Senki nem írhatja elő nekünk, hogy egy történelmi eseményt hogyan értékeljünk.
Dicsőség a hősöknek!
Senki nem írhatja elő nekünk, hogy egy történelmi eseményt hogyan értékeljünk.
„A nagy erdőben időnként távoli harci zajt is lehetett hallani. A szovjet lovassági alakulatok támadták az itt és ott felbukkanó csoportokat. Az erdőben lényegében azonban tehetetlenség és összevisszaság uralkodott. Amikor a csoportok találkoztak, egymást kérdezték, hogy mi tévők legyenek. Inkább tisztek, civilek, németek voltak a mozgó, vándorló csoportok. Legénységi állományt ritkábban láttam. Inkább tisztekhez beosztott küldöncök kísérték a csoportosulásokat. Inkább ösztönösen, mint szervezetten kialakult az az elképzelés, hogy az éj folyamán tovább kell vonulni nyugat felé.
Az emberek, de mi magunk is nagyon éhesek voltunk, és kimerültségünkben sokszor képzelődtünk. Hangokat és zajokat véltünk hallani vagy azt hallottuk, amit félálomban megálmodtunk. Ezek a hallucinációk és víziók a sötétséggel sűrűsödtek. Meleg, barátságos házakat láttunk a sötétben és állatokat, és illatok és barátságos hangulatok kezdtek kialakulni, majd megint felriadva minden eltűnt. Akkor már szinte állva félálomban voltunk. Már a harmadik éjjelt nem aludtuk át. Az étlenség, a szomjúság is kínzott bennünket. Havat ettük, de a lágy hólé még szomjasabbá tette a közérzetet.
Az erdőt körülölelő szovjet lovasság nem tudhatta az erdőben lévő erők helyzetét, és így csak akkor lehetett lövöldözést hallani, amikor egy-egy csoport ki akart jönni az erdő homályából. Estig tehát még kóvályogtak a csoportok. Amikor besötétedett, újra megéreztük ösztönösen a mozgások főirányát, és nyugat felé kiszivárogtunk az erdőből. Akkor fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk pontosan. Semmiféle iránytű nem állt a rendelkezésünkre. Fegyverünk csak az egy pisztoly volt. A sötét havas éjszakában követtük az előttünk kígyózó, néha szétszakadozó oszlopokat…”
Hetvenhat esztendeje, hogy fővárosunk elesett. Hetvenhat esztendeje, hogy Budapest Várba szorult védői megkísérelték a lehetetlent: áttörni a szovjet gyűrűt. Egy hosszú, véres ostrom záróakkordja volt a kitörés. Garád Róbert honvéd egy volt a közel húszezerből, akik megpróbálták, s egy a néhány ezerből, akik túlélték.
Háromnegyed évszázad talán már elegendő történelmi távlat kellene legyen ahhoz, hogy higgadtan, méltósággal emlékezzünk az eseményre és heroikus szereplőire. Ahogy emlékezünk például Zrínyiék szigeti önfeláldozására, Szondiék drégelyi kirohanására, a Nyergestető vagy a Tömösi-szoros védőire és évezredes történelmünk megannyi honvédő háborújának hősi halottjára. Vajon miért nem jár hazánk és fővárosunk második világháborús védőinek is ugyanaz a tisztelet és kegyelet?
Hiába telt már el több mint három évtized az úgynevezett rendszerváltás óta, még mindig a volt kommunista helytartók és szellemi örököseik határozzák meg, hogyan emlékezzünk a világháború eseményeire és harcosaira, akik még ma sem nyughatnak békében. Szinte kötelező a mai napig „háborús bűnösként” és legfeljebb, mintegy kegyet gyakorolva, áldozatként tekinteni hőseinkre. Mert mi mások lettek volna azok a magyar honvédek és civil önkéntesek, akik a szövetséges német bajtársaikkal az utolsó töltényig, az utolsó leheletig ellenálltak a hazánkra törő vörös veszedelemnek, amelyről voltak már harctéri tapasztalataik, és sokan a Tanácsköztársaság idején is belekóstolhattak már, milyen is a bolsevizmus?
A harc elbukott, a megszállók és hazai helytartóik fél évszázados kommunista diktatúráját nem kell itt ecsetelnünk. De a védők ostrom alatti önfeláldozásából és a kitörés során tanúsított kitartásából és bajtársiasságából ma is erőt meríthetünk, és erőt is merít évről évre emléktúránk sok ezer résztvevője a fizikai megpróbáltatások során, és még sok százezren, akik lélekben járják velünk végig a kitörés útvonalát. Mert az idő ítél, és nem azok előtt hajt fejet az utókor, akik gyengén meghátráltak, gyáván dezertáltak vagy hazaárulóként átálltak az ellenséghez (bár sajnos még ma is akadnak néhányan, akik rájuk szívesebben emlékeznek), hanem azokért gyúlnak a mécsesek ezrei a budai hegyek katonasírjain, akik híven harcoltak és életüket áldozták a hazáért, a becsületért, mindannyiunkért.
Elgondolkodtató, hogy a Don-kanyar – idegen földön, támadó félként, német szövetségben harcoló – hősi halottai előtt ma már hivatalos állami rendezvényeken emlékezhetünk. Budapest védőinek és a kitörésben részt vevő – hazai földön, védőként, német szövetségben a szovjet megszállók ellen harcoló – hősi halottaknak viszont nem jár állami főhajtás.
Ezért szervezzük meg immár tizenöt esztendeje minden év februárjában a Kitörés emlék- és teljesítménytúrát, melynek során 25, 35 és hatvan kilométeres távokon lehet végigjárni azt a jelképes útvonalat, amelyen a kitörők megpróbáltak átjutni a szovjet ostromgyűrűn. Minden jóakaratú embernek lehetőséget teremtünk, hogy – lélekben, szónoklatok és politikai megnyilvánulások nélkül, egyéni fizikai áldozathozatallal, egyfajta belső utat is végigjárva – emlékezzen a kitörők heroikus élethalál küzdelmére.
Mint az emléktúra szervezői, egyszerű magyar emberek vagyunk. Nem vagyunk történészek, nincs szándékunkban vitatni a történelmi tényeket. Nem arra keressük a választ, hogy mi történt. Erre sok történész megadta már – igaz, sokszor elferdítve, a saját világnézete alapján eltorzítva, a hangsúlyokat eltolva – a maga válaszát. De azt senki nem írhatja elő nekünk, hogy egy történelmi eseményt hogyan értékeljünk, ahhoz és annak résztvevőihez hogyan viszonyuljunk. És azt a jogot senki nem veheti el tőlünk, hogy emlékezzünk és hősként emlékezzünk a hazánkért harcoló katonákra. Mert van-e a világon még egy olyan ország, ahol bárki megkérdőjelezheti, hogy egy háborúban a saját hazájáért harcoló és azért meghaló katona hős-e?
A sebesült vagy fogságba esett katonát ki lehet végezni, civileket szibériai haláltáborokba lehet hurcolni, börtönbe lehet zárni, de a hon mindenáron való védelmének ideáját – amiben sokak hittek, amiért éltek és meghaltak – nem lehet elpusztítani. Mert a test múlandó, de a lélek halhatatlan. Budapest hős védőinek lelke ma is itt él közöttünk. Csak úgy lehetünk méltók áldozatukhoz, ha minden körülményben ápoljuk emléküket, és példájuk nyomán – ellentmondva a korszellem ármányos, kényelmes csábításának – megvédjük hazánkat és hőseink emlékét minden kívülről és belülről támadó ellenséggel szemben.
Idén a járványhelyzet miatt elmarad a túránk, más módon emlékezünk, de találkozzunk 2022. február 12-én Magyarország legnagyobb, legnehezebb téli, éjszakai túráján, a Kitörés emlék- és teljesítménytúrán! Legyen végre örök nyugodalom és dicsőség a hősöknek!
Moys Zoltán
A szerző a Kitörés emlék- és teljesítménytúra szervezője
Tények és tévhitek a kitörés kapcsán
A magyarok közül legalább ötszázan hadifogságban haltak meg.
Forrás: AFP/RIA Novosti/F. Levshin
A német megszállás alatt álló országban a sikertelen kiugrási kísérletet követően, 1944 őszén a magyar katonák ellentmondásos helyzetben találták magukat. Két megszálló nagyhatalom hadszíntere volt Magyarország, ahol sem a németek, sem a szovjetek nem magyar érdekekért küzdöttek. A németek oldalán még harcoló magyarok a hazájukat védték, viszont ezzel a német megszállást hosszabbították meg, míg a Vörös Hadsereg oldalán küzdők a szovjet megszállást segítették elő. Budapest ostromában ugyan mindkét oldalon harcoltak magyarok, mégsem lehet azt állítani, hogy a magyarok győztesen kerültek volna ki ebből a küzdelemből, melynek utolsó epizódja 1945. február 11-én a kitörés volt.
Budapestet 1944 karácsonyán kerítették be a támadó szovjet csapatok, viszont még megelőzőleg nyilvánította Adolf Hitler erőddé a magyar fővárost, egyúttal az ott lévő védőknek megparancsolta az utolsó töltényig való harcot. A több mint ötven napig tartó küzdelmet követően a védők külső segítségben már nem reménykedhettek, élelmiszerük kevés volt, a katonák éheztek, ahogy a lakosság többsége is. A rendelkezésre álló lőszer is megfogyatkozott, egyes lőszerfajtákból már csak egy napra volt elég. A főváros eleste nem volt kérdéses, az viszont még nem dőlt el, hogy mi lesz a védők sorsa.
Hitler parancsával ellentétesen Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a budapesti német csapatok főparancsnoka a kitörés mellett döntött. Az akciónak viszont már nem elsősorban katonai célja volt, hanem az, hogy a védők elkerüljék a szovjet hadifogságot. A kitörők első hulláma ugyan áttörte a szovjet ostromgyűrűt, de a Bolyai Akadémiánál nem tudott messzebb jutni, ott végleg megállították őket. A kitörők második és harmadik hulláma viszont a felnyitott szovjet ostromgyűrűn mellékirányokban kijutott Budapestről, és az erdős-hegyes terepen át elérte a Nagykovácsi körüli erdőket, amelyek gyülekezési pontként voltak kijelölve. A kitörők többsége innen nyugat felé próbált átjutni a saját állásokig, bár addigra a szovjetek már záróvonalat állítottak fel, ennek ellenére mégis több mint hétszázan elérték a saját állásokat. A többiek a kitörők közül elestek, hadifogságba kerültek vagy a fogságba esést követően kivégezték őket.
A kitörés kapcsán az események megértését és értékelését nehezítik az eseményt övező tévhitek. Az egyik ilyen tévhit arra vonatkozik, hogy a kitörést elárulták volna, és a szovjetek már felkészülve vártak a kitörőkre. Az árulástörténetnek több verziója is elterjedt, de semmilyen bizonyíték nem került elő, ami ezt alátámasztaná. A szovjetek számítottak arra, hogy a német csapatok megpróbálnak kitörni a bekerítésből, ez ellen korábbi tapasztalataik alapján tettek is ellenintézkedéseket, például műszaki zárakat létesítettek, de a kitörés helye és ideje ismeretlen volt számukra.
A kitörésben részt vevők és az áldozatok számát sokszor tévesen túlbecsülik a védők összlétszáma alapján: negyvenezer kitörőről vagy húszezer halottról beszélve, amely adat tudományosan nem alátámasztható. A kitöréskor a védők létszáma ugyanis körülbelül 23 900 német és húszezer magyar volt, de közülük 9600 német és kétezer magyar sebesült volt. A kitörésben viszont elsősorban a németek vettek részt, és magyarok csak kisebb számban csatlakoztak hozzájuk. A magyarok többsége visszamaradt a Várban és környékén, a katonák saját döntésük alapján várták a megadást vagy civil ruhába átöltözve megpróbálták elkerülni a hadifogságot. A források alapján 16-18 ezer kitörő volt mindössze. Egyes szovjet források pedig még ennél is alacsonyabb számot adnak meg.
Szintén nagyságrendi tévedésnek tekinthető az 1:100 szovjet–német veszteségarány a kitörés kapcsán. Ez azt jelentené, ha minden a kitörésben részt vevő elesett volna, akkor 180 fő vesztette volna életét a szovjetek oldalán. A szovjet jelentések és egyéb beszámolók alapján ennél lényegesen magasabb veszteséget szenvedtek a szovjetek. Az arányokat tekintve inkább az 1:10 arány lehet reálisabb, azonban megbízható és teljes körű adatok nem állnak rendelkezésre egyik oldal veszteségeiről sem, csupán részadatok és becslések vannak. Gyakori narratíva az is, hogy a kitörés értelmetlen volt, ugyanis a lemészárlás veszélye nem fenyegette a védők többségét. A szovjetek az ostrom kezdetétől végeztek ki magukat megadó magyar és német katonákat a szovjet iratok szerint is, ez azonban nem volt tömeges. Megadás esetén a németek mellett szolgáló keleti segédszolgálatosokra a biztos kivégzés várt, a többiek számára a hadifogság, azonban a német propaganda ezt halálos ítéletnek állította be.
Ma már tudjuk, például Stark Tamás publikációja nyomán, hogy a Budapesten fogságba esett németek többsége sosem került haza élve. A magyarok közül, akik a kitörés után kerültek Budán hadifogságba, az eddig ismert töredékes adatok alapján legalább ötszáz fő volt, aki szintén a hadifogságban halt meg. A német propaganda tehát nem is volt annyira túlzó a valósághoz képest. A katonák szemszögéből nézve valóban értelmetlen próbálkozás volt fegyverrel eljutni a saját csapatokig, elkerülve a fogságot? A tények – hogy a kitörés során több mint hétszáz fő a szovjet fölény ellenére elérte a saját állásokat – azt mutatják, hogy nem egy lehetetlen küldetésről volt szó. A bekerítésből történő kitörésre kidolgozott harceljárások voltak a németeknél. A sikeres kitörés egyik legfontosabb eleme a meglepetés volt, ami részben megvalósult. Azonban a kitörés előkészítése és megtervezése már messze nem volt megfelelő.
Az utóbbi években kapott teret annak kutatása, hogy a kitörésben részt vevő katonákat terhelik-e esetleges háborús bűncselekmények. Csak csekély számú olyan személyt sikerült azonosítani, akikhez valóban köthetők háborús bűncselekmények. Azonban nem kimutatható, hogy ezen személyek befolyásolták volna Karl Pfeffer-Wildenbruchot a kitöréssel kapcsolatos döntésében.
Budapest ostroma kapcsán mindenki megtalálhatja a saját hőseit, bármilyen nézőpontból is tekintsen az eseményekre. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a hős az, aki „harcban bátorságával, vitézségével kitűnő, halálra is elszánt katona”. Az viszont, hogy ki tekinthető hősnek, nem történettudományi kérdés. A kitörés során életüket vesztett katonák, beleértve a kitöréskor kivégzetteket is – akik közül a magyarok a saját hazájuk fővárosa védelmében harcoltak – viszont egyértelműen, definíció szerint hősi halottnak számítanak.
Mihályi Balázs
A szerző ostromkutató
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
