Kevéssé ismert: egy fekete-afrikai ország, mely az európai-közelkeleti civilizációtól függetlenül jött létre, s tartósan létezett hosszú időn keresztül.
Az állam neve Kongó, de míg ma ez régiót jelent – 2 Kongó nevű ország is van -, ez akkor a kongó nép nemzetállama volt, legalábbis annak indult.
A kongó nép máig létezik, ez az egyik bantu nép. Angolában a lakosság 15 %-a kongó, Kongó-Brazzavile-ben 40 %, Kongó-Kinshasában pedig 2 %. De a nyelv a Kongó Királyság egykori területén máig közvetítő nyelv, azaz más emberek is beszélik idegen nyelvként. Az érintett területen használatos a kongó nyelv ma is állami szinten, kiegészítő nyelvként, azoknak, akik nem ismerik az állami hivatalos nyelvet (francia, ill. portugál).
Felmerülhet a kérdés: ha egyszer Kongó-Brazzavile-ben a lakosség 40 %-a kongó, miért nem ez a nyelv. A válasz az, ami mindenhol Afrikában. A határok szinte sehol se etnikaiak, Kongó-Brazzavile-ben pl. az ország északi felében egyáltalán nem beszélnek kongóul. Emellett etnikai-politikai okokból is biztosabb, ha a nyelv „semleges”, lásd itt a francia. Ezen kívül az egész hozzáállás olyan, hogy a helyi nyelv az családi életre, utcára, dalolásra való, de nem „komolyabb” dolgokra, azaz az iskolázottság a francia nyelv jó ismeretét is magában foglalja, így eleve minden magasabb fokú iskolai oktatás kizárólag franciául megy. Így bár szinte senki se francia anyanyelvű – bár ilyen is akad kis számban a fővárosban -, mégis a lakosság 60 %-a képes kommunikálni franciául, az iskolázott emberek pedig jellemzően magas szinten teszik ezt.
A kongó állam 1390-ben lett megalapítva, fővárosának mai neve Mbanza Kongo (Angolában van jelenleg). Ami érdekes: az európai modelltől teljesen függetlenül szinte európai jellege volt.
Lazán központosított állam, amolyan rendi monarchia, ahol a király a helyi örökletes nagyurakkal együtt uralkodott a kb. jobbágy státuszú lakosságon. A rabszolgaság egyedüli forrása a háborúk során megszerzett idegen hadifoglyok voltak. Szóval vékony felső arisztokrata réteg, kevés szabad paraszt, nagyon sok jobbágy, s kevés rabszolga. A rabszolgák szinte kizárólag a legnehezebb munkát végezték, azaz a bányászatot, míg a mezőgazdaságban jellemzően szabad emberek dolgoztak.
A sajátosság, hogy a királyi cím nem öröklődött, hanem a felső arisztokrácia a mindenkori király halálakor szavazással választotta meg saját soraiból az új királyt. Eleve a kongó király sose volt abszolút hatalmú, sokkal inkább első volt az egyenlők között a pár tucatnyi arisztokrata család között. Mindig működött mellette döntéshozó Királyi Tanács, melyben részt vettek a legfontosabb nagyurak.
1482-ben lett az első kapcsolat európaiakkal, portugál kereskedők jelentek meg. Portugália elismerte egyenrangúnak Kongót, hivatalos kapcsolat kezdődött a két ország között.
A portugál misszionáriusok váratlan sikert értek el: 1491-ben a kongó király felvette a katolikus vallást, vele együtt az arisztokrácia nagy része is. Viszont sose lett a katolicizmus államvallás, a hagyományos kongó vallás – a Bukongo – megmaradt ezután is. A Bukongo is monoteista vallás, ez segíthetett abban, hogy sokan nem fogadták ellenségesen a katolicizmust.
A katolikus misszionáriusok itt nem alkalmazhatták azt a módszert, amit a spanyolok az aztékok és az inkák között, ahol egyszerűen kiirtották a régi vallást, annak csak halvány maradványai éltek túl, itt sokkal inkább együttélés volt: a kongó nyelvű katolikus terminológia nagy része egyszerű átvétel a Bukongo vallásból.
A kongó királyok párhuzamosan használtak kongó nevet és új, katolikus nevet: az első megkeresztelkedett király pl. egyszerre használta a Nzinga-a-Nkuwu eredeti nevét és a keresztségkor választott I. João (= I. János) nevet.
A Kongó Királyság virágzó állam volt, egyes szomszédos törzsek önként elfogadták a kongó királyi hatalmat. Ennek két fő oka volt:
- ellentétben más afrikai államokkal, törzsekkel, a kongó király nem szedett jövedelemadót, kizárólag a kereskedelmi vámokból állt össze a királyi kincstár bevétele, valamint egyes árukkal csak a király kereskedhetett, ilyen volt a rabszolga-kereskedelem is,
- a kongó király alattvalói mentesek voltak a rabszolgaságtól, egyedül adósrabszolgaság létezett, de az adósrabszolgák se voltak kivihetőek a királyság területén kívülre.
A problémákat a XVI. sz. hozta el, amikor drasztikusan megnövekedett a rabszolga-kereskedelem: míg korábban ez csak Afrikán belül zajlott az egyes államok/törzsek között, addig ez egy mérsékelt folyamat volt: tulajdonképpen a hadifoglyok eladását jelentette csak, sok esetben annyit jelentett, hogy egy háború után a vesztes fél váltságdíjat fizetett saját hadifoglyaiért.
Az arab rabszolga-kereskedelem persze ekkor már bőven létezett, az intenzív volt már a VII. századtól, de az Fekete-Afrikában még csak Kelet-Afrikában zajlott, azaz Kongót nem érintette. Az arab rabszolga-kereskedelem később eljutott nyugatabbra is, ekkor oda is mentek fekete rabszolgák, de ez se ért el az Egyenlítőtől délre fekvő Kongóig. Afrikának a délnyugati része mindig európai rabszolga-kereskedő terület volt.
Az arab rabszolga-kereskedelem sajátossága az volt, hogy:
- a muszlim misszionáriusok és az arab hódítók egymást kölcsönösen korlátozták: az iszlám jog szerint muszlim hívő nem lehet rabszolga, így ha egy rabszolga felvette a muszlim vallást, automatikusan szabad lett,
- az arabok a rabszolgákat jellemzően kormányzati segéderőnek, háziszolgának, háremlakóknak szánták, így az arabok leginkább nőket vettek/árusítottak, míg az európai rabszolga-kereskedők a harcedzett erős férfiakat preferáltak, hiszen a cél kemény munka volt az ültetvényeken.
Mindezek következtében az arab országokban gyorsan lezajlott a rabszolgák integrációja, sose volt faji kérdés. Elég ma megnézi arabokat, néha egészen néger kinézetű embereket látni, közben meg színfehérek is.
De vissza Kongóra! A XVI. sz. közepén viszont megjelent az európai érdeklődés a rabszolga-piacon, ez többszörösére verte fel az árakat. Innentől minden erősebb afrikai uralkodó igyekezett ebből részt kapni. A kongó uralkodó nem sérthette meg saját törvényeit, mely szerint kongó nem adható el rabszolgának, így folyamatos hadjáratok indultak más területek ellen, immár azzal az egyetlen céllal, hogy hadifoglyok legyenek beszerezve, ezek rabszolgaként való eladása céljából az európai kereskedőknek.
Bár Kongó sose lett teljesen függő a rabszolga-kereskedelemtől, a csúcson a királyi költségvetés kb. negyede jött a rabszolgák eladásától (voltak afrikai államok/törzsek a Guineai-öböl északi részén, melyek egy időben szinte 100 %-ban ebből éltek), ez mégis megrengette az ország stabilitását. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy valamelyik szomszéd állam megelégeli, hogy a kongók rabbá teszik őket, s elég erőt gyűjtsenek a visszacsapásra.
Azaz először a terjeszkedés megerősítette Kongót, hiszen hatalmas pénzek áramlottak be, majd ugyanaz meggyengítette.
Ennek előzménye volt, hogy egyes nagyurak elégedetlenek lettek, hogy a királynak monopóliuma van a rabszolgák kereskedésére, így saját maguk léptek kapcsolatba kereskedőkkel, megkerülve a királyt. Ez a portugál törvényeket is sértette, mert a kongó-portugál egyezmény szerint a portugál kereskedők csak a királytól vehettek rabszolgákat, azaz ők csempészeknek minősültek a portugál törvények szerint is. A kongó király többször is levelet írt a portugál királynak, hogy gátolja meg a portugál csempészek tevékenységet.
Végül 1567-ben a Kongó Királyság déli szomszédja, a jaka törzs, mely egyik áldozata volt a rabszolga-szerzési hadjáratoknak, behatolt a kongó fővárosba, legyőzték a kongó hadsereget, magát a királyt is megölték. (A jakák ma is létező pár százezres nép, jelenleg Kongó-Kinshasa és Angola határvidékén élnek.)
A kongó arisztokrácia ekkor a portugál királyhoz fordult katonai segítségért. Portugália ezt meg is tette, visszaállította a korábbi rendet. De ezzel megindult Kongó függetlenségének lassú csökkenése is. A portugálok immár – kongó engedéllyel – saját telepet létesítettek, közvetlenül Kongó déli határánál, a tengerparton -, ez lett az 1576-ban alapított Luanda – ma Angola fővárosa -, vezetőjének pedig a portugál király kormányzót nevezett ki Paulo Dias de Novais személyében, innentől tehát Kongó és Portugália egymással határosak lettek. Kongó gazdaságilag teljesen függeni kezdett Portugáliától, innentől a kongó rabszolga-kereskedelem kizárólag a luandai kikötőn keresztül zajlott, teljes portugál monopólium alatt.
Kongó megpróbálta visszaszerezni erejét, 1622-ben ez kongó-portugál háborúhoz vezetett, melyet Portugália nyert meg. Kongó Hollandiától kért segítséget, a hollandok pár évre ki is űzték a portugálokat Luandából, de végül a portugálok visszafoglalták 1648-ban. Ez eleve megosztotta a kongó arisztokráciát: voltak hollandpártiak és portugálpártiak is.
Az időszak alkalmas volt a teljes függetlenség visszaszerzésére, 1580-1640 között Portugália spanyol uralom alatt volt – ez az úgynevezett Ibériai Unió -, de a kongók nem tudták ezt kihasználni. Pedig a kongó király próbálkozott a központosítással és az királyi cím továbbadásának öröklés útján való bevezetésére, valamint tárgyaltak a római pápával, hogy a kongó egyház legyen független a portugáltól, de egyik se sikerült.
Kongóban mindez után többévtizedes polgárháború tört ki, egészen 1709-ig. Az egyik oldalon beavatkozni próbáló portugálok vereséget szenvedtek, innentől Portugália hosszú időre kivonta magát a kongó kérdésből, már csak Luandát tartotta meg. A kongó polgárháborúban mindenki legyengült, a főváros majdnem megsemmisült, az egymás ellen harcoló felek kölcsönösen és hatalmas számban eladták hadifoglyaikat az európai rabszolga-kereskedőknek.
A polgárháború egyik sajátos mozzanata vallási. Az egyik kongó arisztokrata család lánya, Kimpa Vita, keresztény nevén Dona Beatriz, 1704-ben megalapítja az Antoniánus Egyházat (Szent Antalról elnevezve), mely nagyon hasonlított az európai középkori eretnek mozgalmakra: a keresztény alaptanítást állította, de Jézusról azt tanította, az anyai nagyanyja kongó rabszolganő volt, ezen kívül papság nélküli népi egyházat hirdetett, a papokat korrupt álkeresztényeknek hirdette, mindezt kiegészítve kongó nacionalizmussal, azt állítva, a fehér bőrszín a romlás jele. Végül Kimpa Vitát 1706-ban elfogták a portugálpárti IV. Pedro kongó király csapatai, aztán halálra ítéltek, majd máglyán kivégezték.
Bár közvetlen folytatása nem volt az antoniánusoknak, ma is létezik több afrikai újprotestáns felekezet, melyek a XX. sz. során jöttek létre, melyek Kimpa Vitát egyfajta ősalapítónak tekintik.
Az egyik szerint a kongók az egyik elveszett zsidó törzs maradványa, ezért pl. jelképrendszerüknek része a Dávid-csillag.
1718-ban sikerült az egyik volt harcoló frakciónak egyesítenie Kongót, de olyan engedményekkel, hogy valójában az ország államszövetség lett, jelképes központi hatalommal. Így is sokszor fegyveres harcok törtek ki az egyes helyi nagyurak között.
Innen az út lefelé vezetett, a polgárháborúk miatt a gazdaság romokban, s immár egyre nagyobb lett a függés a rabszolga-kereskedelemtől. Lassan Kongó ugyanarra a sorsra jutott, mint az északnyugat-afrikai államok, melyek teljesen az európai – és részben az arab – rabszolga-kereskedelemtől függtek. Az ország nagy része visszasüllyedt őskori állapotokba, kis önellátó gazdasági egységekbe, az elit pedig abból élt, hogy hadjáratokat szervezett a dzsungelben lakó államelőtti állapotban élő törzsekhez, rabszolgák beszerzése céljából, akiket aztán eladták a luandai piacon a portugál kereskedőknek.
Aztán a XIX. sz. elején ez is megszűnt: az európai államok lassan törvényen kívül helyezték a rabszolgaságot, s ennek első lépése a rabszolga-kereskedelem betiltása volt.
Elsőként Anglia tiltotta be a rabszolga-kereskedelmet, 1807-ben. Ehhez hamarosan csatlakozott a többi állam, sokáig csak Spanyolország és Portugália engedélyezte a kereskedelmet, de vonatkozó egyezmények szerint csak a saját gyarmataik felé. Kongó egyetlen kapcsolata Portugália volt, Portugália pedig 1836-ban tiltotta be a kereskedelmet. Még pár évig ment illegálisan a kereskedés Luandából Brazíliába, de már ez is erősen csökkent mértékben, majd 1851-től immár Brazília is betiltott minden kereskedelmet rabszolgákkal.
Ezek után Kongó végképp bevétel nélkül maradt. Ismét harcok kezdődtek az egyes helyi urak között. Végül 1857-ben az egyik frakció ismét Portugáliához fordult, ezzel jogilag is elismerve a portugál szuverenitást, innentől Kongó hivatalosan is portugál védnökség. Nem sokáig tartott: az 1885-ös berlini konferencián Kongót felosztották Belgium, Franciaország és Portugália között, innentől a portugál védnökség alatti Kongó Királyság csak a portugál részen folytatódott.
Ez is megszűnt 1914-ben, amikor a portugálok hivatalosan is egyesítették a Kongó Királyságot Angolával, immár a luandai portugál főkormányzó vezetése alatt.
Még 1975-ig fenntartották a „kongó király” címet mint tiszteletbelit, „a kongók vezetője”, ez is megszűnt Angola függetlenségével.
Ma is létezik kongó nacionalizmus, melynek célja az egykori Kongó visszaállítása, elsősorban Kongó-Kinshasában, ahol eleve évek óta káosz van.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
