Kiss Kristóf a szlovákiai magyar zenei színtér egyik jeles alakítója zenészként, menedzserként és rendezvényszervezőként. Egyesek az Ipoly menti fiatalokból álló Kiss Zenészek nevű formáció mentoraként, mások a Peter Cmorík Band billentyűseként ismerik. Jelenleg ugyan Nagymegyeren él, de még mindig sok szálon kötődik szülőfalujához, Ipolynagyfaluhoz.
Kisgyermekként hogyan kerültél kapcsolatba a zongorával?
Nagyon kedves és szép emlékeim vannak erről. A bátyámnak volt otthon egy billentyűs hangszere, amin lelkesen gyakorolt. Emlékszem, amikor egy-egy dallam lejátszása kicsit nehezebben ment, én odamentem és megmutattam neki. Nem értettem, mit kell annyit gyakorolni…
Az ipolybalogi alapiskola tanulójaként hamarosan meg is győztem a szüleimet, hogy írassanak be a nagykürtösi zeneiskola éppen megnyílt balogi tagozatára. Így kezdődött ez a máig tartó szenvedély.
Aztán jött a konzervatórium…
Igen, az ipolysági gimnázium mellett a nagytapolcsányi Dezider Kardoš Magánkonzervatóriumot is látogattam. Abban az időben ez volt az ország egyetlen olyan zeneiskolája, ahol hétvégén is lehetett tanulni.
Mit adtak az ott töltött évek?
Természetesen a lehető legtöbbet szerettem volna megtanulni a hangszerről, de az is fontos volt számomra, hogy legyen papírom és taníthassak. Itt tapasztaltam meg igazán a gyakorlás fontosságát, de kitartásra is nevelt.
Emlékszem, az első évem során az egyik tanárom a tervezett egyórás alkalmak helyett nem ritkán négy-öt órán keresztül foglalkozott velem; keményen és szigorúan, miközben diáktársaim a folyosón vártak a sorukra…
Ez idő tájt már több formációban is feltűntél.
Akkoriban még a progresszív rock vonalán mozogtam; volt egy Dream Theater-dalokat játszó zenekarom, majd egy csaknem három évig tartó időszak, ami a Pink Floyd jegyében telt. Session zenészként Magyarországon bluest és dzsesszt is játszottunk, bár a populárisabb zene közelebb állt hozzám.
Délelőtt tanulás a gimnáziumban, délután próbák, hétvégén pedig zeneiskola – ebből álltak a napjaim.
Alig múltál húszéves, amikor belecseppentél a magyarországi zeneiparba, hamarosan Vikidál Gyula és Varga Miklós mellett zenéltél. Mégis talán Homonyik Sándorral és a zenekarával indult pályádnak ez a szakasza. Vele hogyan kerültél kapcsolatba?
Kezdetben a Homonyik Sándor és zenekara dobosával, Horváth Ádámmal játszottam együtt. Egy őszi napon, amikor édesapámmal éppen fát vágtam, azzal hívott fel, hogy kapjam össze magam, mert három óra múlva Budapesten kellene zenélnem egy tévéfelvételen. Így is lett, eljátszottunk három dalt, s mivel jól sikerült, engem szólítottak meg, amikor a Homonyik Sándor zenekarában billentyűst kerestek. Az első közös próbánk egy keddi napra esett, de csütörtökön már a turnébuszban ültem velük Erdély felé utazva.
Teljesen zöldfülűként kerültem bele ebbe a zenész világba, amelyet már egy céltudatosabb zenélés jellemzett. Izgalmas volt. Igyekeztem sokat tanulni a társaktól, ellesni a szakmából ezt-azt. Ezzel párhuzamosan végeztem az abszolutóriumot, s már az ipolybalogi Művészeti Alapiskolában is tanítottam.
Úgy hírlik, nem egy átlagos tanár voltál…
Természetesen azokkal a módszerekkel kezdtem, amelyeket sok kolléga is használ, de mivel én a populárisabb zene felé hajlok, mást is próbáltam adni a gyerekeknek. Ugyan minden komolyzenei alapra szükség van, mégis azzal próbáltam őket jutalmazni, hogy egy bizonyos szint felett azt csinálhatják, amit szeretnének.
12 éven át tanítottam aktívan; nem állítom, hogy ez a helyes út, de tény, hogy egy kicsit más. Valakinél bevált, valakinél kevésbé.
A hangszeres tudás mellett az évek során összegyűlt tapasztalatból is igyekeztem minél többet átadni; így indult el a Kiss Zenészek pályája is. Ilyen értelemben a tehetséggondozást a mai napig élvezem is.
Hogyan kerültél kapcsolatba Peter Cmoríkkal?
Zenei pályám magyarországi szakaszát magam mögött hagyva egy évig szüneteltettem a fellépéseket, hamarosan azonban hiányozni kezdett. Peter Cmorík zenekarának akkor éppen nem volt billentyűse, úgy döntöttem, hogy megkeresem őt. Sokáig zaklattam kitartóan, mire végül komolyan vett…
Két év sem telt el, és nemcsak a zenekar billentyűse, hanem menedzsere is lettél.
A szlovák nyelvet ekkor még csak tanultam, úgyhogy sokáig csendben tettem a dolgom. Közben számos magyarországi zenekarral tartottam a kapcsolatot, s amikor Peter megtudta, hogy a szervezés is közel áll hozzám, megkérdezte, menedzselném-e a zenekart.
Akkor még időt kértem tőle, hogy tökéletesíthessem a nyelvtudásom, de hamarosan igent mondtam a felkérésre. Felelősségteljes feladat ez, hiszen a zenekarban többen vagyunk, akik csak ebből élünk.
Zenei téren kedved és igényeid szerint tudsz kibontakozni Peter Cmoríkékkal?
Éveken át törekedtünk arra, hogy rádióbarát slágereket írjunk. Ezt szem előtt tartva, tudatosan így írtuk a dalokat.
Minden zenész vágyik arra, hogy játsszák a dalait a rádiók. Idővel azonban fel kellett ismernünk, hogy ez a fajta alkotás kevésbé önazonos. A legutóbbi albumunkkal egy kicsit irányt váltottunk, s arra törekedtünk, hogy valóban önmagunkat adjuk.
A zenekar minden tagja teret kap, nyitottak vagyunk az új ötletekre, s azt tapasztaljuk, hogy a közönség is szereti az új dalokat. Ami pedig engem illet, a zenei téren felmerülő igényeimet én is ki tudom teljesíteni, hiszen azt csinálom, amit szeretek: rockzenét, élőben.
Megjelent a Magyar7 2023/50. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
