Egyszer gyerekkoromban hallottam, ahogy a buszon egy nõ lelkesen meséli a barátnõjének, hogy az igazi magyar rokonainál volt Pesten. Felmerült bennem a kérdés: mi, felvidékiek, milyenek vagyunk? Nem igaziak? De nem szóltam bele a felnõttek komoly társalgásába.
Késõbb aztán megszoktam azt a hozzáállást, amely a „mi egyszerre két hazában vagyunk hontalanok”– narratíva köré rendezõdött. Sorsunk, hogy sehova se fogadjanak be minket: a szlovák professzorok – a jóslatok szerint – majd „lemagyaroznak” valamelyik egyetemen, Magyarországon pedig „szlováknak” neveznek – „ez van, ezt kell szeretni.”
Az ismerõseim közül néhányan jobbnak látták, ha beilleszkednek egy szlovák közösségbe, jelenleg Pozsonyban élnek, a Facebookon szlovákul posztolnak, és szlovákul köszöntik fel õket a születésnapjukon. Emellett persze találkoztam néhány olyan fiatallal is, aki büszkén hirdette magyar identitását, sõt, megkérdõjelezte Szlovákia mint állam létjogosultságát. Láttam „Idõsebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólókat, meg olyat, amelyen ez állt: „Ismered Szlovákia történelmét? Átküldjem SMS-ben?” Szlovák egyetemre nem akartam menni, de ilyen pólót sem hordtam soha, gondoltam, ha már tenni nem tudok a békés együttélésért, legalább ne rontsak a helyzeten.
S hogy a magyarországiakhoz való hozzáállásomat mi minden befolyásolta, arról álljon itt egy – a témához látszólag nem kapcsolódó – történet. (Az írás a Képmás magazin blogján is olvasható)
2006-ban két musicalrajongó tinédzser állt mindenre elszántan az Budapesti Operettszínház mûvészbejárójánál. Az egyik én voltam. Néhány óránk volt, hogy az egyik barátnõmmel az esti elõadás kezdetéig valamennyi szólistától megszerezzük az autogramot. Fél 6 körül egy másik, háromfõs lánycsapat jelent meg – egyikük hangoztatta, hogy a karjára kéri majd az aláírást, és több napig egyáltalán nem mossa meg az érintett bõrfelületet, végül azonban megszeppenve nyújtotta oda a papírt a színésznek. Mivel autogramgyûjtõ szempontból az elõadás utáni 1-2 óra számított „fõszezonnak”, hamarosan eltûntek a többiek, ketten maradtunk.
És akkor befordult a Mozsár utcába a színház egyik sztárszínésznõje, mi meg elõvettük a fényképezõgépet. Legnagyobb meglepetésünkre megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és hogy jövünk-e az esti elõadásra. Néhány perce beszélgettünk, amikor úgy döntött, hogy mindenképpen ad nekünk két jegyet, ha már ilyen messzirõl eljöttünk csak az autogramok miatt. Az ügyintézõ hölgy – már bent a színházban – zavartan mondta, hogy teltház van, majd a színésznõ ismételt kérésére nyomtatott két „lépcsõjegyet”.
Amikor a „jótevõnk” megkérdezte, hogy haza tudunk-e menni az elõadás után, magabiztosan bólogattunk, pedig sejtettük, hogy ha hajnalban érünk haza Budapestrõl, ahol „bármi történhetett volna velünk”, akkor jó ideig nem kapjuk majd meg a szülõi engedélyt egy hasonló kiruccanásra.
Aznap este két farmernadrágos tini ült az Operettszínház nézõtéri erkélyének elegáns lépcsõjén, s hogy ennél egy sokkal fontosabb dolog is történt, azt csak késõbb értettem meg: egy ember kedves volt két másikkal, akiknek ez volt az elsõ tapasztalatuk egy „igazi” magyarral. Utána még sok hatás ért, de mégis: a 16 éves kori énem attól a naptól kezdve hitte el, hogy nem mind hisz szlováknak, aki magyarországi (és persze nem mind „lemagyarozó”, aki szlovák nemzetiségû).
Amikor magyarországi egyetemre jelentkeztem, már nem foglalkoztam azzal a tömeggel, amelyik nemet mondott ránk a kettõs állampolgárságról szóló népszavazáson.
A színésznõt Janza Katának hívják. Nagy-nagy köszönet neki!
Baka Ildikó, a Képmás újságírója
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
