A keresztyén gyökereit megtagadó nyugati civilizáció a saját sírját ásva halad a nemlét felé, mondja Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának volt igazgatója, aki emberileg nem lát kiutat Nyugat-Európa számára, viszont hisz abban, hogy Közép-Európát meg lehet és meg kell menteni.
A koronavírus 2020-as és 2021-es évében, mindkét esztendőben egy-egy vaskos, tartalomgazdag “karantén-kötetet” tettél le az olvasó asztalára. Milyen megfontolás, cél, elképzelés vezetett?
Hosszú évek alatt gyűltek össze cikkek, előadások, tanulmányok. Nem gondolom, hogy ezek mindenki számára nélkülözhetetlenek, de híve vagyok annak az igen régi kollégiumi hagyománynak, hogy az összegyűjtött ismereteket kötelességünk tovább adni azok számára, akik használhatják. A viszonylagos bezártság segített ezeknek a köteteknek a megszületésében. A könyvek címzettjeiként első sorban a hittestvéreinknek arra az ismeretségi körére gondoltam, amelynek érdeklődését ismerem és amelynek akár a válaszaira vagy az együttműködésére is számíthatok.
Nem kerülhető meg a kérdés, hogyan gondolkodik egy volt kollégiumi könyvtárigazgató a Gutenberg-galaxisról? Mára szülőkké váltak azok a generációk, akik nem könyvvel a kezükben nőttek fel, akik, csakúgy, mint gyermekeik az új, digitális-galaxisban élnek, ennek eszközeit használják. Meddig lesz még szükség a könyvre?
Az olvasási szokásaink döntően átalakulnak. Ahogy az írásunk is: például nem úgy levelezünk manapság, ahogy azt a nagyapáink tették. A művelődésünk minden területe változik egy nagy paradigmaváltás során. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a hieroglifát, a képírást fölváltotta a folyamatos írást lehetővé tevő ábécé, a papirusz tekercset a kódexlap, majd a kéziratos könyvet a nyomdai sokszorosítás. Ez utóbbi már nem lehet riválisa a telefonunkon bárhová magunkkal vihető, bármikor használható globális tudástárnak, az elektronikus könyvtárnak. De ugyanakkor látjuk már azt is, hogy ebben a tudásrengetegben el lehet tévedni.
Látjuk, hogy bár minden embertársunk jogosult arra, hogy hozzáférjen minden információhoz, mégis megfoszthat ettől időszakosan valamely természeti, technikai akadály vagy akár egy diktatórikus hatalom, amely a cenzoraival szabályozhatja, hogy mit és mennyit érhetünk el belőle, ahogy azt már a közösségi médiánál manapság tapasztaljuk.
S bár a színháznak riválisa lehetett a filmművészet, a mozinak a tévé, annak pedig a számítógép, ahogy az élő hangversenynek a hanglemez, mégsem oltotta ki egyik a másikat. Azt gondolom, hogy ha a nyomtatott könyv és sajtó háttérbe is szorul, a megmaradó, elkötelezett olvasóik mellett van jövője azoknak az olvasó köröknek – legyen az család, foglalkozási csoport, érdeklődési kör, stb. – melyek szervezetten megosztják egymással olvasmányélményeiket és szellemileg építik magukat és egymást.
A 2020-ban megjelent, Centenáriumi írások című köteted bevezetőjében arról írsz, hogy nem tartozol azok közé, akik a diktátum évfordulóján ünnepelnek, de azok közé sem, akik a nemzeti tragédián túllépve az összetartozásra helyezik a fő hangsúlyt. Miért?
Amikor kihirdették a trianoni döntést, az eleink gyászruhát öltöttek, a harangokat meghúzták, együtt zokogtak az utcákon. Rokoni, közösségi szálak szakadtak szét és századokon át egymásra utalt régiók váltak el egymástól. Ezt nem tudom ünnepelni, csak gyászolni. Azért is, mert
az egységes Kárpát-medence lehetett volna közép-európai, sőt, európai nagyhatalom szinte minden téren, valamennyi rendű és rangú lakosának a javára, gazdagodására. De nem lett belőle egy európai Svájc sem, hanem maradt balkáni elmaradottságban, a diktatúráknak is köszönhetően.
Nem baj, ha megéneklik a határokon átívelő, nemzeti összetartozást, az sem baj, ha a megreformálásra szoruló Európai Unióval küzdeni kell, a számomra azonban ma is a Kárpát-medence mindenki érdekét egyformán szolgáló egységének a megteremtése marad az elsődleges.
Az új esztendőből egyelőre annyit látunk, hogy 2022 a világjárvány harmadik éve, választások következnek Magyarországon, a nyugat-európai értékválság fokozódik. Keresztyén értelmiségiként, hogy látod, miben áll a magyarországi választás fő jelentősége?
Sokakhoz hasonlóan reménykedem abban, hogy a járványon ez évben túl leszünk, de nem hiszem, hogy valaki pontosan megmondhatná, mi lesz ennek a vége? Az őszinte tájékoztatást hamar felváltó, egyoldalú pandémia-propaganda számos ellentmondást és megválaszolatlan vagy rosszul megválaszolt kérdést hagyott maga után, amiket jobb lett volna elkerülni. A választások kapcsán vannak tapasztalataink arról, hogy a baloldalinak és liberálisnak nevezett politikai csoportok mire képesek, ezért nem gondolom, hogy rájuk lehetne bízni az ország sorsát, a nemzet jövőjét. Konzervatívként az értékőrző szemléletet vallom és azokra az erőkre voksolok, melyek az úgynevezett nyílt társadalom ellenében a hagyományos, polgári, demokratikus viszonyok elmélyítésében érdekeltek, s amelyektől eddig is várhattuk az összmagyarság és benne a történelmi keresztyén felekezetek támogatását.
Az Unióban eközben birodalomépítés folyik. Bese Gergely, a 777.hu keresztyén portál bloggere erről úgy vélekedik, hogy egy összeomlás szélén álló birodalom van körülöttünk. Te mit érzékelsz mindebből?
Az Unió egyik megálmodója – Robert Schuman – mondta, hogy az Unió vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz. Napjainkban annak a szemtanúi vagyunk, hogy a keresztyén gyökereit megtagadó nyugati civilizáció a saját sírját ásva halad a nemlét felé.
Emberileg nem látok kiutat Nyugat-Európa számára, viszont hiszek abban, hogy Közép-Európát meg lehet és meg kell menteni!
Az ateista diktatúrákból szabaduló nemzetek társadalmainak többsége mindezek után is keresztyénnek vallotta magát, s ahol hatalmas tömegek ragaszkodnak a vallásukhoz, ott meg lehet állítani a nyugat „new normality”-nek nevezett, teljes káoszhoz, pusztuláshoz vezető abnormalitását, amit minden áron ránk akar erőltetni.
Ezt a próbálkozást Európa akkor élheti túl, ha megmentjük azt a Közép-Európát, amely tovább képviselheti a klasszikus – legjobb értelemben vett – európai értékeket.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
