Ivan Reitman nevét említve első hallásra talán keveseknek jut eszébe, hogy kiről is van szó, azonban ha a manapság is a képernyőkön szereplő Beethoven, Ovizsaru, Állj, mert lő a mamám!, Szellemirtók, Zűr az űrben, Hat nap és hét éjszaka, Dilibogyók – Táborparádé, vagy a Csak szexre kellesz című filmeket említem, azok rendezőjeként talán felvillan emlékezetükben a neve. Arról azonban csak a filmtörténetben jártasabbak tudnak, hogy éppenséggel egy tengerentúlra szakadt komáromi honfitársunkról van szó.
A második világháborút követően csak kevés holokauszt-túlélő tért vissza Komáromba a haláltáborokból. A Reitman házaspár, Klára, aki Auschwitzból szabadult és a férje, László, aki előtte Szlovákiából menekült át a Duna túlsó partjára, Dél-Komáromból átköltözött az északi partra. Itt született 1946. október 27-én fiuk, Iván, a későbbi film- és színházi rendező és producer.
A család azonban nem sok időt töltött Komáromban, ahonnan 1950-ben emigrált, s így az akkor mindössze négyéves Ivan Reitmannak nem sok emléke maradt szülővárosából. Egy interjúban többek között a következőket idézte fel erről az időszakról:
Egy napon a kertben játszottam pajtásaimmal, amikor elérkezett a vacsoraidő. Azzal köszöntem el, hogy vacsora után még találkozunk. Belépve, nagy meglepetésemre a szüleimet csomagolás közben találtam. Miután csak egyetlen árva bőröndöt lehetett megtölteni a legszükségesebbekkel, nagy bánatomra kimaradt belőle kedvenc diavetítőgépem. Az volt a Komáromban töltött utolsó napom”.
Reitmanék a szabadulásnak ugyanazt az útját választották, mint oly sok komáromi zsidó család. Az éjszaka leple alatt – előzetes megbeszélés után – egy csónak a Dunán horgonyzó egyik uszályra szállította őket. Bécsből azután Franciaországba kerültek, majd áthajóztak Kanadába, ahol Reitmanné rokona élt. Viszontagságos utazásuk hat hónapig tartott.
Az Ontario-tó partján elterülő Toronto a maga öt és félmilliós lakosságával, négy világrész több mint száz nációjának különös konglomerátuma, lüktető világváros. A hetvenes évek elején vagyunk, amikor az 552 méteres magasságba törő CN Tower építésébe kezdtek. A felhőkarcolók rengetegében, a reklám- és fényözönben alig észrevehetően kigyulladt egy új, hatalmas felirat: CITY TV, jelezvén, hogy a sok tévétársaság egy újabbal gyarapodott.
Az üvegpalota szerkesztőségeiben, stúdióiban már a kora délutáni órákban beindult az élet. Odabent csupa fiatal, reményteli tehetség, jobbnál jobb, bátrabbnál bátrabb tervekkel, ötletekkel, s olykor túlfűtött ambíciókkal. A sok közül az egyik Ivan Reitman. Alighogy 1969-ben elvégezte az Ontario tartománybeli Hamiltonban a McMaster Egyetemet, úgyszólván még meg sem száradt a tinta friss diplomáján, amikor barátja és későbbi munkatársa, Dan Aykroyd beajánlotta rendezőnek az akkor induló tévétársasághoz, s így ő is a CITY TV fiatal gárdájának a tagja lett.
Már a hatos stúdióban is javában folyt a munka az egyik műsor előkészületein, amikor az ajtó mellett pirosan világító lámpa tiltása ellenére halkan kinyílt a párnázott ajtó és a tulajdonos-igazgató egyik titkárnője dugta be a fejét: – Bocsánat, Mr. Reitman, a főnök hívatja! – mondta, nem palástolva pillanatnyi zavarát. – Azonnal beszélni szeretne magával, s kéri, fáradjon fel az irodájába.
A megszólított fiatalember tenyerét összecsapva azonnal szünetet rendelt el. – Pihenő, fiúk! – mondta, s miután kialudtak a jupiterlámpák, hunyorogva megpaskolta a kameraman vállát: – Remélem, nem tart sokáig, mindjárt visszajövök.
A lift alig érezhető döccenéssel megállt a huszadik emeleten. A hosszú, világos folyosón a süppedő szőnyegek elnyelték a léptek zaját. Nem sokszor járt itt, ahonnan az igazgatói iroda párnázott ajtaja nyílt. Belépve a titkárságra az íróasztalok mögött serénykedő titkárnők résztvevő pillantásából nem sok jót olvasott ki. Különös, rossz érzés lett rajta úrrá. Vajon milyen hibát követhetett el? Aztán hirtelen támadt kétségeit elhessegetve, belépett a kitárt ajtón. Az ébenfa burkolatú tágas irodában a tulajdonos-igazgató nagy halom iratkötegbe temetkezve ült hatalmas íróasztala mögött. Mozes Znaimer biccentett a fejével, majd a szemben lévő bőrfotelek egyikére mutatott: – Foglaljon helyet, Mr. Reitman. Hosszasan lapozgatott az egyik dossziéban, majd néhány percnyi szünet után folytatta:
–Nem szeretném rabolni az idejét, fiatal barátom, így mindjárt a lényegre térek. Sajnos, közölnöm kell önnel, hogy közvetlen főnökei elégedetlenek a munkájával, így nem marad más hátra, mint felbontani önnel az év elején megkötött munkaszerződést – hangzott a kíméletlen közlés, akár egy ökölcsapás.
Ivan Reitman szó nélkül tudomásul vette az elhangzottakat, felállt, majd kifelé vette az útját, amikor az igazgató utánaszólt: – Ha megenged egy jó tanácsot, az ön helyében elgondolkoznék azon, valóban rendező szeretnék-e lenni. Az utóbbi mondat azonban már visszhangtalanul elszállt a semmibe. Mozes Znaimer, a tévétársaság tulajdonosa akkor még nem sejthette, hogy az a leszegett fejű fiatalember, akinek kiadta az útját, s akinek atyai jóindulattal más pályát ajánlott, hamarosan a világ egyik legismertebb filmrendezőjévé és producerévé válik, és neve ott szerepel majd – amíg világ a világ – a hírességek hollywoodi sétányán is…
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
