Frissen végzett egyetemistaként annak idején az Új Szóban kezdte pályafutását. Laza, jó humorú kollégának ismertem meg, igazi társasági embernek. Amikor viszont munkáról van szó, racionális, céltudatos. Az állóvíz nem az ő világa, szeret mindig továbblépni, fejlődni. Fordítóként – szlovák, cseh és német irodalomból – mintegy 20 kötetet jegyez, 2020-ban ő kapta a fordítói Madách-díjat. Most pedig „új szerelem” van az életében: az irodalomterápia. Vályi Horváth Erikával beszélgettünk.
Magyar–német szakon végeztél, műfordítóként mintegy két tucat könyvet ültettél át magyar nyelvre. Az irodalom iránti vonzalmad mikor és hogyan kezdődött?
Amióta megtanultam szavakká összeolvasni a betűket, azóta szenvedélyes olvasó vagyok. Nem telik el úgy nap, hogy ne vegyek könyvet a kezembe. Az irodalom szeretete erős motiváció volt számomra a pályaválasztásnál, amikor magyar–német szakos bölcsészdiplomát szereztem, majd azt követően szerkesztőként, újságíróként dolgoztam. Most pedig a magyar-iskola.sk online oktatásügyi lapnak írok, mert szívemen viselem a magyar iskolák sorsát, az oktatásfejlesztés, az innovatív tudásátadás témáját, valamint a gyerekek olvasóvá nevelésének felelősségteljes feladatát.
Ritka, ha gyerekként az ember műfordítónak készül. Olyan idős korodban, mint most a kislányod, milyen jövőről, hivatásról álmodtál?
Állatorvos szerettem volna lenni, erre tisztán emlékszem. Épp a napokban jutott eszembe, mennyire másképp alakult volna az életem, ha követem a gyerekkori álmaimat. Az állatszeretetem a mai napig megmaradt, van két kutyám, az egyik egy mentett kutyus. Nagyon hamar megtanultam olvasni, a szüleimtől is azt láttam, hogy sokat olvasnak, valahogy rám ragadt, ellestem tőlük, és ezért hálás vagyok nekik, mert ez nagyon komoly erőforrás. Talán nyolcéves lehettem, amikor eldöntöttem, regényt fogok írni, persze kutyákról. Fel is osztottam egy füzetet fejezetekre, és írtam is pár oldalt, de aztán elvesztettem a lelkesedésemet.
Mik azok a kincsek, amiket gyerekkorodból őrzöl, amiket a szülői házból hoztál magaddal útravalóként?
Az összetartást és a család fontosságát, hogy bárhol vagyunk, ha baj van, összezárunk. Emellett a kultúra szeretetét, édesapám a mai napig kórusban énekel, szereti a közösséget, anyukám pedig csupa szív asszony, imádja a virágokat, olyan csokrok születnek a kezei között, amit bármelyik virágkötő megirigyelhetne. A szőlő, a kert, a Duna-part, ezek voltak kora gyerekkorom helyszínei.
Egyik interjúdban említetted, hogy a műfordítás ujjgyakorlatként indult nálad. Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezted, komolyabban akarsz vele foglalkozni? Amikor Pozsonyban Tóth Ildikó fordításóráira jártam az egyetemen, nagyon megtetszett ez a szövegekkel bíbelődés, a sokféle megoldási lehetőség, az olvasat, a megfelelő hang kiválasztása. Ildikó nagyon támogatott abban, hogy fordítsak, igazi mentorként áll mögöttem még ma is, pedig azóta eltelt húsz év.
Ha jól tudom, legutóbbi fordításköteted Svetlana Žuchovától a Tolvajok és tanúk, amely a Phoenix Polgári Társulás kiadásában jelent meg, s a borítón műfordítóként a te neved is szerepel. Gondolom, annak jegyében, hogy a műfordítókat is egy kicsit reflektorfénybe állítsa, hiszen ők azok, akikről sok esetben valahogy megfeledkeznek…
Az utóbbi pár évben a nevesebb kiadók már ráteszik a műfordítók nevét a borítóra. Tavaly a Kalligramnál megjelent Rankov-regényen és a Median által kiadott Brežná-köteten is ott a nevem. Örülök ennek a trendnek, így 5 percre ránk, műfordítókra is vetül némi reflektorfény.
Melyik fordításodra vagy a legbüszkébb?
Mindig épp arra, ami megjelent. De a legkedvesebb könyvem Irena Brežná A há- látlan idegen című regénye. Nagyon örülök, hogy idén talán megjelenik a folytatása is magyarul a Womanpressnél.
Min dolgozol most?
Pillanatnyilag épp a szakdolgozatomon, amelynek témája a gyerekek hátrányos helyzet iránti érzékenyítése irodalommal. Emellett még olvasgatom a Brežná-fordításom, és dolgozom Pavol Rankov Somorján játszódó regényén. Őszre két könyvet vállaltam, Jana Juráňová A semmirekellő és Etela Farkašová A repülés órái című regényét fogom fordítani.
Volt olyan könyv, amelynek a fordítása során álmatlan éjszakáid voltak?
Sok álmatlan éjszakám van a fordítások miatt, mert általában akkor tudok dolgozni, amikor a gyerekeim már alszanak. Voltak szövegek, amelyek kizsigereltek, mire lefordítottam, konkrétan kettő. De inkább nem nevezem meg őket. Viszont ma már az irodalomterápiának köszönhetően rájöttem, miért hívta elő belőlem ezeket az érzéseket a fordítás.
Szereted magad kiválasztani a lefordítandó művet?
Ha van rá lehetőségem, akkor igen. Nem szívesen fordítok már olyat, ami nem köt le vagy olvasóként nem érdekel, arra sajnálom az időt és a fáradságot. Inkább olyan szövegekkel dolgozom, amelyek pozitívan hatnak rám és adnak valami pluszt a nézőpontomhoz. Szerencsére van miből válogatni, mert a kortárs szlovák, cseh és német próza is nagyon erős.
Volt kollégaként nagyon racionális, gyakorlatias, az idejét jól beosztó, kreatív személyiségnek ismertelek meg. Ezeket a tulajdonságaidat hasznosítod a mű- fordítás során, vagy egészen más adottságaidat kellett aktivizálnod hozzá?
Igen, elég gyakorlatias vagyok, beosztom a munkát, pihentetem, átnézem többször, mielőtt leadom. És mindig szervezek egy hét plusz időt, hogy ha valamelyik gyerekem megbetegedne vagy történne valami, ne az utolsó pillanatban kapkodjak.
Nem egy szerzővel, akiket fordítottál, személyes, baráti viszonyban vagy. Ez számodra milyen pluszt ad a munkádhoz?
Nagyon sokat ad, ezért is szeretek élő szerzőkkel dolgozni, mert tudok velük konzultálni a szövegről, emellett ha fordítok, mélyebben megismerem az író gondolkodását, a motivációit, és érdekelni kezd a magánember is. Ezért alakult úgy, hogy több szerzőnek is lefordítottam egymás után több könyvét, mert vannak kedvenceim.
A műfordítás nem épp közösségi munka. Az, hogy a járvány miatt már egy éve be vagyunk zárva, számodra hozott valamilyen változást, vagy ugyanúgy dolgozol, mint eddig? Hogyan élted meg az elmúlt egy évet?
Tíz éve home office-ban dolgozom, de tudatosan ügyelek arra, hogy járjak emberek közé, rendszeresen találkozzam a barátaimmal. A mostani helyzet annyiban nehezített, hogy a két alsó tagozatos gyerekünk itthonról tanul online oktatásban, és mindkettő igényli még a segítségemet. Nehéz ez a helyzet, és hiányoznak a szüleim, a testvérem, akiket egy éve nem láttam, de most ezt így kell végigcsinálni. Bízom benne, hogy hamarosan már csak rossz emlékként gondolunk vissza erre az időszakra.
Az egyetem után doktorira jártál, hamarosan pedig hivatalosan is irodalomterapeuta leszel. Miért fontos számodra állandóan továbblépni, valami újat tanulni, kipróbálni?
Az irodalomterápia az új szerelem. A civil szervezetemmel évek óta végzek érzékenyítő foglalkozásokat irodalommal, mesékkel, és mióta anya vagyok, érzékenyebben érint az, milyen könyveket adunk a gyerekek kezébe. Mindaz, amit idáig tanultam, ebben az új szakmában összpontosul és érett be végre, mert benne van az újságírás, a nyelvek, az irodalom, a műfordítás, a bátorság, a személyes tapasztalataim nőként, anyaként, a segítő attitűd. Ez egy hatékony módszer, amit magunkon próbáltunk ki, amikor képződtünk. Mióta vannak csoportjaim, látom, hogy ez egy nagyszerű dolog, ami sokak önismeretén képes segíteni, ha krízisbe kerülnek. Ám a gyerekeknél ugyanúgy működik, ha az ő korcsoportjuknak megfelelő művet viszünk be. Kevesen ismerik ezt a terápiás módszert, de azt gondolom, ezekben a nehéz időkben sok embert mentálisan megerősíthetne, ha a megfelelő olvasmányt venné a kezébe és arról irányított beszélgetést folytatna. Az irodalomterápia nem magyaróra, ahol dátumokat és műveket kell fejből kiszórni, és itt nem kap senki rossz jegyet vagy fekete pontot. Sok kreatívírás-feladatot használva feldolgozunk olyan témákat vagy vakfoltokat a múltból, amelyek az elakadásainkat okozták. Mivel most személyes csoportok tartására nincs lehetőség, online dolgozom, de ez is hatékonyan működik, és megvan az az előnye, hogy egyazon csoportban 5 különböző országból jelentkeznek be résztvevők.
Ebben az időszakban mi számodra a legfőbb örömforrás? Hogyan kapcsolódsz ki? És mit vársz most a leginkább?
A legfőbb örömforrás a családom, könyvvel a kezemben pihenek, és sokat sétálok az erdőben a kutyáimmal. A leginkább azt várom, hogy végre megölelhessem a szüleimet. Azokon a dolgokon, amiket nem tudok befolyásolni, nem idegeskedem, inkább olvasok.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
