A keresztény vallás azt tanítja, hogy az életszentség nem más, mint az a szeretet, amikor az ember Istent mindenek felett szereti, felebarátait pedig úgy, mint önmagát. Nehéz parancs. Szinte teljesíthetetlen.
Már csak azért is, mert vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk, ma nem az élet, hanem a halál „szentsége” arat. Az öldöklés, a késelés, a robbantgatás, vagyis az értelmetlen gyilkolás, a matériához való, görcsös ragaszkodás. Bizonyos és éppen a földrészünket elfoglalni, benépesíteni készülő muszlim hitű migránsok szerint a mártírok, a hit harcosai a haláluk után azonnal a mennyei kertekbe kerülnek. Az iszlámmal foglalkozó tudósaink szerint e gondolkodásból ered az iszlám terrorizmus, mert e cselekménynek köszönhetően isteni jutalomban részesülnek.
Van, létezik normális ember vagy politikus, aki ezen tények ismeretében úgy gondolja, hogy ezeket az embereket át lehet nevelni? Hogy meg lehet velük ismertetni a keresztény életszentséget? Hogy „le lehet szoktatni”, el lehet téríteni őket bármennyi pénzzel is hitüktől? Józan, s nem hátsó szándékkal élő, európai kultúrán felnőtt ember ilyet nem gondolhat. Ám hogy mégiscsak gondol, arra bizonyíték az a minapi sajtóhír, miszerint az unió sok pénzt szán – ám nem a járványhelyzet utáni, romló gazdasági helyzet javítására, hanem –, azon akadályok felszámolására, amelyek gátolják a bevándorlók európai társadalomba történő integrációját. S hozzáteszik, még a bevándorlók mentális egészségére is kiemelt figyelmet, no meg pénzt kell fordítani. Értik, ugye?
Nem a szellemi válságban és szellemi terrorban élő európaiak mentális egészsége a fontos, hanem a jövevényeké. S mert az ők muszlim lelkükhöz, hitükhöz hozzátartozik a harc, igencsak nehéz elképzelni, hogy megértenék a mi felfogásunk szerinti életszentség jelentését, s felhagynának saját hitük gyakorlásával. Ha pedig itthon nézünk körül, elmondhatjuk, hogy emlékszünk még Gyurcsány Ferenc kijelentéseire is, miszerint – szokásos úri modorában – közölte, ha hatalomra kerül, megtiltja a papoknak, hogy közéleti kérdésekben megszólaljanak. Mondott egyebet is, erre most nem térnék ki. Arra viszont igen, hogy ha önmagunkhoz őszinték akarunk lenni, akkor azt is tapasztalnunk kell, hogy mindabból, ami a felszínen látszik, keserűen állapíthatjuk meg, kikopóban van életünkből a szeretet, az alázatosság, a türelem, az igazsághoz való ragaszkodás, a jóindulat, s még sorolhatnánk az élet szentségéhez tartozó erényeket.
Ám mégiscsak azt mondom, furcsák vagyunk mi, emberek. Kevéssé gyakoroljuk a fentebb emlegetett erényeket, nem sokat törődünk a keresztény kultúra, filozófia megismerésével, a jóindulatot is gyakran mellőzzük az életünkből – és mégis!
Valahol, a lelkünk mélyén él egy szikra az életszentségből, s abból, hogy az élet nem ér véget a halállal. Csöppnyi bizonyíték erre a feltételezésre: meghalt Maradona, a futballzseni. Szinte az egész világ búcsúzik tőle. Pelé azt mondja: „Isten adjon erőt a családjának. Remélem, egy nap együtt rúgjuk a labdát az égben.” Gary Lineker: „Remélhetőleg vigaszt talál Istennél.” S szinte mindenki a világon: „Isten veled, Diego, nyugodj most már békében!”
S miközben az újságokban a búcsúszavakat olvasom, meghozza a postás a mindig magas színvonalú, Aracs című lapot, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratát. S mindjárt az elején egy gyönyörű Rilke-verssel, Nemes Nagy Ágnes fordításában. A címe: Saját halálom… Csak egyetlen versszakát idézem, hátha meghozza a kedvet az egész vers elolvasásához. „Saját halálom még ismeretlen / életem-halálom együtt érlelem / létem rögzítve Tér-idő kerettel / tőlem függ a tartalom s az értelem.”
Kondor Katalin
(A szerző újságíró)
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
