Beérni látszik a 2013-ban összetalpalt „Barackfa” dal gyümölcse, hiszen 2022. június 4-én megemlékezés helyett már egyre több helyen ünneplik a nemzeti összetartozás napját, ahová színes illusztrációként külföldi magyar néptánccsoportokat hívnak meg – mert az olyan „trendi” –, a Margitszigeten pedig az egyik ismert könnyűzenei énekes Örömzene címmel ad koncertet. A nemzeti gyásznapon süllyedhetünk ennél mélyebbre?
Legyünk mi is optimisták, s e napon emlékezzünk olyan eseményekről, amelyek bizakodásra adtak okot anyaországi és elszakított magyarnak egyaránt.
Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés kirobbanását követően, olasz közvetítéssel ült tárgyalóasztalhoz Velencében a magyar és az osztrák fél. Az 1921. október 13-án elfogadott velencei protokoll az Ausztriának adandó nyugat-magyarországi területek átadásának menetrendjét írta elő, valamint a Magyar–Osztrák Határmegállapító Bizottság (Magyar–Osztrák HMB) felállítását. Sopron és környéke esetében mindkét fél elfogadta a népszavazást, továbbá a határmegállapító bizottság működését oly módon, hogy végső esetben a nemzetközi szervezet dönt, miközben az olasz és a magyar külügyér titkos megállapodást kötött, amely szerint a határmegállapítás során Olaszország a magyar igényeket fogja pártolni.
Igyekeztek felgyorsítani az osztrák–magyar határmegállapítást, az osztrák fél vállalta, hogy nem szól bele és elfogadja a Nagykövetek Tanácsának felügyelete alatt álló határmegállapító bizottság döntéseit – és fellebbezés esetén elfogadja a Népszövetség Tanácsának (NT) határozatát. Az osztrák fennhatóság alá került közalkalmazottakat nem érhette semmiféle hátrány azért, mert esetleg részt vettek a felkelésben vagy magyar anyanyelvük okán. Ez azonban korántsem így történt, ugyanis az új osztrák tartomány (Burgenland) szervezésekor az átadott területekről 1187 fő menekült Magyarországra, döntő többségükben köztisztviselők – mint például Fuchs Pál monyorónyéki tanító és Auer József nagynardai plébános –, az osztrák csendőrség pedig folyamatosan zaklatta a magyarságukért kiállókat.
A határmegállapító bizottság a teljes határszakaszon meghallgatásokat tartott a községek lakói számára, miközben a Pinkavölgyben a megfélemlítés és az osztrák impérium ellen elsőként Németh János tanító és Hirschl Ferenc községbíró vezetésével Szentpéterfán tiltakoztak, és az elégedetlenség több falura átterjedt. Az osztrák csendőrök vegzálták a magyar érzelmű lakosságot, majd Szentpéterfa nyakára ültettek egy szakasz osztrák katonát. A Pinka völgyének lakosságával német nyelvű szándéknyilatkozatot akartak aláíratni, amelynek aláírását a szentpéterfaiak határozottan megtagadták.
Kevésbé ismert, hogy azok a „rongyosok”, akik 1921-ben kiharcolták a soproni népszavazást, újból szervezkedni kezdtek a második nyugat-magyarországi felkelés kirobbantásának érdekében. Az 1922 januárjától kibontakozó munkálatokat Hir György, Prónay Pál és gróf Sigray Antal irányította – a magyar belügyi szervek folyamatos megfigyelése mellett –, és a támadást július 17-ére tűzték ki. Mivel az NT július 21-én tárgyalta a magyar–osztrák államhatár kérdését, az akciót július 24–25-re tették át. Három támadó csoportosítást hoztak létre Magyaróvár, Kapuvár és Körmend térségében, de a támadás megindulása előtt valamennyit lefegyverezték a kirendelt csendőrök és rendőrök.
1922. július 18-án zajlott le az egyetlen fegyveres összecsapás a „rongyosok” és az osztrák katonaság között, amikor a Déli csoport 38 embere Karácsfánál keveredett tűzharcba, majd visszahúzódott a határ mögé. A főszervezőket a magyar hatóságok letartóztatták, és perbe fogták lázadás és tiltott toborzás vádjával. Végül kormányzói kegyelmet kaptak, de egyikük – Apáthy László – a börtönben öngyilkosságot követett el. (Gróf Bethlen István miniszterelnök sikerrel kovácsolt előnyt e helyzetből, közölte, hogy a magyar belügyi szervek fegyverezték le a felkelőket, tagadta a felkelés legitimista jellegét, kijelentve, hogy Magyarország nem tűr meg területén olyan alakulatokat, amelyek nem engedelmeskednek neki. Ennek volt köszönhető, hogy 1922. szeptember 18-án a háborúvesztes felek közül elsőként Magyarországot felvette tagjai közé a Népszövetség.) A második nyugat-magyarországi felkelési kísérlet és a karácsfai összecsapás is hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák impérium alól szabadulni kívánó pinkavölgyi falvak ellenállása tovább fokozódjon.
Az NT 1922. szeptember 19-i döntése értelmében 1923. január 10-én nyolc Vas vármegyei község (Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Nagynarda, Magyarkeresztes, Németkeresztes, Pornóapáti és a kőszegi erdő) visszakerült Magyarországhoz. Az 1922. november 22-i magyar–osztrák csereegyezmény eredményeként az NT 1923. március 8–9-én a magyar érzelmű, de horvát lakosságú Ólmod és Szentpéterfa községek átadásáról döntött, viszont négy németajkú falu: Rendek (Liebing), Rőtfalva (Rattersdorf) – amelyek eredetileg 1922. szeptember 19-én tértek vissza –, Karácsfa (Hagensdorf) és Lovászad (Luising) Ausztriához csatoltatott.
1923. március 9-én Szentpéterfa diadalkapuval várta a visszacsatolási ceremóniára érkezetteket. A Főtéren délelőtt 10 órakor kezdődő ünnepségre a falu teljes lakossága kivonult, és a Szent István kápolnában Strasser József esperesplébános Te Deumot mondott. Ezt követően került sor az iskola épületében a hivatalos átadásra-átvételre. A beszédek közül kiemelendő Traeger Ernő magyar határmegállapító biztosé, aki a következőket mondotta: „A magyar királyi kormánytól kapott utasítás folytán átvettem Szentpéterfa község felett az impériumot és ezt a községet Magyarország számára birtokba vettem.
Reszket a mi szívünk az örömtől és reszket Magyarország földje, hogy Vasvármegye csonka testéhez újra visszakerült egy levált község. A remegő magyar föld és a magyar szívek együttes dobbanásában benne van az egymásra találás feletti örömnek őszinte, mély, bensőséges megnyilvánulása, a hálának barátságos, meleg, meghitt túláradó érzése, a becsületes kitartásnak és az anyaországhoz való hűséges ragaszkodásnak lelket felemelő büszkesége.
Ennek a derék községnek horvát anyanyelvű lakosságát a megpróbáltatás nehéz, keserves lelki tusák közepette nem bírta megingatni a sors veszélye, kétségbe ejteni a kegyetlen végzet, megtörni a fájdalomnak kínzó szenvedése és kishitűvé tenni a hánykódó, az egyre változó kialakulási lehetőségeknek a kedélyekre ólomsúllyal ránehezedő bizonytalansága. Ez a község tudott a megpróbáltatásban erősnek, a várakozásban türelmesnek, a tűrésben higgadtnak maradni és ennek a községnek lakossága tudott remélni kemény, dacos akarattal, bátor elszántsággal, tudott törhetetlen hittel bízni szíve óhajának, lelke vágyának teljesedésében.
Mi adott e község lakosságának ilyen nagy erkölcsi erőt, igazságos ügye diadalába vetett ilyen tántoríthatatlan bizalmat? A szeretet az anyaországhoz. A szeretet, amely csodákat művel, amely megmentette Szentpéterfát Magyarországnak.
Szentpéterfa a szeretet községe, lakosságának apraja-nagyja hónapok óta aggódott, féltő, reménykedő, bizakodó szeretetben várta Magyarországhoz való visszajutását és ez idő alatt a ragaszkodásnak, a kitartásnak, a hűségnek és az odaadásnak oly sok tanújelét adta, amire csak a szeretet képes.
Nekem megadatott látnom azt a szívbemarkolóan megindító, könnyet fakasztó jelenetet, amikor Szentpéterfa lakosságának Magyarország mellett való egységes, erőteljes fellépése felejthetetlenül impozáns megnyilatkozása tiszteletet parancsolt az osztrák csendőrszuronyoknak. Láttam, amikor Szentpéterfa községnek mindig hazafias lakossága az antantbizottság jöttének hírére az osztrák karhatalom jelenlétében kigöngyölítette a rejtve őrzött magyar nemzeti zászlókat és Magyarországot éltette; láttam Szentpéterfa község megedzett férfiait sírva, hozzájuk méltó derék asszonyaikat térdelve könyörögni, hogy visszajussanak Magyarországhoz és a lelkem mélyén szent ereklyeként őrzöm a képet, amikor a község egész lakossága, szülők gyermekeikkel, apák fiaikkal, anyák lányaikkal ég felé küldték buzgó áhítattal a Himnuszt, mert csak felülről várták már a segítséget.
Igen, a szeretet csodákat művel. Most valóra vált legszentebb vágyuk, most ölelhetik a magyar földet, most ráborulhatnak a hazai rögre, amely szeretettel várta, fogadja fiait, leányait.
Szentpéterfa községnek, a szeretet községének, szeretetet hozok, az egész ország szeretetét, Magyarország szeretetét. Hozom a kormányzó úr őfőméltóságának magas üdvözletét, a magyar királyi kormány szíves köszöntését és elismerését azért a hazafias magatartásért, amelyet e község a magyar haza irányában mindig tanúsított és amellyel örök időkre példát mutatott a hazaszeretetre.
Szentpéterfa községet ezennel átadom Vasvármegye első választott tisztviselőjének és a magyar királyi kormány nevében felkérem alispán urat, hogy Szentpéterfa községben a közigazgatást átvenni és kihirdetni szíveskedjék.”
A Főtéren még több szónoklat hangzott el, és Németh János tanító vezetésével a falu fiatalsága hazafias verseket és dalokat adott elő. Illés György, Pornóapáti plébánosa rövid beszédben méltatta a nap jelentőségét: „Ez a visszacsatolás az egész határkiigazítás során szinte a legnagyobb jelentőségű momentumnak tekinthető. Sopron visszacsatolásánál a lakosság érzelmein kívül sok egyéb tényező is közrehatott. Itt azonban csupán a hazaszeretet, a hála, a hazafias hűség játszott közre; a földel munkáló nép szeretete és hálája, azé a népé, amely nem felejtette el, hogy néhány száz évvel ezelőtt, amikor mint szerbek ide bejöttek, itt kenyeret kaptak és hazát találtak.
A Magyar Nemzeti Szövetség (MANSZ) és Vas vármegye 1924-ben a Communitas Fidelissima – azaz: a leghűségesebb falu – címet adományozta Szentpéterfának, amiért nem akart osztrák uralom alatt maradni. A visszatérés 10. évfordulójára – 1933-ban – méltó módon emlékezett meg Pinkavölgy, a MANSZ Szentpéterfán, Pornóapátin és Felsőcsatáron visszacsatolási emléktáblát állított, amelyek közül nem mindegyik vészelte át az 1945 utáni kommunista időszakot.
A leghűségesebb falu címet az Országgyűlés a 2014. évi CIII. törvénycikk (A hűség falvairól) elfogadásával a többi, 1923-ban hazatért településre is kiterjesztette: „Az Országgyűlés fejet hajt a nyugat-magyarországi területek elszakítása ellen 1921-ben kibontakozó fegyveres küzdelem résztvevői és az 1922. évi népszövetségi döntést kikényszerítő falvak lakosainak bátor magatartása előtt, amellyel kivívták településeik Magyarországhoz tartozását, ezért az alábbi törvényt alkotja:
Ez a nap minden, nemzetben gondolkodó magyar ember számára gyásznap, amiről illendő megemlékezni, de nem megünnepelni.
Üdvözítőbb választásnak bizonyult volna, ha például a balassagyarmati „csehkiverés” (1919. január 29.), a kercai és szomoróci fegyveres ellenállás (1920. augusztus 1.), a nyugat-magyarországi felkelés kitörése (1921. augusztus 28.), a soproni népszavazás (1921. december 14–16.) a tíz Vas vármegyei falu (1923. január 10. és március 8–9.), Somoskő és Somoskőújfalu hazatérése (1924. február 15.) napja lenne ez. Vagy az első (1938. november 2.) és a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a kárpátaljai (1939. március 15.) és a délvidéki bevonulás (1941. április 11.) évfordulója, hiszen az 1938–1941 közötti országgyarapítás ismét közép-európai hatalommá tette a Magyar Királyságot, a revíziós sikerek pedig az anyaországi és az elszakított magyarság hitét is megerősítették a magyar feltámadásban.
Június 4. lehet ünnepnap az egy és oszthatatlan magyar nemzetben gondolkodók számára?
Erre csak egyetlen válasz adható: Nem! Nem! Soha!
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
