseket. Szerintem ez egész kellemes módja lenne az örökkévalóság eltöltésének, mindenesetre engem inkább szórjanak szét a keleti lelátón, mint hogy belehajítsanak az Atlanti-óceánba vagy fent hagyjanak valami hegyen.”
Mi tagadás, én magam is szívesen heverésznék egy alacsony felhőn a Camp Nou fölött.
L. Varga Péter
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
