Kövesdi Sice Gábor emlékei
Átsütött a nap a gesztenyefákon, szinte közhelyes volt, mert mindennap ezt tette reggelente, vagy hajnalban, fene tudja, ki mikor kelt. Egy biztos volt, Liebich bácsi már locsolta a kis üzlete előtti járdát, bár még mindenki aludt, de ez olyan biztos pont volt a város életében, mint a párizsi atomóra. A hatósági húsbolt előtt, már tetemes sor állt, tudtam, hogy ez lesz, könyörögtem is anyámnak, hogy ne keljen, de a robbantott csirke az robbantott csirke, bár mindig elfelejtettem ezt a kis némi időpocsékolást, amikor a a lakótelepen harmadik emeletére érve végig szagoltam azokat a csodálatos illatokat.. Ah, Istenem, a Szegediéknél, meg a Kolnhofferéknél is milyen csodálatos illatok szálltak, a szokolrádió, már bekészítve, hisz szegény jó apám anélkül biztos nem ette volna meg a szokásos húslevest. Jó ebédhez szól a nóta. És tényleg. Sice! Kifogyott a laposelem, menj át a Meggyesékhez, kérjél kölcsön, mert nem lesz rendes ebéd, ez olyan volt, mint a kifogyott gázpalack: megszokott. Aztán, mostunk autót, vagy motort, vagy biciklit, kinek mi jutott. Irigyeltem a szomszédházban Zoli szimszon sztárját, bár szegény szüleim, a hosszas zsarolásomra csak kinyögtek egy rigát, ah, de egy szimszon, Istenem, csak a sztároknak volt, akik amúgy is a város menői voltak, mint a Temesi, meg a Bigner. Hajmosás, szombat, ideje, hisz várdiszkó. Szinte barátságosan dübörög, kicsit büdösen az olaj vízmelegítő, de hát egy héten egyszer nem gond a szag. Izgalom, remény, a legjobb ruhák, amik a szekrényben türelmetlenül várnak, hogy segítsenek meghódítani a csajokat. Buttermilk a király póló, vagy a yamahás laoszi hosszú ujjú, de menő volt, hisz nem a megszokott semmitmondó egyen ing. Aztán mindent, miről azt gondoltuk, hogy menők vagyunk, egyediek, az éjszaka császárai, a boroskólák hercegei, a salem cigaretták istenei, elindultunk, hogy becsajozzunk, némi kis őszinte félelemmel, hogy lehet nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán és mintha a vezérhímek nem úgy néznek ki, mint mi.
2. rész
Hát, hogy mi a francért álldogáltunk a vár diszkó olajos lépcsőjén szinte egészéjszaka, még mindig rejtély, de valamiért letáboroztunk oda, várva azt a csodát, hogy talán valamelyik őrült, vagy mazohista csaj odajön azzal a felkiáltással, „nem jössz táncolni te hímállat.” Mondjuk ennek annyi esélye volt mint a hintalónak az epsomi derbin, hisz azért a nagymenők már lehalászták a lényeget. Nem baj, vigasztalódtunk egy kólával, és ha igazán szerencsés voltál, borosan kaptad, hisz már akkor is csipetet morálisan ingoványos volt a vendéglátás, de nem reklamáltál, sőt, amúgy sem hallotta volna a csapos, úgy üvöltöttek a Videoton hangfalak; ja ja lehet ezért hal nagyot, vagy inkább kicsit az én generációm nagy része. Mondjuk az egészséges életmód, akkoriban nem volt túl hangsúlyos, lényegében mindent megettünk, ami emberi fogyasztásra minimálisan alkalmas volt, vagy talán azt is, ami nem biztos. Érdekes, mert a kedvencem a diszkóban, a szünetek alatt játszott rokiegyvelegek voltak, mert pont a hungáriás korszakunkat éltük Rosi barátommal. Zakó, bőrnyakkendő, amiből azt hittem, milliomos leszek, mert gyártottuk ezerrel és a Kisgódor árulta a ballagó osztályoknak, csak hát a borjúbőr már akkor is nagy kincs volt, úgy hogy szükségmegoldásként kiszolgálva a piacot, jó magyar műbőrből gyártottuk le, ami sajnos, mint később kiderült, egyszerhasználatos volt, mert ha megkötötték, az Isten sem bontotta újra ki, és érdekes lehetett, ahogy egy harminc fős fiú osztály, ünnepélyesen fuldokolva vagdalja le magáról a gyártmányunkat.
Hát a csúcson hagytuk abba Bélával ezt a sokat ígérő bizniszt, komoly leckét kapva a kapitalizmus rögös útjáról, ami miatt a mi nyakunk sem volt teljesen biztonságban. Na igen, a szünetben néha egy kis Metallica is szólt, a helyi rocker közösség nagy örömére. Nagy lelkesedésükben néha azért kicsit megakartak csapkodni bennünk a várkútnál, hisz azért valamelyest digóssan néztünk ki, bár nem igen tudtunk róla, csak ők mondták, és hát akkoriban így rendeztük az eltérő divatirányzatok körül kialakult ízlés béli különbségeket. De nem volt vészes, köztünk maradt, letudtuk és mentünk tovább, vagy kaptunk néhány kapcsot a fejünkre Kákonyi doktorúrtól, aki ritkán kérdezte meg a részleteket, csak gyógyított. Imádtuk. Nem tudom, úgy emlékszem, valamink mindig el volt törve, ha nem nekem, akkor a Hánzinak biztos, bár ahogy akkor játszottunk Zsótéréknál az udvaron…. uhhh lényegében a barátikör ott nőt föl, köszönhetően a végtelen türelemmel megáldott Cukinéninek és a mindig igazságos cseppet sem részrehajló Bélabácsinak, aki akkurátusan pont egyformán osztotta ki mindenkinek a büntetést, miután másodszor szakadt be alattunk a fészerük teteje. Statisztikailag már régen nem kéne élnünk.
3. rész
Menyus felált a startkőre, körbenézett, aztán felszívta a tüdejét, hát volt hová, mert akkora háta volt, hogy egy Boeing 747-est nyugodt szívvel lerakott volna a pilóta a hátizmaira, és mi, kis gizda dióverőlábú kis kukacok néztük mint a csodát, és olybá tűnt, hogy akkora levegőt vett, hogy a strand végén lévő harmincméteres nyárfák is behajoltak a vákumtól, szinte tisztelegve az elkövetkező emberfeletti mutatvány előtt. Elrugaszkodott és komoly csobbanásban eltűnt a habokban, és elő sem bukkant a medence másik végén lévő lépcsőfeljáró korlátjáig. Hihetetlen mutatvány volt, egy levegővel a víz alatt átszelni a strandmedence kissé fekete víztükrét, amit a jó öreg Gyöngyöspatak táplált megfelelő lelkesedéssel, bár olyan hideg volt, hogy a strandfelé vezető úton a legtöbbször elhangzott kérdés, mint a mantrázó buddhistáknál, „hány fokos, hány fokos” persze mindegy volt, legfeljebb ami amúgy is kicsi volt, hát az kicsi is maradt.
De mi, kis szöcskék kárpótoltuk magunkat azzal a nem túl bátor mutatvánnyal, hogy a kő ivókúton fullra kitekertük a kerekes csapot és nagyokat röhögve élveztük, hogy vagy tízméterre fel csap a víz és lefele menet kis szerencsével egy óvatlan strandolót jól nyakon vizezett, persze arra már Péterbácsi a strandmester is felnézett, aki mindig olyan barna volt, mint egy hawaii bennszülött és néhány keresetlen szóval fejeztette be a fenti marhaságot, kilátásba helyezve egy-két nyaklevest, amit aztán soha nem osztott ki, annál szelídebb ember volt. Na, persze pénzünk nem nagyon volt, és ha lett volna sem tudta volna csillapítani a folyton korgó gyomrunk sürgetését a kis szerény büfé, ahol a ropi, sportszelet kombó képezte a kínálat nagy részét, de nem volt gond, hisz hazafelé, dideregve de a péküzemfelé vettük az irányt, és az ablak alatt síri elcsukló könyörgő hangon addig ismételgettük a jól bevált mondatot „pékbácsi adjon legyen szíves kiflit, na pékbácsi” amíg egy szőrös kéz ki nem nyúlt az ablakon, kezében négy frissen sütött kiflivel és biztos azóta sem esett olyan jól a forró sütemény mint akkor. Érdekes, volt otthon bőven azért kaja mindenkinél, de valahogy mégis mindig éhesek voltunk és inkább a lustaság volt a mérvadó, hogy nem mentünk haza enni, hanem a szerény hétvégére kiporciózott kis zsebpénz terhére kellett valahogy megoldani az élelmezésünket, aminek a fő bázisa, a Bécsi volt, ahol Közép-Európa legjobb velősét készítették, és még ma sem értem azt a türelmet, amivel Déri Karcsibácsi tudta végig nézni, ahogy egy halom apróval próbáljuk egyenlíteni a számlát, de soha nem szólt és bár kis csórók voltunk, de mindig megkaptuk a törzsvendégeknek kijáró tiszteletet, sőt, a Csikar Sanyi azt is megsúgta, hogy van kakashere pörkölt csak nekünk, csak most. Na, persze sokat nem időztünk, mert dolgunk volt a Domjánnál a sörkertben nyélbe ütni több fontos találkozót néhány párás korsó sörrel, és ha ottragadtunk sem ment veszendőbe a táncolhatnékunk, mert a borharapó már nyitott és kiugrálhattuk magunkat, ha éppen azt tartotta úri kedvünk.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
